Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
31. SZÁM. 1879. XXVI. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 497 Fenyves erdőben. k — Karczolat. — „A zöldbe !“ Ez a jelszó, mikor a kánikula fullasztó, forró levegője a főváros utczáira, házaira borul, lilaszin mocskos felhőként pihenve meg azon, hozzá tapadva, ott maradva mozdulatlanul. Ah, a nagy városoknak nyáron nincs elég tüdeje! Különösen Budapestnek nincs. Lomha mocsári párázat lepi el s a szegény városi ember csak úgy kapkod egy kis felhő, egy kis lég után. És milyen boldog, ha jön a hetedik nap, amelyről meg vagyon Írva: „ne tégy akkor semmi dolgot . . .“ Mily örömmel csomagol össze kendőjébe egy kis hideg sültet, egy palaczk bort is talán s készül a nagy útra, ki a városligetbe, vagy még távolabbra is, a zugligetbe, a svábhegyre talán! Mily boldogság lesz az ott tölthetni az egész napot, asszonyostul, gyermekestül, leheve- redni a fűbe, ringó lombok alá s onnan tekinteni le, hogy mily csúnya poros, füstös levegője van annak a Pestnek, mily szerencsétlenek, kik ott kénytelenek tölteni a — vasárnapot! Eszébe se jut ilyenkor, hogy vasárnap is leáldozik a nap s következik rá a munkaterhes nehéz hét, lassan mászó hat nap jával, s azt a hat napot neki is ott keilend töltenie abban a levegőben, mely oly rut, oly füstös, oly nehéz és oly lilaszinü... Elfelejti s tele tüdővel szívja a friss, a hűs levegőt ide fönn, a zöld gyepen, ringó lombok alatt. Az neki fürdő, az neki kéjut, az neki nyaralás, ez az egypár óra, még benne abban az utált légkörben, melyről azt hiszi, hogy kívüle van. Hagyjuk meg boldog hitében s ne figyelmeztessük, mennyire csalódik. Körül ne tekints, jó ember, ne vedd nagyon szemügyre a fákat, a virágokat. Meg ne lásd, mennyire satnyák, szomorúk, hogy hajlanak alá lankadtan, hogy zsugorítja össze az egészségtelen párázat, hogy lepi meg leveleiket a fölszálló por. Még a madár is kerüli s a szél érintése mintha fájna nekik, aszott leveleik közül fel-felsziszszen valami. Nagy adag elégülékenység kell még ahhoz is, hogy zöldnek nevezd, — hiszen fakó. Túl hegyeken és völgyeken, ott az igazi levegő ! Ott borong a fenyves a bérezek homlokán, balzsamos illatot terjesztve az átlátszó légbe. Az enyhe szellő, mintha nem tudna megválni, örökké itt bolyong a nehéz lehajló ágak között, halk, méltóságteljes, örök zúgásban tartva a rengeteget. Itt jó ám pihenni, elvonulva a köznapi zajtól s beszélgetni a némán és oly ékesen szóló természettel, mely sok ezer éves nyelven intézi hozzád szózatát, fenséges szózatot, csak megértsd. Itt jó leheveredni a fenyőfák lábát gyöngéden takargató lágy, buja mohára, a teremtő keze által szőtt pompás szőnyegre, s a fenyvek fölnyuló sudara hosszában még magasabban küldeni föl lelkedet, az ég felé, Istent látogatni. — Hallgatni a messziről ide hangzó vízesés moraját, az erdő sóhajtását, egy- egy vén fenyőnek roppanását, mit kidöntött a szél s még inkább annak a nagy időnek súlya, mely ágaira nehezül. Elmélázni hosszan, zavartalanul, s föl-fölrezzenni olykor, ha megzörren a haraszt a gyanútlan szarvas lábai alatt. Elnézni, hogy rakja meg fészkét a fajdtyuk a tüskés lombsátorban s mily tánezot visz végbe a gályákon a mókus, egyik fenyőcsucsról a másik hegyébe vetve fürge testét. Ott van az üdülés ilyenkor a tánezoló árnyékban, melyen apró ablakokat tör magának a napsugár, a természet rakta óriás dóm boltozatai alatt, melyek tiz ölnyi magasban borulnak össze fejed fölött merész gót ivek gyanánt, — az alul lombtalan szálas fenyők ezre mind megannyi sugároszlop a nagyszerű templomban, melybe csak zöldre festve tud beszivárogni a külső verőfény. A fenyvesben van most az igazi „zöld“, az igazi levegő, az igazi élet! Petőfi és Zsuzsikája. Petőfi és Zsuzsika, a dunavecsei gyermeklányka, viszonya, bár szorosan véve szerelmi viszonynak sem nevezhető, mivel mégis a költőt nehány maradandó szépségű dalra is lelkesi tette, méltó, hogy legalább mint életrajzi adalék a költő életéhez, emlékezetbe hozassák, annál inkább, mert Petőfi életirói azt eddig még jóformán mellőzték. A következő közlemény első kézből vett s egészen megbizható adatok nyomán adja elő ez egyszerű viszony történetét. Petőfi 1844 év tavaszán, midőn az ösmere- tes „egy telem Debreczenben“ eltöltött nyomorúságos napjai után — a vándorszinészkedésből kiábrándulva Budapestre költözött, s verseinek Vörösmarty kiadót szerzett, Vahot Imre pedig neki „Pesti Divatlap“-ja mellett fizetéses segédszerkesztői hivatalt, a társadalomnak újból visz- szaadva — bátorkodott fölkeresni szülőit harmadfél évi távoliét után. Az öreg Petrovits és neje, kisebb fiókkal Istvánnal ekkor Duna-Vecsén laktak, haszonbérelvén egy oda való tehetős közbirtokos Nagy Pál által szintén haszonbérben birt mészárszéket és husvágási jogot. Egyúttal kölcsön vettek tőle 1400 irtot, melyből a mesterséget megindították. Szabadszállásról 1840— 1841 év körül költözött át a költő családja Duna-Vecsére, anyagilag végkép tönkrejutva. így történt, hogy Petőfit a sors Duna-Vecsére elvezette, hol szülői körében körülbelül három hónapot töltött. Hogy a khronologiának is eleget tegyünk, megjegyezzük, mikép 1844. év ápril 20. napja körül jöhetett Ve,cséré, a menynyiben ápril 28-án ir Tárkányinak Egerbe, lefestvén állapotát, élményeit, s a mi azóta vele történt, mióta Egerből eljött. Fáradalmait kipihenni, a nagyvilági lármás és zajos napokat elfeledni, melyekben a három évi keserves bujdosásban bő része volt, nagyon jó alkalma volt itt a költőnek. Ap i és anya kitűnő kedvvel fogadták kóbor fijokat, az apa örömét a költő maga igy festi egy későbbi versében : Mikor azután az ajtót rájuk nyitám, Olyat örült, liogy a szíve is fájt bele, Sohasem volt szívvel igy teli kebele. Az apai lakóhelyen egy kis szobácskánál több nem lévén, a már fentebb említett Nagy Pált kérték meg Petőfi szülői, hogy hét rendbeli szobájából egyet fijoknak szállás gyanánt átadni szíveskedjék. A kérelem szives készséggel teljesítetett. A költő lakszobája függönyökkel, kárpitos ágygyal, ruganyos pamlaggal el volt látva, a mi faluhelyen az urias élet non plus ultrájának tekintetett akkoriban. Ily kényelemben élt s ver- selgetett ő itt, mig költői munkásságának uj ere nyílt meg, uj anyagot szolgáltatott Nagy Zsuzsika, szállásadó gazdája, Nagy Pálnak, 14—15 éves serdülő, kék szemű, szőke leánya, kinek ro- konszenvét meg bírta nyerni, s kit költeményeiben gyermeknek nevez. Szép kis bokrétát alkotnak Zsuzsikához intézett vagy általa sugallót! szerelmi dalai. Hozzá irta közvetlenül az Almodom-e, Éjjel, Zsuzsikához, Elvennélek én csak adnának, Te szivemnek szép gyönyörűsége, Mi folg ott a mezőn, Arvalányhaj a süvegem bokrétája czimü dalokat, s még ezen kívül 3—4 dalt, melyek mai napig kéziratban kiadatlanul hevernek jelenleg a nagykőrösi helv. hitv. lyceum könyvtárában. Szépen letisztázva, egy szép kisérő szerelmes levél, egy karikagyűrű kíséretében, el Küldötte István öcscsétől a költő Zsuzsikának, melyeket az holta napjáig kegyelettel őrizett. A megismerkedés nem volt minden nehézség nélkül, nagy megerőltetésébe került a költőnek, mig annyira bírta vinni a dolgot, hogy ajándékot és verseket küldjön neki. Maga a költő úgy jellemzi magát: „hölgyek körül én szégyenlős vagyok“. Az Álmodom-e kezdetű, valamint az Éjjel czimü dalban még csak az önmagát sejtő, nyilatkozni sem merő érzés szól. E két dal a fejlődő szerelmet a legelső stádiumában élénken rajzolja; még csupán láthatásáért esd a kis leánynak, sem többért, sem kevesebbért. Csakhogy az a kis szőke szende leány gyermeki ártatlanságában szerelemre alig gondolt, vagyis a költő Herényihez írott levelének „szegényke titkolá, hogy értem ég“ szavai szerint, a szív szűzies tiszta érzelmétől áthatott öntudatlan szerelmet rejtegetett. Vagy hogy magát a költőt beszéltessük: olyanforma lehetett az ő ekkori szerelemérzete, minőt a Felhők czimü versfüzetében később, s talán épen Zsuzsikára való visszaemlékezés befolyása alatt ekkép ecsetel: Mi szebb, mint a szép gyermeklyány orczája ? Ki azt álmodja, hogy ifját öleli, Az ifjút, a kivel ébren nem meri Sejtetni sem, hogy őt imádja ? De ez érzés csakhamar tovább fejlődött. Egy födél alatt, egy udvarban, a szobafalak által elválasztva lakván, alkalom volt egymást mindennap láthatni. Magok a szülők sem tiltották közeledésüket. Meg volt engedve, sőt alkalom adva, hogy naponként együtt beszélhessenek, vasárnaponként kisétálhassanak. Petőfit Nagy Pálék gyakran ebédre hitták. Más napokon — s rendesen mindennap — ebéd után a gazda egy kancsóban fehér bort küldött be leányától a vendégnek, hogy megkínálja. Erre vonatkozik a Zsuzsikához czimü, valódi bensőséggel irt kis dal: Ne hozd, ne hozd azt a bort kis leány ! Hisz már a nélkül is részeg vagyok — Megrészegített kellemed Fölforditotta eszemet, Nem ihatom. . . nem kell, sok a mi sok. Petőfi szerelme azonban ezután is egyike maradt a legnaivabb, legidylliebb szerelmeknek mind azok között, mik azután oly gyakran, oly különféle módon hozták forrongásba a költő lelkét. A Magány czimü versében duna-vecsei csöndes és boldog élete napjairól maga a költő igy nyilatkozik: Messze, messze a világ zajától E kis faluban, Itt kívánok élni én ezentúl Csendben, boldogan. Boldogan ! mert hajh a nagyvilágban Boldog nem valék. Talán e boldogság be is teljesülhetett volna, élhetett volna Zsuzsikájával „csendben, boldogan“ e kis faluban, hol „a nap újra támadt élte bus egén“, a jómódú após mellett, ha „vágyainak sólyomszárnya nem támadt“ volna, mely elűzte őt a boldogság e honából is ! Ütött azonban a válás órája. Petőfinek Pestre kellett menni, elfoglalni segédszerkesztői állomását. Junius közepén tehát odahagyta Duna-Vecsét, összeszedte irományait, s szétpattant szerelmi hurokkal a fővárosba, e nagy kőhalomba, ismeretlen emberek közé jött állandóan letelepedni. Elbúcsúzott a dunavecsei jóbarátoktól: — 1— ---------------kiket Hozzám barátság láneza köt, Kikkel most annyi éjszakát Fölségesen virasztok át. mint maga Írja. Elbúcsúzott a szép kékszemü leánytól is. A bucsuzás megható jeleneteit következőleg festi Kerényihez Írott költői levelében; Mint mondám itt vagyok másfél hete, Másodmagammal jöttem én ide, Tudod ki az, ki Pestre elkísért ? A bú — egy szép bis szőke gyermekért. Szegényke ! titkolá hogy értem ég, Midőn búcsúzni hozzá elmenék — Oly szomorúan pillantott felém ; S ösztönsz' rüleg én megölelém, És csókot érzék forrót ajkamon, És könnyet érzék, forrót arezomon, En nem tudám, hogy ötét szeretem, De a midőn elindult szekerem, S elgondolám, hogy végkép elhagyom Elkezde fájni a szívem nagyon. Mi egymáséi soha nem leszünk, Egymást feledni lesz talán eszünk. íme igy nyilatkozik Petőfi e szerelmi viszonyról, meg akarja magát s könnyiivérüségét daczolva hazudtolni, midőn „én nem tudám, hogy ötét szeretem“ szava által az egész szerelmi históriát egy tollvonással akarja megsemmisíteni, bár a szívbe tört fulánk mérgét nem palástolja el, midőn a bút — mint úti kísérőt nevezi meg, mely őt Budapestre fölkisérte, s szivét saját kifejezéseként nagyon érezte fájni, midőn elgondolta, hogy végkép elhagyja Zsuzsikáját, költői szivét az elválás nagyon megsebezte, még inkább azon váratlan és reá nézve meglepő esemény, hogy a szép kis szőke gyermek, kivel oly idylli szerelem tíint le az idő szárnyain — nyakába borulván, forró könyeivel áztatta arczát, ily megdöbbentő módon fejezvén ki szive elpalástolt, kimondhatlan érzelmeit. A szerelmi szikrát Petőfi lobbantotta föl a kis lány szivében, a karikagyűrű, a levél kíséretében átadott dalok fellengző sóvárgásaira, válaszolni nem tudván, az elválás pillanatában, — mely örökös leend-e, vagy sem '? — nyilatkozott, s mely ennélfogva gyakorolt a költőre kétszeres hatást. Kérdés már most, miért akart Petőfi szánt- szándékból fátyolt borítani e szép viszonyra? Az okot következőkben vélem feltalálhatónak.
