Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
'' ' (1 ___ _ __ ___ VASÁRNAPI TJJSAGr. _____________________ 31. SZÁM. 1899, 46. évfolyam. zad volt, midőn még pályád elejéd, alig ismerve valakitől, ki merted mondani: «Anyám, az álmok nem hazudnak, Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő fiadnak Anyám soká, örökkön él.» Igen, örökkön! Minden jóslatod közt ez volt a legigazabb! S ez elmúlt ötven év alatt te egyre nőttél, hódítottál. Dalaid lejutottak a legszegényebb pásztor kunyhójába; s a fiatal szivek ezrei azokat suttogva, dalolva tanulnak szeretni, mert «A virágnak megtiltani nem lehet». Tanulnak szeretni tisztán, nemesen, miként te szerettél. S a haza reménye, az ifjúság, a te dalaidból tanulja szeretni e földet, mely «legszebb ország az öt világrész nagy területén», szeretni nemesen, önzetlenül, mint te szeretéd, az utolsóig, az önfeláldozásig. S ha nehéz napok következnének ismét e hazára, ez az ifjú nemzedék a te dalod harsogása mellett kötné fel a kardot: «Talpra magyar, hí a haza!» Dalod és példád egyaránt lelkesítik őket. De neved, dicsőséged túlszárnyalt e haza határain, idegen nemzetek gyermekeinek szivét hódítva meg neked, s nemzetednek. Széles e világon, a merre a műveltség fénye elhatott, a hol a szivek legfőbb kultusza a szerelem, szabadság és haza: szeretik, csodálják a te nevedet, mint ezen eszmék világra szóló dalnokáét. És hódításod még nincs befejezve, de növekedni fog évszázadokon, évezredeken keresztül, mint a világra szóló lángelméké szokott, mig körül övezi e föld kerekét, hogy annak minden pontján ismerni fogják a Petőfi nevet. Mit adhat nemzeted a te dicsőségedhez ? Sírodhoz zarándokolt, hogy azt megkoszorúzza ; hogy a mit az élőnek nem mondhatott meg, megmondja a halottnak, hogy mennyire szeret; hogy legnagyobb, leg- áldottabb gyermekeinek pantheonába fölemeljen. Sokáig ismeretlen, sokáig elhagyatott sírodat ma virágok, koszorúk ezre borítja s neved magasztalásától zeng völgy és halom. Már ama sötét napokban, midőn halálodról még csak suttogva szólt a hir, azt irta legjobb, legbensőbb barátod: Mért nem megyünk el a magányos völgybe, Hol cziprust ültet a gyászhír neki ? Tanúbizonyság lenne annak földje, Ott hulla-e a dalnok vére ki: Minden csepp vérből új virág keiendett És több madár zeng ott a ligeten. (Arany.) Most már megtaláltunk. Virágok erdeje borítja sírod, magasztaló dalok hangja zeng fölötte. Oh, ha vau szive ez anyaföldnek, a melyet te úgy szerettél: mekkorát dobban az most örömében, büszkeségében, boldogságában ! És ha a halottak lelkei összeköttetésben maradnak az élőkkel: micsoda nagy boldogsága lehet ama két áldott lénynek, kiket a te dalaid után úgy ismerünk, mintha saját édes szülőink lettek volna ; a kik téged «szivök vérén neveltek fel, és körül öveztek, mint a földet a nap lángoló sugári, szent szeretetökkel»: «a jó öreg kocsmárosnak» és «a legszeretőbb édes anyának!» Pihenj boldogan, megkoszorúzott sírodban, a melyet egy nemzet kegyelete őriz, a szerelem, szabadság és haza örök életű dalnoka; nekünk mélyen szeretett egyetlenünk, az idegen nagy népek előtt szegénységünkben büszkeségünk, a világ egyik legnagyobb, legigazabb, legnemesebb lantosa : Petőfi Sándor 1 „ ,, APOTHEOSIS. PETŐFI SÁSDOH HALÁLÁNAK FÉLSZÁZADOS ÉVFORDULÓJÁBA irta Jókai Mór. Háttérben Petőfi érezszobra, mögötte görög styl ben épült csarnok, e fölirattal: «PETŐFI HÁZ», párkányzatán Petőfi elhalt kortársainak mellszobrai: Arany, Tompa, Lisznyay, Herényi, Bérczy, Obernyik, Vajda, Degré, Pálffy Albert, Egressy Gr., Irányi, Vasváry, stb. Szabadság nemtője: fején diadém, fehér redős öltönyben, két keze bilincsben, lánczczal összekötve. Sötét van: csak egy csillagfény ragyog a szobor feje felett a magasban, melynek vékony sugára a szoborra dereng alá. NEMTO. (Tömpa, gyászoló hangon,) Nem magad estél el: veled együtt szálltak Emléktelen sirba Haza és Szabadság, Kikért éltél, kikért vérhalált kiálltad, A rombadült ország, szegény Magyarország. — A sirt fölöttetek simára taposták. Aztán sötétség lett, — kisértetek éje Úr lett benne minden gonosz szellem tábor, Kiket elszabadít alvilágnak mélye Halottat és élőt kínozni vaktából. A pokol közel volt, az ég pedig távol. Kioltottak minden csillagot az égen, Csak egyet nem tudtak: mely szivedből szállt ki. Melynek azt hirdették tündöklő sugári, Lesz e lidérezhozó éjszakának vége. S szabad Magyarország, a milyen volt régen. Ha tudnak álmodni sírjukban a holtak, Csak azt álmodhatják, mit az élők itt fenn, Hogy még visszahozza a jövő a múltat. Hogy egy nép keze nem maradhat bilincsben. Él még magyar nemzet, él még magyar Isten. Ki sugdosott az eltemetett nemzetnek Almában, hogy halál ne legyen belőle. Eltartott ez álom egy emberöltőbe, «Ne rettegj jövődtől, múltadat ne vesd meg !» Te voltál az, örök szabadság költője. Jós voltál, próféta, kitől hitet vettek, Dalaid szikráin láng kelt a szivekben. Kik élve üldöztek, holtan megszerettek S a kik hívek voltak, azok még hivebben. Idegen lelkekből honszeretők lettek. * S az ég meghallgatta a holt költő dalát: Kemény csillagait sorba gyújtogatta A csillagok után felhozta hajnalát,
