Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
366 VASÁRNAPI ÚJSÁG 22. szám. 1887. xxxiv. évfolyam hivatva volnának — tehát a középsor s a ke- vésbbé tehetős honoratior-osztály — vásárláskor átalában két szempontból szoktak kiindulni, tudniillik mi az ára ? és mi a gyakorlati baszna ? Nos, hát az első kérdésre itt igen gyakran kénytelen azt felelni magának, hogy: nagy, a másodikra legtöbbször azt, hogy: semmi. Vegyük például a párnahéjakat — melyek a maguk nemében tagadhatatlanul gyönyörűek — mit csináljon a magunkforma szegény ember velük? Arra már igen czivilizáltak vagyunk, hogy csupa patriotizmusból arezunkat és or- czácskáinkat kitegyük annak a veszedelemnek, hogy reggelenkint az érdes «fodorvászon», «kakastarajos», «mákfejes», «ágazott» s még nem tudom hányféle himzés-minták bü lenyomatát viseljék magukon, s bizony, minden elpuhultság nélkül, be kell vallanunk, hogy sokkal édesebb azon a hófehér, sima rumburgi, hollandi, vágj' akár creas-vászon párnákon pihentetni fejünket, a melyeken fölnőttünk, melyekhez születésünk óta szokva vagyunk. Amolyan párnahajakat megvásárol az, a kinek módja van fölösleges dolgokat beszerezni — kettőt, hármat, mondjuk hatot, kuriózum gyanánt, — s ez aztán elég is neki az egész életre: emilyen- bóí kell minden háztartáshoz, minden kelengyéhez átlag véve öt-hat tuczat. Nézetem tehát az, hogy ha a megfelelő vásznat nem birjuk a népipar utján előállítani — a mi a külföld fejlett gyáriparával szemben ma még lehetetlen is — igyekezzünk odahatni, hogy a külföldi munkásoktól hozzánk beözönlött betéteket, hímzett, varrott, tambourirozott s más eíféle díszeket népünk által készített «fehéres», «vagdalásos», «írás után» dolgozott munkákkal kiszorítsuk, behozatalukat fölöslegessé tegyük, a magunkét alkalmazva helyettük ágyneműink és fehérneműinkre. Fehérruha csak mindenkinek kell, ez nélkülözhetetlen úgy a leggazdagabb mint a legegyszerűbb háztartásban. Csak a minőségben lehet és van különbség s ehhez kell alkalmazni a dísz finomságát, gazdagságát s igy az árakat is. Az alap lehet gyári készítmény. Hogy népünkben a kivántató kézi ügyesség erre nem hiányzik, meggyőződhetett, a ki a bazárban levő kalotaszegi csoportok homlokzatán (jó magasan, hogy én is csak sokára fedeztem föl) guirlandszerüen végig futtatott «fehéres» vagy « vagdalásos» betéteket figyelmére méltatta. E czél elérésére semmi más nem kell, csupán szakszerű fejlesztése a meglevő ügyességnek, nem tévesztve szem elől a stylt, melynek kiak- názhatlan motívumaiból bámulatos dolgokat tudtak teremteni még a mi régi, naiv fazekas-mestereink is, hát még egy szakképzett, tudatos irányt követő, ízléssel biró egyén, ki feladata magaslatáig bir emelkedni, s azt előszeretettel tölti he. Ott van továbbá a kalotaszegi «varrottas» ruha. En istenem ! hát kinek és mire jó az? Szegény asszonynak nem való, mert drága, gazdagnak sem, mert nem elég finom. Télinek hideg, nyárinak meleg. Megveheti nehány magas állású, vagyonos úrnő — mint speczialitást, — magára is ölti, mondjuk, tízszer; megveszi közülünk is nehány — több-kevesebb hajlammal a patriotizmusra vagy extravagánsra, s felölti — no legyen — húszszor. Aztán leveti ez is, amaz is, megkönnyebbülve sóhajt fel: jaj he nehéz volt! s a szekrénybe internáltatik —- örökre! Azt képzelni, hogy ez valaha általános divat lesz, vagy hogy állandó létjogot vívhat ki magának a szalonok finom, illatos légkörében — szerintem legalább is nagy elfogultság. Lássuk a ruhát. Az alj készül zsákszerű nyers, úgynevezett «fodorvászon»-hói, széles, bár szép — de darabos keresztöltésű hímzéssel. Most jön a bökkenő. Egy divatos ruhának tudvalevőleg drapériával is kell bírnia ? Miből legyen az ? Zsákból ? Lehetetlenség ! Merev, nehézkes, nem ruganyos, nem simulékony. (Már maga az a körülmény, hogy butorbehuzásra alkalmas, kizárja női toilettekre való alkalmazhatóságát.) Nos, hát készítsük surahból, satin-merveilleuxből, foulardból------f ranczia bársonyból ! ! Hol itt az összhang, a stylszerüség ? Hol az a kecses, könnyed elegánczia, mely a franczia ipar divattermékeit oly ellenállliatlanul bájossá, harmonikussá teszi ? Pedig mi ezt is utol tudnók érni. Mondják ki a népipar intézői azt, hogy azon vidék, mely a hímző ügyességben excellál, ne ragaszkodjék minden áron ahhoz, hogy kizárólag saját készítményü szöveten dolgozzék, használjon finomabb, gyárilag előállított, a divat változatosságának alárendelhető alapot; pl. hímezzen eredeti, stylszerü mintákat finomabb-dur- váhh orosz vászonra (később nyers selyemre), állítson így gazdagabb s egyszerűbb hímzéssel ellátott úgynevezett «beosztott» ruhákat elő s munka és minőség szerint szabva meg árukat, tegye szegényebbnek és vagyonosnak egyaránt megszerezlietővé. Ezzel kiszoríthatják a külföldről importált, dobozokba beosztott himzéses ruhák ezreit, melyek a hölgyvilágnak mindenkor kedves nyári és fürdői toilettekül szolgálnak, s így megakadályoznák évenkint pár száz ezer forintnak külföldre való szivárgását, lévén egy- egy ilyen hímzett ruha ára 25—30—50 forint és feljebb. Hímezhetné gyönyörű mintáit színes bútorszövetekre is, még pedig olcsóbb és drágább minőségűre, hogy szintén minden igénynek megfelelő s mindenki által megszerezhető legyen. S ízléssel vezetve, ezekből gyönyörű szoba-berendezéseket lehetne összeállítani. A mellékelt kép, mely az én kis tarka fészkem egy improvizált zugát ábrázolja, azt akarja feltüntetni, hogyan lehet gyakorlati hasznát venni a régi «varrottasnak», hajtásos lepedőnek, páma- csúpnak, stb. Ez így tagadhatatlanul igen szép hatású s annyira lakályossá teszi a legegyszerűbb berendezést is, hogy én magam, mikor ezeket a tárgyakat fényképezés végett elszállították — idegennek éreztem magamat otthonomban, s nem tudtam hova lenni a rideggé vált, kopár falak és bútorok közt. De azért — valljuk be — ez még mindig nem ipar. Mert távolról sem konkurrálhat a külföldi ipartermékek mennyiségével, minden igényt kielégítő sokféleségével és ahhoz illő áraival. Nem mondom azért, hogy a nép iparának ez a formája végkép le legyen a piaczról szorítva —- örökös kár, vétek volna, már etnográfiái szempontból is, — kultiválandó lenne az, csakhogy — mellékesen — amateurök, gyűjtemények i számára. Fő dolog volna a vásárló nagy közönség szükségletének megfelelő termékeket minél nagyobb mennyiségben és változatosságban előállítani. Ugyanezt mondhatom a csángó szőttesekről, melyekkel egész véletlenül ismerkedtem meg. Ajándékban kaptam egy Hétfaluban készült kávés terítéket (ugyanazt, melyet az E. M. K. E. . bazárjában közszemlére tettem), mely annyira megtetszett — nemcsak nekem, hanem mindazoknak, a kik látták, — hogy indíttatva voltam megrendelést tenni hasonló terítékre. A válasz az volt, hogy igenis megkapható, de legjobb esetben csak három-négy hónap múlva, mert az egész vidéken csak egyetlen egy asszony van, a ki ily terítékek készítésével foglalkozik. No hát bizony ez sem ipar. Mert ilyképen az a csángó teríték, daczára naiv szépségének és olcsóságának, sohasem versenyezhet a gyárak nagy mennyiségben előállított antidiluviális min- ; táju, ízléstelen tarka kávés abroszaival. I Az én szerény nézetem tehát az volna, bőgj-, ; tanulmányozva az egyes vidékek iparbeli ügyességének fejlettségi fokát és irányát, oda kellene törekedni, hogy a szerint, a mint ez az ügyesség nyilvánul —• de mindig stylszerüen, — tovább fejleszthető, a kor kívánalmai szerint finomítható is legyen az. A hímző vidék hímezzen bútort, fehérneműt, felsőruhát, ágyneműt; a szövő szőjjön terítéket, színes szőttest, szőnyeget; a faragó faragjon háztartási czikkeket, dísztárgyakat stb. stb., s ha a fogyasztó közönség igényeit szem elől soha nem tévesztve, sikerül a kereslettel a kínálatot folyton arányban tartania, úgy az erdélyrószi népipar életképességét fényesen bebizonyítja, a nemzeti létünket pusztulással fenyegető kivándorlások csökkenni fognak, idővel meg is szűnnek s a szegény, ínséges nép végre megleli «honját a hazában». Hogy mindezt mily eszközökkel lehetne elérni, az természetesen behatóbb tanulmányozás, szaktanácskozások tárgyát kell, hogy képezze, de hogy az egyes, népiparral biró vidékek ipartanulói és tanítónői e téren sokat tehetnének — ha kötelezővé volna téve az illető vidékek iparának nemcsak tanítása s tanulása, hanem tovább fejlesztése is, — ez erős hitem, meggyőződésem. PETŐFIÉN ASZÓDON. Egy tojás-alakú völgy legmélyén egy pár házzal kezdődik Aszód mezővárosa. De a vendéglőtől már elszaladt a többi épület s odábh a domboldalon nyújtózkodik el, olykor-olykor felkapaszkodva a tetőre is. Onnan kacsingatnak a díszesebb házak arra a csodálatos katlanra, a melyet Galga-völgynek hívnak. Az igaz, hogy messze nem láthatnak, legfölebb az isaszegi dombokig, a melyek az óriási katlan jobb peremét alkotják. Ezek mögül bukkan elő napjában vágj' tizenhat- szőr a vonat s kedélyesen végig pipál a völgj'ön dübörgő zakatolással. Mindezt talán nem is kellene ide leírni, ha 1770 körül Podmaniczky Sándor báró idejében Vág-Ujhelyről, Nyitramegyeből, János testvérével Aszódra nem kerül a 27 éves Petrovics Tamás mészároslegény, legnagyobb lyrikusunknak, a halhatatlan Petőfi Sándornak a nagyapja. Aszód abban az időben valóságos kolónia volt. A Podmaniczky-család minden áron emelni akarta ősi fészkét s buzdításaikra Bars, Hont és Nyitra megyékből sokan itt próbálták megalapítani szerencséjüket. A Petrovics-családdal rokonságban álló Salko- vics-familia is ide került Bakabánj-áról. Salko- vics György szabó 1753-ban itt vette nőül Lin- czeni Zsuzsánnát. Ennek nővérét, a bakabányai Salkovics Dániel leányát, Zsuzsannát is aszódi ember vette nőül: Muner János varga. Lakott még itt abban az időben két más Salkovics is: Péter meg István. A Salkovics-familia elágazott Yeszjjrémmegyébe is, a mit onnan tudunk, hogy midőn Salkovics Mária, egy árva leány 1790-ben nőül ment Yiczey Pál aszódi szűrszabóhoz, a veszprémmegyei Yidos községből is feljöttek a Salkovicsok a menyegzőre. A későbbi Salkovics-ivadék nagy kedvvel adta magát a jövedelmező mészárosmesterségre.Aszód- ról került le Mezőberénybe Salkovics Pál odavaló mészáros, a ki azonban 1802. januárban aszódi leánynak esküdött örök hűséget, nőül ve- vén Szakács Karolinát. A Salkovics-családra vonatkozó adatokat azért hozom fel, mert 1773. január 21-én a 30 éves Petrovics Tamás Aszódon esküdött örök hűséget, a 22 éves Salkovics Zsuzsánnának, nagy költőnknek tehát Salkovics-leány a nagyanyja. A Salkovics név különben Petőfi életében is nem egyszer fordul elő. 1838-ban Petőfi Sándor, mint tudjuk, Selmeczről rossz bizonyítványnyal Pesten termett, a hol statisztának állott be a nemzeti színházhoz. Innen vitte be magával egy i Salkovics nevű mészáros Fehérvárra, onnan aztán a Kemenesalján, Ostfiasszonyfán lakó rokonukhoz, Salkovics Péter mérnökhöz küldte, abban a reménységben, hogy a mérnök gondoskodni fog Sándor neveltetéséről. A terv füstbe ment. Petőfi nagyatyját, Petrovics Tamást, tudós és nagytiszteletü Hajnóczy Sámuel adta össze Salkovics Zsuzsánnával. E puritán szigorú erkölcsű papnak volt a fia Hajnóczi József kamarai titkár, a Martinovics-féle összeesküvés legrokonszenvesebb áldozata. Ez évtől kezdve nyoma vész Petrovics Tamásnak. ügy látszik, mint házas ember valahol más vidéken kezdett széket bérelni. A régi okiratok Aszódon 1786-ban említik újra, mint aszódi lakost. Ez év jul. 11-én született legidősebb fia : Mihály. Bizonj’os, bőgj' akkor már az aszódi mészárszéket bérelte, s meglehetős tekintélynek örvendett, talán vagyonos ember is volt már. Fiának, Mihálynak keresztszülei tekintélyes aszódi iparosok. Ott van köztük pl. Szlezák András, a kiről föl van jegyezve régi írásokban: igen derék férfiú (vir meritissimus) s húsz évig volt érdemes kurátora az egjdiáznak. Neje : Linczeni Eva, a keresztanya szintén jó családból való s a Salkovicsok révén rokon az öreg Petrovicscsal. Egy Linczeni József, a ki 1804-ben halt meg, 18 évig igen buzgó tanítója volt az aszódi egyháznak. A többi komák: Vas Ádám, mint a báró felülmúlhatatlan szakácsa örvendett nagy tiszteletnek, Menj-es István csizmadia Hevesből került Aszódra s vagyonos ember volt. Mindebből nyilvánvaló, hogy Petrovics Tamás érdemes ember volt s érdemes emberekkel állt jó viszonyban. Sajátságos véletlen, hogy legidősebb fia születésének éve összeesik az aszódi gymnázium megalapításának esztendejével. (Az idén lesz a 100 éves jubileum) Az aszódi deák-iskola első tanárának, Kádassy Józsefnek, szintén kedves embere volt az öreg Petrovics.
