Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
200 TAVASZ FELÉ. ii. Én már kijártam, elvégeztem Az egész életiskolát. Komédia csak már előttem Maga a zord valódiság. A nagy természet csak diszitmény, Es zenekar — az elemek; Az élők benne szerepelvén Ahogy szerzék az istenek. Nem ismert másvilág lakói — Ezek a — tisztelt publikum. Egy-egy halál a bemenetdíj — Örökre — nem sok; — bum bum bum! De engem már többé nem áinit Rémes homály, csalóka fény. A titkos, örök lény sugásit Jól hallom a szín fenekén. Örömnek, fájdalomnak könnye,... Vér, mely ártatlan ömlik el, Ki van csinálva mind előre; Mert mind ennek igy lenni kell! Sejtem, hogy eszközök vagyunk csak, S e gyarló élet nem a czél. De átka van csak e tudatnak, Tovább, jobb hitre nem segél. Itt egy vigjáték, ott bohózat; Választja a ki mit szeret. Abban csak illőn mosolyognak, Ebben röhögni is lehet. Majd vadregényes rémtörténet, Vérengező zsiványdarab. A főfő rabló sorra köttet Kontár, szegény tolvajhadat. Van opera és látványosság. Villám megüt egy gyereket. Hol benne a költő-igazság? Koholj ki rá — vagy ne keresd. Mert semmi sem tökélyes itt lenn, Es igy lemondásom sem az. Érzés, tudás bevégezetlen, A mit beszéltem, sem igaz. Hiába mondom : semmik vagytok Ilirfény, dicsőség, hatalom. Hogy már szivem csak gazdag sírbolt, S csak ember lenni — rég unom . . . Hiú szenvelgés, balgatagság, Hogy már szivemre mi se hat, Hogy a mi volna benne hivság, Kiűzi gúnyos gondolat. Ha vége van a felvonásnak, Az éji kárpit leesik. A nézők bölcsen kritizálnak. Oszt’ az egészet feledik. Másnap megint csak az a játék. Hirdetnek uj komédiát, Pedig csak névben a különbség. S ez igy halad tovább, tovább. Boldog, ki mindig újnak látja, S nem lát a szárnyfalon belül. Kit csalogat a színi álcza, Ki a játszókkal sír, örül. — Ali, mert ha járok a tavaszban És látom, hegy völgy mint virul; Szűz fÚZsabimbó szép hajnaítnln Hogyan nyílik ki, hogy pirul — : Eltörpül szégyenkedve minden Hiábavaló bölcselet; Mint aeolhárfa, emlékemben Zendül bűbájos éneked — Tüudérvilág, bezárult éden : Gyermekkor, első szerelem! S egyszerre csak fáj, fáj a szivem, És könybe lábad a szemem . . . VAJDA JÁNOS. 1
