Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
197 EGY SZERELMES TÖRTÉNET A MÚLT SZÁZADBÓL. ELBESZÉLÉS. — (Folytatás.) A mint Solange asszonyság a levelet elolvasta, hevesen a marquishoz fordult, ki aggódva figyelt minden mozdulatára. — Ki irta e levelet, uram? —- kérdő halványan, s összeszoritott ajkkal.- Én nem tudom! — viszonzá az öreg. — Meg fogom én azt tudni, — mormogá magában a marquisné s készült elmenni. A marquis fölemelkedett. — A levelet, asszonyom! —- kiáltá. — Magamnál tartom azt, uram. — Mit mond ön?! — Azt, hogy magamnál tartom. — Az nem lehet, — kiáltá leveretve az aggastyán. Jeanne majd eljö, s kérni fogja tőlem. Ön Ígérte, asszonyom, hogy visszaadja; meg kell, meg akarom kapni! És az ajtó elé állt. — Helyet, uram, —- kiáltott Solange asszonyság lángoló szemekkel. — A levelet, a levelet! ismétlé az öreg. — Helyet, mondom önnek! — Nem! Nem! A levelet! — kiáltott amaz, s igyekezett visszatartoztatni a mar- quisnét, hanem ez félrelökte öt, s elhagyta a szobát. Az épen olvasott levél meggyőzte ugyan a marquisnét Jeanne titkos szerelméről, de ugyanazon bizonytalanságban hagyta öt e szerelem tárgya iránt, mert semmit se foglalt magában, mi Íróját elárulhatta volna. És az okok is, melyek a leányka kikérdezésétől eddig öt visszatarták, alaposabbaknak tetszettek szemében, mint valaha. Jeanne kétségbeesését csak növelhette volna a vallomásra kényszerítés, s rendkívüli ha- tárzatra bírhatta volna, Solange asszonyság pedig remegett azon gondolatra, hogy egy gyermek szeszélye, annyi idő óta rendezgetett terveit semmivé teheti. Az idő nem szelídítette meg keblében lázas nagyravágyását, sőt megkettöztette azt; ez volt minden, mivel teste lelke foglalkozott, s mely minden tettének kiindulási pontúi szolgált. Egyik évet a másik után látta letünedezni élete láthatárán, s tekintetét mindig ezen egyetlen, de folyton tovább haladó pontra függesztő; s minél inkább kimeríté erejét az utána való töre- kedésben, annál nagyobbra nőtt benne a vágy utána. Miután a napok, melyek még életéből hátravoltak, megszámlálva lenni látszottak, csak arra gondolt, hogy elérje a rangot, melyért negyven esztendő óta küzdött. Vagyont, egészséget, családot, az örök boldogság reménységét hideg kevély szivvel oda adta volna e nő, csakhogy az udvarhoz tartózhassák , s hogy taboureten halhasson meg, hasonlólag XI. Lajoshoz, ki fehérített homlokkal, egy királyi elfogadás etti- quette-ei közepette trónján ülve adta ki lelkét. Ez üdvösséget szerezhette meg ö neki Jeanne-nak a gróffali egybekelése. Tőle függött tehát álmainak teljesülése vagy semmivé létele. E gondolat kétségbeesett ingerültségbe hozta a marquisnét. Óhajtotta volna kezében tartani a leányka szivét, hogy igy kormányozhatná kedve szerint, ha mindjárt össze kellene is azt zúznia. Még habozott, hogy mitévő legyen, midőn jelenték neki, hogy Lanoy gróf a teremben vár reá. A gróf Lussae herczeggel jött, ki, mint hallók, öt Solange marquisnénak ajánlotta, Jeanne-nali házasságának ügyét pártfogolta, s most, a szerződés aláírásán védencze oldala mellett óhajtott állni. A herczeg tekintélyes névvel birt akkor az udvarnál, s legmagasabb fokán volt a hatalomnak, melyet neki Lamballe herczeg- növeli rokonsága szerzett. Senki sem birt lígy mint ö azon élezés könnyelműséggel, mely akkor a királyné körül divatban volt, s azon fölül a legszellemdúsabb s legderekabb lovagnak tartatott. Ezenkívül fölöttébb szolgálatkész volt, s a nyugdíj utalványokat, melyeket a minisztertől kicsalt, szívesen osztogatta akár kinek, ha csak komornyika által ajánltatott is. Azon pillanatban, midőn Solange asz- szonyság a teremben megjelent,! egy ber- gére-en ült, teljes fesztelenségével egy derék lovagnak, ki érzi, hogy alsóbb rangú
