Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
19 A KÖT LEVÉL. Eredeti beszély. Egész Erdélyországban kevés becsületesebb, gazdagabb és kiiíönczebb ember vala, mint az öreg Ugrón István Udvarhelyszékben. Hires volt különös szeszélyes tetteiről, de hires jótékonyságáról, nagy hazafiságáról is s nem egy szegény diák utazott az ö költségén akadémiákra, a nélkül, hogy tudta volna, kinek köszönje azt. Ezen hírhedt tulajdonoknak köszönhető az öreg ur, hogy ugyszólva az egész széknek atyjává lön, s nagy területen alig volt szegény, ki öt nem választotta volna védőjének, alig ekklézsia, melynek nem ö lett volna fö- gondviselője, s nem volt országgyűlés, melyen Udvarhelyszéket nem az öreg ur képviselte. Háza példányképe volt a régi s most már divatból kimenni kezdő — mert az itt következő esemény Apaffy uram korában történt — magyar pátriárkhalizmusnak. A tisztes öreg rend idejárt beszélni a régi jó időkről; a fiatalság ugyancsak ide e bölcs beszédeket hallani; de különben is, annak daczára, hogy az öreg ur gyermektelen özvegy ember vala, háza a sok örökbe fogadott, rokon és gyámfiak, gyámleányoktól annyira hemzsegett, hogy magát a nagy ereszes kettős fedelű épületet könnyebben lehetett valami nevelő intézetnek vagy iskolának, mint világtól visszavonult agglegény lakásának tartani. Az öreg ur védenczeihez igen szigorú vala; s annak daczára, hogy egyetlen gyönyörűsége azokban telt, világért sem hozott be közöttük rang és viseletbeni egyenlőséget. Volt Erdélyben egy nagy hazafi, ki még értünkre élt, de kit fájdalom már eltemettünk. Ennek grófi, nemesi és földmives származású nejétől gyermekei maradván, min- deniket anyja sorsában nevelteté : a gróf kisasszonyokat Pestre küldte nevelőbe; a nemes urfiakat egy vidéki gymnáziumban tanittatá, s posztó-ruhában járatta; a föld- mivesnő gyermekeit pedig falusi iskolába, s egészen földmives viseletben hagyá, hagyományozván az elsőknek grófi kiházasitást, a másodrendbelieknek tiz-tiz ezer forintot, s az utolsóknak négy-négy ökröt; — végakarata szerint mindhárom rendbelinek saját sorsabelivel kelletvén házasodnia. Ilyen kasztrendszert követett az öreg „Ugrón bácsi“ is, mint öt mondhatni egész ország nevezé, s ezen nevelési elvből csak olyankorhagyottalább, ha védenczének valamelyikében jelenlegi sorsán felüli szellemet vagy igyekezetét talált; a mikor az öreg ur az illető örökségét titkon a magáéból, sőt néha az érdemetlennek fölöslegéből pótolá. Szóval az öreg „Ugrón István“ bácsi a gondviselés szerepét játszotta s a hanyatló uj korban egy régi jobbat növelt, melyből reményei szerint a mostaninál jobb jövendőnek kellene kifejlődnie. Megesett, hogy ily nézetek mellett néha előítéletekkel kellett küzdenie, de a régi jó rend, egyszerűség, hazafiasság és igazi belső miveltség növendékeiben mégis annyira föltűnt, hogy az öreg ur diadalait, még életében megérheté, s a legtöbb atya vagy anya boldogan halt meg, ha gyermekét Ugrón bácsi gyámsága alatt hagyhatá. Ha vad ágat szelíddel oltánk be s hosz- szas gond és nyesegetés után végre az első szelíd gyümölcsöt látjuk felénk piroslani, valami igazi belső öröm tölti keblünket : a legistenibb, a legnagyszerűbb érzelem jótékonysága; és hogy is ne, Isten teremtő munkálkodásában vettünk részt: mennyivel valóbb öröm, midőn hosszas fáradalmink után, valóban élő lelkes ifjút látunk fölsar- jadzani, kire büszkék lehetünk s kiben szülői, országa, nemzete a mi lelkünk, a mi szellemünk másodszor megjelenését látja e földön s kinek szemeiből egy szebb, nagyobb jövő dicsősége, reménye sugárzik felénk. Ilyes örömet gyakran élvezett az öreg Ugrón bácsi, s midőn egy-egy növendékét országgyűlésen a jó és igaz mellett hallá szónokolni, s midőn észrevevé, hogy a szónokló és megtapsolt ifjúról minden szem ő reá fordul; vagy midőn a boldog vőlegény, kinek örömtől reszkető kezébe szende egyszerű leányka kezét tévé, — hálásan csó- kolá meg az örömatya kezét — az ősz pillák alól édes öröm könye szökött elő, — újra
