Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

266

SZÉN DREY JULIA.

esett kiáltás hangzék élesen a teremen keresztül:

— Anyám, anyám, édes anyám! az istenért, ne hagyj el, hát nem ismersz meg ?

Bár sokszor hallottak már e teremben ilyen s ehez hasonló fölkiáltást, mi egyik-másik lázbeteg ajkain, álmában kitört, de ily szívmetszöen, ily kétségbeesetten nem hangzott az soha. A betegek egymás után arra fordultak, merről a hang jött s ott látták a negyedik ágyban térdelve az ifjút kiterjesztett karokkal, görcsös zokogás emelé csontváz mellét és könyek csorogtak le arczain.

A nő, ki e kiáltásra szintén visszafordult, halálsápadtan bámult az ifjúra, sötét homály borítá el szemeit, menni akart, lábai nem bírták, karjait akará kiterjeszteni, de azok iszonyú ónsúly - lval csüngtek le oldalán.

így állt ott a nő meredten, mozdu- latlanúl. Kísérője részvéttel támogatá őt és kérdé tőle:

— Talán ez az ön fia, asszonyom ?

— Igen, igen, az én fiam, az én gyermekem !

E szavakkal az ágyhoz rohant, térdre rogyott mellette s őrült szenvedélylyel csókolgatá az ifjúnak arczát, kezeit, lábait. Nem volt ideje rá, nem volt elég eszmélete, hogy csak eszébe is jusson, mily épen, mily egészségesen vált el fia tőle, és most mily betegen, mily nyomorultan találja őt fel.

És valóban, mennyit kelle szenvednie annak, míg annyira megváltozhatott, hogy saját édes anyja, kinek ő legdrágább kincse volt, nem bírt ráismerni.

Egy hangot sem bírtak sokáig ejteni, csak sírtak, csak zokogtak mind a ketten, mintha a leikök szakadt volna ki.

Végre így szólt az ifjú, megszakgatva zokogásától és anyja csókjaitól:

— Édes, édes anyám!... Tudtam én jól, hogy te még fölkér essz enge- met, hogy még látlak tégedet, mielőtt meghalok. Most már nem hagysz el többé, úgy-e ? Velem leszesz mindig... oh édes lelkem, jó anyám! — zokogá inkább, mint mondá a szegény ifjú.

A nő fölnyujtá fiához összekulcsolt kezeit s oly áhítattal, mintha imádkoznék, kéré őt:

— Bocsásd meg nekem, lelkem gyermekem, édes fiam, hogy még ezt a kínt is szenvedtettem veled, hogy nem ismertelek meg! Oh istenem, anyád, saját édes anyád nem ismert meg! Anyád, a te szülő anyád vagyok, és mégis... mégis... Oh, de most már látom, most már érzem, oh úgy érzem, szívem majd meghasad belé, midőn rád tekintek, hogy te vagy, kit kerestem, te vagy az én magzatom, kedves egyetlen fiam!

így folytatá még soká a szegény nő és szenvedélyes kedveskedéseivel halmozd és forró csókjaival borítá el fiát. Még a fölvigyázók is megilletődve te- kintének az ágyra, melyre ráborult a nő és átfogd gyermekét, ki őt a betegek egész hevességével szorítá magához. A betegek elnyomák nyögéseiket és meghatva figyeltek e jelenetre. Kivált azok, kik már régebben fekiisznek a kórházban és ismerik az aféle betegség kimenetelét, gyógyíthatatlanságát, minőben az ifjú szenved. Részvéttel te- kintének ezek a szegény anyára, mert tudták, hogy csak azért találta föl fiát, hogy őt rövid idő múlva ismét elveszítse, hogy elváljon tőle még egyszer, de — utólszor, föltalálhatlanul örökre !