Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
KÓRHÁZI JELENET. Irta Szendrey Julia. Délutáni idő van. A kórház termeiben csend uralkodik, ama félelmes csend, minő kórházban szokott lenni, minek hatását hasonlítani lehet azon nyugtalanító szorongatáshoz, mely rek- kenő nyári napokban ránehezedik az emberre, mikor a madarak is félelmesen csipegve szökdelnek egyik ágról a másikra; mikor a virágok oly szomorúan, bágyadtan hajtják le kelyheiket; mikor az ember, mintegy ösztönszerü- leg, feltekint az égre, honnan minden pillanatban kitörni látszik a zivatar, melyet egyes villámok előznek meg, melyek irtózatos sebességgel czikáznak át a terhes fekete felhőkön s nyomukban mély, tompa dördülés rázza meg a levegőt. Ilyen a kórházi csend is. Sokkal le- verőbb, meghatóbb a folytonos kiáltozásoknál és jajgatásoknál, mert ilyenkor egyenkint hallatszik ki a nehezebb betegek tompa nyögése, az eszméletlenül fekvők éles fölsikoltása és közbe- közbe a fölvigyázók durva, részvétlen intései, melyeket a betegekhez intéz(Utánnyomás tilos-. nek, boszankodva, hogy félbeszakíttat- tak tréfás kalandjaik elbeszélésében, melyekkel egymást fölváltva mulattatják. Egyszerre kíváncsian fordulnak a fölvigyázók az ajtó felé, melyen egy középkorú nő lép be, vezettetve egy férfi által, ki, úgy látszik, biztatva beszél hozzá, de a nő kétségbeesett, vígasztal- hatlan bánatot kifejező hangon felel neki: — Mondom, uram, hogy már negyedszer keresem itt fiamat, de sehol, sehol sem találom őt!... Oh istenem, teremtő istenem! hátha már régen — Nem meré e mondatát bevégezni, s minden erejét összeszedve, oly hangon, mely erőt, bátorságot akart kifejezni, de csak töredezve, remegve hangzott, szólt tovább: — Nem, nem! miért esném mindjárt kétségbe ? bizonyosan megtalálom őt ma itt; igen, igen, itt lesz az én kedves fiam; ha betegen is, de élve fogom őt föltalálni. Annyira ki volt merülve, hogy szinte öntudatlanul ült le a székre, melyhez kisérője vezeté, s itt, pár percznyi szünet után, élénken emeli föl fejét s el- kezde beszélni, önmagát biztatva és korholva előbbi gyöngeségeért. Látszott rajta, hogy a legnagyobb erőltetésébe került beszélnie, de nem mert hallgatni, mert gondolatainak nem parancsolhatott úgy, miként szavainak; látszott, hogy megnyugtató, biztató szavaival csak borzasztó, fekete gondo
