Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
2ÓO SZENDREY JULIA. mint törvény által elítélt gyilkos végeztetem ki; pajtásaim, kik eddig testvérként szerettek, lesznek törvényszerinti hóhéraim. De verjen is meg az isten érte, ne legyen már többé nyugtod a más világon se! Háromszorosan átkozzon meg apád, anyád, mint megátkozlak én. Járj haza sírodból, siratni bűnödet, míg az meg nem bocsáttatik. Az isten pedig legyen süket minden fohászodra, ne találjon egy szikra irgalmat számodra, hogy mindörökké űzzön átkom a világ végéig! A leány tekintete által még inkább fölháborodva és megzavarodva, örült felkiáltással húzá elő csizmájából az előbb oda dugott széles, kifent kést, és magasra fölemelve Erzsi feje fölött vil- logtatá azt. Erzsi a borzalomtól tébolvszerű merevséggel bámult minden mozdulatára. Arcza a homályban zöldeshaloványnak látszott, mint a halotté; fekete haja, melynek egyes fürtéi az előbbi kegyetlen vetkeztetésnél kibomlottak a szalagból, a halálverítéktől, mely homlokán gyöngyözött, arczára és nyakára tapadt és végigsimult lihegő kebelén, melyet koronkint lázas remegés, mi egész testét megrázá, reszkettetett meg. Szemei kisértetileg kitágulva meredtek Jancsira, míg az beszélt hozzá előbb, most meg még nagyobbak lőnek, midőn azokat fölemelé Jancsinak magasra emelt kezéhez, melyben ez a villogó kést, hegyével lefelé, tartá a leány fölött. A gazdájához szokott ló, mintha ösz- tönszerűleg sejtené annak irtóztató szándokát, félénken nyerít és nyugtalanul tépve a kötőféken, fordítja fejét a két szerencsétlen felé, kik nem látva, nem hallva egymáson kívül semmit is, még mindig mozdulatlanul állnak ott, mint a boszúállás és a rémület szobrai. Ekkor egyszerre megkondult a nagy harang ünnepélyesen, lassan, mi a szentség végfelmutatását és a mise végét jelenté. A nemsokára hazatérő emberek jutának Jancsinak eszébe, sietett hát véghez vinni tettét, nehogy abban meggátoltassák. Balkarjával átfogá Erzsi derekát, úgy hogy kezével még annak balvállát is hátra feszíté s egy vad, éles sikoltással mélyen a fehér kebelbe üté kését. Magasan szőkéik föl a vér és melegen borítá el Jancsi arczát, ki eszméletlenül, állati vérszomjjal tartá martalékát kezei között. Orrlyukai kitágultak, ajkait fölnyitá, mintha fogaival akarná széttépni áldozatát, kinek feje a döfésnél hátra esett és kinek elalélt, elnehezedett testébe mélyen vágtak be az őt tartó kötelek. Megforgatá a lány kebelében a kést Jancsi, aztán kihuzá és messze elhajítván magától, kezével nyúlt a tátongó sebbe. Midőn kihúzá onnét, görcsösen szorítva újjai közt egy véres tömeget, és fölkaczagva a leánynak haláltól kimeredt szemei elé tartá és ott marczangolá, míg a vér csurgott le kezeiről a padolatra. — Látod, látod leány, — szólt végre, — ím itt a szíved; mondtam, hogy elevenen szakasztom azt ki kebeledből, ha hűtelen lesz hozzám; ha enyém nem, de másé se legyen az. Egykor térden állva kértem volna az istent szívedért, most a kutyáknak vetem. Mért nem szólsz, mért nem rimánkodol, hadd mondhatnám százszor és örökre : nem, nem, nem! Nincs kegyelem, nincs irgalom ilyen bűnös számára, milyen te vagy! Nem, nem! De mégis, mért vagy olyan csöndes, mért nem szólsz egy hangot sem ? Azt gondoltam, majd sírva fogsz kérni, majd rimánkodol, de te hallgatsz. Hát nem fájt a kés döfése, annak a nagy, éles késnek a szúrása? Hát nem fájt, midőn ennen kezeimmel, melyekkel egykor annyit simogattam piros orczáidat, szakasztám ki szívedet ? Istenem, istenem ! — szólt körültekintve és eszmélni kezdve, — mit tevék ? Meggyilkoltalak! — sikoltá és lerogyott a leány lábaihoz és átkulcsolván azokat, magához szorítá őt. Aztán felugrott és sebesen leoldá a köteleket, melyek a leányt a fához szo- ríták, s gyöngéd figyelemmel szalmaágyára vivé, ott letevén, rábámult, mintha nem tudná megfejteni, megérteni a történteket. Végre könyekbe
