Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
258 SZENDREY JULIA. résé kutató tekintete, s így előbbi jó kedve is mindig alább-alább szállott, mert igen számított reá, hogy majd milyen szerelmes pillantásokat fog reá vetni a szép leány, ha majd ő lesz a legbátrabb, legszilajabb legény az egész században. Most vette észre, hogy a legénység közül is hibázik egy. Ez utáni kérde- zösködéseire azt felelték neki, hogy Barna Jancsi ma reggel hirtelen megbetegedett s úgy kényszerült otthon maradni. Bandinak szíve sebesebben vert, mikor az j ütött eszébe, hátha Jancsi megtudta tegnapi találkozásukat és most talán kérdőre vonja Erzsit, s ez az oka elmaradásuknak. # Barna Jancsi reggel csakugyan, mikor indulóra kiállt a legénység, betegnek jelenté magát s az istállóban lova mellé feküdvén, otthon maradt. Szó nélkül, néha-néha egyet nyögve, feküdt szalmanyughelyén, míg a fiúk mind egytől egyik eltávozának. Ekkor fölkelt, az istálló ablakához fölkapaszkodott és fürkészve tekintett az utczára. Szemügyre vett minden leányt, kik ünnepiesen felöltözve haladtak a templom felé. Végre láta közeledni egyet messziről, piros kendövei fején, rövid rokolyában és magassarkú, kopogós csizmában. Ez volt a legszeb- bik, a legnagyobbik. Jancsi egész testét reszketés fogá el ennek láttára, leereszté magát az ablak párkányzatáról s az ajtónak rohant. De a felindulás annyira erőt vett rajta, hogy az ajtóhoz érvén, egy lépést sem tudott tovább menni; lábai mintha földbe gyökereztek volna, nem bírták öt egy lépésre sem tovább vinni. Pár perczig állt ott lélegzet után kapkodva, meredt szemekkel, mozdulatlanul. Aztán nagy erömegfeszítéssel fölemelé két karját, kezeivel végig- simítá arczát s vánszorgó lépésekkel haladt ki az utczaajtón Erzsi után, ki ez érintésre ijedve hátra tekintett és csodálkozva látá itt Jancsit, kit szinte a kirukkolt legénység közt vélt lenni. — Mi bajod, Jancsi, hogy olyan ha- lovány vagy, mint a meszelt fal? — kérdé öt Erzsi részvéttel. — Nagyon beteg vagyok, szép galambom, alig tudtam magamat ide vonszolni, de tudtam, hogy erre jössz, hát ide jöttem utánad, hogy kérjelek, ne menj a templomba, gyere hozzám, ülj le mellém, ha öledbe hajthatom fejemet, úgy hiszem, majd jobban leszek. Erzsi Bandira gondolt és kéröleg mondá Jancsinak: — Engedj a templomba mennem, hiszen nem sokáig tart a mise, s aztán mindjárt ide jövök hozzád s itt maradok ! — De már akkor késő lesz, én most akarom, hallod ! — mondá Jancsi kemény hangon s megfogván Erzsi kezét, oly pillanatot vetett rá, hogy az bűne tudatában jéggé dermedni érzé vérét, elsápadva hajtá le fejét és szó nélkül követé Jancsit, ki öt inkább húzá, mint vezeté lakása felé. Odaérkezve, Jancsi előre lépett be az utczaajtón. Erzsi pedig hátrafordult és sóvár szemekkel kiséré a templomba haladókat, s nagyot sóhajtva gondolá, milyen boldogok azok, kik oda mehetnek és Bandit, az ő Bandiját láthatják, ki ellenben csak őt fogja keresni és elszomorodva tér haza, ha majd nem találja ott. Nemcsak önnön fájdalma, kedvese látásának nélkülözésén, hanem Bandi majdani elszomorodásának elgondolása, vagy pedig elöérzet, úgy elfogák egyszerre a leány szívét, hogy midőn Jancsi után belépett az utczaajtón, s az visszafordult feléje, nagy, nehéz könycsgp- peket látott legördülni a leány arczán. E látványra végkép eltűnt minden sze- lidebb kifejezés Jancsi vonásaiból, és elsötétült, elvadult arczczal mormogá fogai között: — Verje meg az én istenem, menynyire szereti amatejképü kölyket! csak azon gondolat is megríkatja, hogy most az egyszer nem láthatja őt, hátha tudná, hogy soha nem fogja többé látni. Egész udvaron senki nem volt, mert a háziak mind a templomba ménének,
