Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
256 SZENDREY JULIA. — Jézus Mária! -— hangzék a sűrűből Erzsi sikoltása, — oltalmazz meg; ez a gonosz lélek, ki lelkem et viszi el, a mért téged szeretlek, Bandim! — Ne félj, szép gerliczém, — hallatszék erre Bandi hangja csitítólag, — ne félj te a gonosz lélektől se, mikor velem vagy. Aztán nem is rossz lélek volt a, hanem valaki, ki tán meghallotta, hogy vannak itt; tréfából rájok akart ijeszteni. Gyere ide közel hozzám és ne félj, szép angyalom. Áldom az istenét, a ki így megijesztett, hogy úgy simulsz hozzám, mint a kis csecsemő anyja kebelére. — De hát ha Jancsi volt ? Istenem! akkor nem látom többé a napot; ha megismert, úgy végem van. Előbb is hogyan fenyegetett, most is reszket a lelkem belé, ha rá gondolok. —- Dehogy ő volt, galambom, dehogy ő. Hallottam, mikor előbb haza ment, olyan szomorú nótát fütyült, hogy megesett a szívem rajta. De előbb majd elárultad magad, édes kis félénk gerliczém; ha akkor meg nem esküszöl, rád emeli a kezét, akkor pedig vagy ő, vagy én halál fia lettünk volna. Kár volna pedig két ilyen jó katonának, mint milyenek mi vagyunk, ha nem a csatatéren, ellenség fegyverétől, hanem egymás által esnénk el. — Zörgésedre, halálos félelmem közepette is, eszembe jutott, hogy közel vagy, hát ez bátorított föl egyedül, hogy megtegyem. De hallottad, hamisan esküdtem ! Megver érte az isten, ezen és a más világon! — Nem ver biz az, édes Erzsikém, a huszár szeretőjét nem veri meg az isten; mi édes gyermekei vagyunk neki, azért hát csak megáld, ha minket boldoggá tesztek. Gyere beljebb, édes szép virágszálam, ott nem ijeszt meg majd senki. Hadd csókoljam le könyeidet, és hadd öleljek el szívedből minden félelmet. Lassan beszélgetve beljebb vonultak ; nem lehete többé künn az útra neszöket kihallani. De Jancsi nem veszté el szavuknak egyetlen egyét sem; csókj oknak csattanása szívét rázá meg, mert az első fájdalom rohama után, visszanyervén eszméletét, eszébe jutott, hol hagyta el őket, tehát a kétségbeesés nyugalmával visszafordult, s hogy el ne árulja magát, az előbbi módon előre csúszott mindenütt az út mellett, mindenütt utánuk. Mikor amazok beljebb vonultak, ő is utánuk, miként a kígyó a bokrok között. A szerelmesek szél suhogásának vélék a mindig mögöttük zörgő leveleket, a susogást, mely lépteiket követé; azért bizton örültek egymás enyelgéseinek, elfeledve félelmet, aggodalmat, s csak szerelmüknek élvén és gyönyöreinek. De Erzsi szíve nem vert sebesebben Bandi öleléseire, és forró csókjai viszonzására, mint ezeknek látásán és hallásán a Jancsié; egy sóhajukat sem veszté el; de az ő szívének minden dobbanása boszúért kiáltott megcsala- tásáért, míg amazok szíve szerelmet és. boldogságot élvezett. II. A bünhödés. Másnap reggel templomba hívá a népet a harangok messze elhallatszó zúgása. A rendes templom járókon kívül még tömérdek kíváncsi nép is tolult a templom felé, mert a helységben állomásozó’ huszárok is ki voltak rendelve a szokott ünnepi tisztelgésre. Többen maradtak künn a templom előtti téren bámulni a huszárokat, mint kik bementek hallgatni az isten igéjét. De gyönyörűség is volt e fiatal vitézeket látni, mert mind egy szálig lóra termett, büszke, szép fiúk voltak. Legszebb volt köztük Bandi. Kis pörge bajusza alatt mosolygó ajkain s életkedvtől ragyogó szemein nem egy leány- tekintet andalodott el. Tüzes, prüszkölő lovát lábainak egy szorításával föl- ágaskodtatá, míg ő maga úgy megült rajta, mintha minden izma aczélból volna. De ő nem sokat törődött a rá bámuló leánysereggel. Közéjük nézett egyet-egyet, de csak, hogy Erzsit keresse köztök. De azt mindig hiába ke-