Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
252 SZÉN DREY JULIA. mikor számtalan szerelmi kalandjairól beszélt, akkor eg}7 kicsit hitetlenül rázták meg fejüket, mintha azt lehetetlennek találnák, de ilyenkor meg a leányok hallgatták őt áhitattal és hittek minden szavának, mert magukról tudták, érezték, hogy Bandi szerelméért mindenüket feláldoznák, hogyha szerelmet kérne tőlük, egyik sem állhatna ellent, ha halált kellene is szenvednie érette. Senki sem érezte ezt annyira, senki sem figyelt úgy reá, mint Erzsi; kíváncsian nézte öt Jancsi, mintha azt szeretné tőle kérdezni, hogyan volna képes szeretni, hogyan tud még csak rá is pillantani egy ily kicsapongó, állhatatlan, könnyelmű férfira. De Erzsi, leányok módjára, minél inkább fájt neki Bandi számtalan szerelmi viszonyainak hallása, annál inkább he- vülve nézte őt, s végre minden óvako- dást feledve, egészen elmerült az ifjú ragyogó szemeinek és csattanó piros ajkainak látásába. — Biz úgy volt a, fiúk, — mondá Bandi egyik elbeszélésének folytán, — már nekem aztán nem kellett a szép Borcsa többé, nem szeretem soká az olyan leányokat, kik úgy utánunk vetik magokat. Csak addig telik kedvem benne, míg nekem kell utána járnom, meg míg másokkal kell érte megbirkóznom, hogy magamnak megszerezzem. De mikor már csak úgy áll mellettem, mint kinek se országa, se hazája, hogyha agyonütöm se kéri senki számon tőlem, már akkor aztán nincsen kedvem hozzá, s a mint szerit tehetem, lerázom a nyakamról. — Elát Borcsából aztán mi lett, Bandi bácsi ? — kérdé egy a leányok közül, — beszélje el kelmed. — Szívesen, galambom. Hát biz az istenadta a vízbe ölte magát. Elmondom, hogy történt. De adjátok előbb ide azt a kulacsot leányok, hadd igyam az egészségtekre. Aztán meg, ha nem iszom, mindig úgy látom magam előtt Borcsát, mint mikor a vízből kifogták, pedig jobban szeretek úgy emlékezni rá, mikor még piros volt és vidám, mint ti mostan. Most is Erzsi nyujtá neki a kulacsot. De kezei reszkettek, mert a mit Borosáról beszélt Bandi, úgy fájt neki, mintha ő róla mondta volna. A szívtelen beszéd, mint az éles kés, úgy bemetszett szívébe. És mégis csak irigységgel és féltékenységgel gondolt Borosára, mert hiszen az is birta Bandi szerelmét s az is osztakozott azon boldogságban, melyet egyedül szeretett volna bírni örök időktől fogva, örök időkig. — Áldjon meg az isten, legszebb rózsája a világnak ! — szólt Bandi, visz- szaadva Erzsinek a kulacsot, miután jó hosszút ivott belőle, — ha a te kezedből kapnám a frissítőt, szép violaszálam, bátran beszélném el a Krisztus kín- szenvedését is. De hát hadd mondjam tovább a szép Borcsa történetét. Még mikor az én szeretőm volt, nagyon utána vetette magát a hadnagyom, mert annyi bizonyos, hogy nagyon szép leány volt, majd mint te, Erzsi húgom, ki szebb vagy annál a fényesen ragyogó csillagnál az ég legközepén. Hát mondom, nagyon beleszeretett a hadnagyom Borcsába, de ez a leány meg úgy belém volt bolondulva, hogy miatta, akár maga a generális is kirukkolhatott, anélkül, hogy csak rá is vetette volna a szemét. Mikor én aztán megmondtam neki, hogy már nem szeretem és megköszöntem neki a hozzám való szívességét, a gyűrűjét vissza akartam neki adni, olyan furcsán nézett rám és mondá, ha már eltaszítom őt magamtól, tartsam meg emlékül gyűrűjét, hagyjam helyébe nála az enyémet. Kérését szívesen megtettem. Aztán hitták magokhoz szállásra az asszonyok, mert szelíd, csendes természetéért mind szerették őt, de ő ekkor makacsul visszataszított minden szívességet; tovább egy hétnél mindig a szabad ég alatt bolyongott éjjel-nappal. Ekkor fölszólított a hadnagyom, legyek szószólója a leánynál, magához veszi, úgy gondját viseli, mintha felesége volna. Hajt tán még majd valamit az én szavamra, tanácsomra, gondolá a hadnagyom. Fel is kerestem Borcsát, de úgy megváltozott,
