Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

11

hogy az állatok velünk laknak s mi uralkodunk folöttök.

— Az is igaz, — mondá a nevelő, — de én azon országról szólok, hová sokféle állat visszavonult, melyek még nem hajoltak meg az emberek hatalma előtt, melyek saját nyelvvel és törvényekkel birnak, és saját törekvésök által kiképezték magukat és szívesen fogadják az emberek látogatását. Kenje meg füleit belül ezen kenőcscsel, akkor érteni fogja az állatok nyelvét.

A herczeg engedelmeskedék, és a kocsi tova robogott. Éjjel-nappal mentek, mig egy rengeteg erdőbe és aztán gyönyörű róna- ságra értek.

— Czélnál vagyunk, herczeg, — mondá a nevelő, — kérem ne mutasson semmi félelmet, és viselje magát olyan illedelmesen, a mint csak lehetséges.

A hintó megállt, ajtaját kinyitották, és rémitő hangverseny üté meg füleiket.

Mintegy húsz ékes hófehér czicza állt két lábon a kocsi körül; virágokat szórtak az útra és oly szörnyű módon énekeltek, miszerint a nevelő hamar kivett zsebéből egy-egy csomócska gyapotot s bedugta füleit, mig nyájasan köszöntve meghajtá magát a cziczák előtt és kiszállt. Kaczagány herczeg követé őt, de már is tátani kezdé száját, hanem még csak egy kicsit.

A cziczák mögött most egy ifjú oroszlány lön látható, mely két hátulsó lábán járt, de semmi egyéb ruha nem volt rajta, csak egy fekete szalagon nyakába akasztott szemüveg, a minőt az emberek országában piperköcz fiatal emberek viselnek és „czvik- ker“-nek neveznek, —- és egy összenyomható magastetejü kalap, melylyel nagyon udvariasan köszönt az idegeneknek.

— Vegye szivesene szerény fogadtatást, — mondá mély hangon, farkát ékesen hátsó lábai közé tekerve. — Felséges atyám nevében, mint legidősebb fia, üdvözlöm önöket.

Oda nyujtá a herczegnek jobb lábát, ki vonakodva beletette kezét, és csevegve mentek tovább.

— Mi szívesen látjuk itt az embereket, ha mint egyenjogú vendégek eljönnek hozzánk, — folytatá, — és hát nem vagyunk-e mind a ketten koronaherczegek, kik némileg már ismerik a kormányzás terhét ? Oh, mi hozzánk is elhatolnak a korszerű kérdések.

A munkás-egyletek, a haladó miveltség, az már előttünk sem uj. Demi nagy előnynyel birunk az önök kormánya fölött. Ha nem tudunk megfelelni alattvalóink valamennyi kérdéseinek, akkor megeszszük őket, — az a legegyszerűbb mód.

E szavaknál mosolygott, mig a szegény Kaczagány herczeg szája mindig nagyobbra nyílt.

— Ott áll nevelőnönk kis húgaimmal, — mondá a fiatal oroszlány, egy nagy gólyának nyájasan intve, ki komolyan egy lábon állt s nagy kék szemüveget viselt vörös orrán, mig több kis oroszlány játszadozott körülötte.

— Most felséges atyám ebédlő-asztalához közeledünk; apródom, a mókus, már bejelentett minket.

Igen, ott ültek ők a zöld erdőben az állatország nagyjai. Fenn ült az oroszlány, zöld babérkoszorúval fején; a királyné, hatalmas franczia virágcsokorral, s körűié tarka vegyületben tigrisek, medvék, lovak, juhok és rókák, s még sokféle más állatok.

Midőn a vendégeket észrevették, egy bakkecske gyorsan felugrott, eléjök jött két lábon, szépen meghajtotta magát s mekegé: „Udvari poéta létemre Üdvözöllek, herczeg, körünkbe,

Foglald el a legjobb helyet,

Felséges, kegyes királynőnk mellett.“

A herczeg némán mereszté szemeit a mekegö poétára, de már is felmászott rajta egy kis házinyúl s fülébe súgta:

„Az én úrnőm mellett Ajánlom a helyet;

Máh excellencziája Udvarunk legszebb dámája.“

Hanem a herczeg most tovább nem birt magán uralkodni, feje szinte szédülni kezdett. Nagyra tátotta száját, s oly rettenetes hahotára fakadt, hogy csak úgy viszhang- zott a hegyekben — völgyekben.

A királyi lakoma vendégei ezen szokatlan hangok hallatára rémülten felugráltak és szétszaladtak az erdőbe.

A nevelő pedig oda ugrott a herczeghez, jól megrázta őt, hogy magához térjen, s fülébe kiáltotta:

— Siessünk a kocsihoz! mert ha az állatok visszajönnek, irgalom nélkül megesznek minket.

i