Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

7

de annak most vége lett, s a hűtlen tenge- liczczel elszállt öröme is!

A hatodik napon korán reggel az előbb emlitett fogoly már a kertben repdesett a fákon s az ablak felé egy madarat kergetett, mely rémülten csiripelt. Feri figyelmesen oda nézett s látta, hogy kedves Pipikéje a megszökött tengeliczet az ablak felé tereli. S oly ügyesen járt el a dologban, hogy a tengelicz végre kénytelen volt az ablakon berepülni.

Pipike ezután elégülten gazdája vállára ült s mindenkép mutatta örömét, hogy a szökevényt hazahozta. Feri pedig azonnal a városba sietett a tengeliczczel, és szép aján- dokot kapott a gazdag úrnőtől.

Feri nehány évig foglalkozott igy a madarak szeliditésével és tanításával; anyja és nővérei most már gond nélkül élhettek, s ezt csupán Ferinek köszönhették. Ez volt az ő egyetlen öröme, és gyakran mondá anyjának: semminek sem örül annyira, mint annak, hogy már ilyen zsenge korában segíthet neki kenyeret keresni, s reméli, ha felnőtt, akkor még többet fog tehetni nővérei nevelésére is.

De fájdalom! Ezen örömben nem részesülhetett. Tizenkét éves korában meghalt. Egyszer gombát szedett az erdőben és miután megéhezett, tüzet rakott s a parázson megsütötte, de azok közt egy pár mérges gomba is találkozék. Midőn hazajött, azonnal le kellett feküdnie. Midőn az orvost hítták, már nem segíthetett rajta.

Megható volt látni azon ragaszkodást, melyet a madarak mesterök és nevelőjük iránt tanúsítottak; betegségében szomorún körülröpködték ágyát, párnájára, fejére ültek és szinte jajgattak. Némelyek nem is akartak enni, mert hozzá voltak szokva, hogy az eledelt kezéből kapják. Ezen szeretet mélyen meghatotta a szegény beteget, s gyakran sóhajtott nagy fájdalmai közt:

— Ha én meghalok, ki fog anyámról és madaraimról gondoskodni?

És a kedves Pipike meg épen nem is mozdult beteg gazdájától, s midőn meghalt, ott ült a halott fejénél, és midőn betették a koporsóba, rá ült és szomorú hangokat hallatott.

Midőn temetni vitték, a fogoly mindig a koporsó felett repkedett, s midőn lebocsátották a mély sírba, Pipike egy közeli fának ágára ült és szomorún nézte, hogy temetik el kedves gazdáját.

Ezen helyről többé nem is távozott; az elhunytnak nővérei mindennap hoztak neki eledelt — és jó fivérök sírjára virágot. Midőn az ősz és a hideg esős idő beállt s a gyermekek nem mehettek mindennap a temetőbe, egyszer haza hozták a foglyot s régi kaütjába tették. De nem akart enni, s a legelső alkalommal kiszökött a szobából s egyenest a temetőbe repült. Egyszer aztán ott találták halva, szeretett gazdája és mestere sírján.

Jó keresztszülék.

— Kege. —

szél zúgott a rengeteg erdőben s megmegrázta a hófödött fagyos galyakat, hogy csak úgy ropogtak, pattogtak, mint az üveg, s lehullottak a földre. A hó nagy pelyhekben esett, sűrűbben és sűrűbben, s a szél tánczoltatta őket a hideg levegőben ; oly sötét volt, csak a hó világította meg a zord téli estét.

És az éjben és szélben egy szegény asz- szony lépdelt a rengeteg erdőben, s meleg kendőkkel jól beburkolva tartott karjain egy ifjú életet. De a hideg perczröl perezre nőtt, és a hó betakará öt, mint egy hideg, fehér kendő.

Nem birt tovább menni, — kimerültén leült egy fatörzsre.

— Nem bírok tovább menni, gyermekem, — sóhajtá! — a hideg, a vihar és a hó keresztkomáim, és a sötét, rengeteg erdő a templom, melyben téged keresztelnek. Mennyei atyám, ha te nem küldöd le a napot, a holdat és a csillagokat, akkor senki sem segít kis leányomon e nagy világon!

Feje a puha hóra hanyatlott, de szemei nagyra nyíltak, mert három fényes, sugárzó alak állt előtte, s jótékony melegség ömlött el rajta és gyermekén.

— Én vagyok a hold, — mondá az egyik s a gyermek fölé hajolt, — én leszek keresztapád s homlokodon trónoljon a béke, szivedben a szelídség, hasonló az én fényemhez.

— Én vagyok a hajnali csillag, — mondá a második, — és szemeid olyan sugárzók