Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
nem vette, miatta akár a faköpönyeget is ellophatták volna. így természetesen az előléptetésből soha sem lett semmi. A katonáskodástól egy derék katonaorvos közbenjárása mentette meg. — Színész is volt; hanem e pálya dicsőséget nem, csak töviseket termett számára. Más lélek talán megtört volna, — az ő erős lelkét a nélkülözés évei csak méginkább megaczélozták. Érzé, mire van hivatva, s a nyomor közt biztató reményt csepegtetett szivébe egy nemtö, a ki már bölcsőjében homlokon csókolá, — a költészet nemtöje. Petőfit — ezen írói nevet vette föl Sándor — müvei után már ismeré az ország, midőn végre Pesten telepedett le, hol életállása is jobbra fordult. 1847-ben megnősült, de a családi élet boldogságát nem sokáig élvezheté, mert a másik évben a szabadságharcz őt is a honvédek soraiba szólitá, s Erdélyben mint kapitány szolgált Bem tábornok seregében, ki őt hadsegédévé nevezte ki. — 1849. jul. 31-kén Segesvárnál túlnyomó orosz sereggel harczolt a magyar; a vitézség nem használt, a csata elveszett. Ekkor látták utolszor Petőfit, a mint egy kukoriczaföld felé menekült, — hihetőleg a kozákok dzsidái átverték a szabadságért dobogó szivét, s most ott aluszsza örök álmát számos fegyvertársával együtt valamelyik jeltelen közös sírban, senki sem tudja, hogy hol? .... De nem! Petőfi él, él müveiben, s inig lesz magyar: hazát és szabadságot szerető, — addig a hazaszeretet és szabadság költője élni fog! Kis magyar. Magyarország az én hazám, Magyar szivem, magyar a szám, Magyar az én születésem, Igaz magyar az érzésem. Magyar vagyok, az maradok, Akár élek, akár halok, Kicsi szivem feldobogva ' Csak azt mondja, azt dobogja. Áldom is az Istent értté, Hogy méltatott kegyelmére, S hogy magyarnak teremtett ő, — Áldva legyen a Teremtő! A világon — mindhiába — A magyarnak nincsen párja; Azt az Isten választotta: Legyen neki választottja . . . Magyar vagyok, büszkén mondom, Megmutatni lesz is gondom, — Ha felnövök azért élek, Hogy hazámnak híven éljek. • Addig pedig hozok neki, A mivel a szívem teli, S a mit adnom most is lehet: Forró érzést, — szeretetet! A madarak mestere. — Elbeszélés. — IP iS erike egy derék ácsmester fia volt, ki gyermekeit jól nevelte, iskolába járatta őket, és a hosszú téli estéken nem ment a korcsmába, mint a többiek, hanem odahaza családja körében tölté idejét, s minthogy ö legénykorában inessze földön járt, katona is volt, sokat látott és tapasztalt a világban : sokat is tudott mesélni idegen országokról, emberekről, állatokról, csatákról és tengerekről. A gyermekek közül Feri volt a legöregebbik, egy szelíd, értelmes gyermek, kinek legnagyobb öröme az volt, ha atyja lábainál ülve elbeszéléseit hallgathatta, mig édes anyja szorgalmasan varrt vagy kötött. Feri nagyon szerette az állatokat s különösen a madarakat; mindig összeszedte a kenyérmorzsát s egyéb maradékokat, és etette a kis madárkákat az udvaron és a kertben. Hanem ezen boldog élet nem tartott sokáig. Hat éves korában majdnem elveszté életét egy borzasztó tűzvész által, mely pedig úgy támadt, hogy egy gonosz fiú kénszálakat kötött egy kutyának a farkára, s aztán meggyujtóttá azokat. A szegény állat eszeveszetten futkosott, s rémületében és fájdalmában az ácsmesterék udvarába is beszaladt, s ott elbújt egy nagy rakás apró
