Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

1517

lésembe került a kacagást visszatartani. Szerencsémre, Despaul, tőlem Arcadiuskoz fordulva, igy folytatá:

_Ám támogassuk a költészetet; ebben te is

t

ökéletesen egyet értesz velem, azt hiszem... De miért mereszted rám a szemedet, mintha a Mont-Blanc előtt állanái, először életedben ? Csupán e szavakat tarsd meg emlékedben: udvarias lenni az egesz világ iránt, de őrizkedni Bobertintől.

Épp ekkor értünk rendeltetésünk helyére, vagyis a szobrász kapujához.

Bertoux nagyon nyájasan, valóságos burgundi vendégszeretettel fogadott minket.

Mivelhogy az ebéd, előleges jelentes szerint, fél nyolcra lett elhalasztva, beléptünk a műterembe, hol maderai bor és cigarette állt rendelkezésünkre.

Bobertin ott volt már, szemén csiptető üveggel, egy szobor csoportozat előtt, melyről a művesz tudni akarta, minő hatást gyakorol az ránk, mielőtt a Salon- ba küldte volna.

Azon modorból következtetve, a melylyel Arca- dius a félszemüveges urat üdvözölte, világos volt előttem, hogy a költő egy szót sem értett abból, a mit előtte Despaul a Bobertin rovására mondott.

Despaul is azonnal észre vette ezt s mereven, mogorván nézett az ártatlan emberre, mondván:

— Te csak bizd rám magadat s engedd, hogy csupán azoknak mutassalak be, a kiknek akarlak . . . Ha te megnyitod a szádat . . . annál rosszabb!

Bobertin mosolyogva, az ő szokott, fitymáló, bizalmas modorával fogadott minket. Despaul egészen szárazán mutatta be a költőt: »Barátom, Arcadius tanár ur.«

A költő nehány szót dadogott az ő igénytelenségéről. Egyre pirult s el volt ragadtatva, hogy ily társaságba jutott, mit többször hangsúlyozott is.

Ha Despaul jelentékenyen meg nem rángatja a karját, ki tudja mi mindenféle zagyvalékot össze nem hadar ?

Egész figyelmünk most a csoportozatra irányúit. Mi, Despaul és én, meg voltunk elégedve s melegen megszorítók a művész kezét. Arcadius egészen fölhe- vűlt a lelkesültségtől. Ez volt az a pillanat Bobertinre nézve, melyet Bertoux már jól ismert, melyben az élősdi a megvesztegethetetlen kritikust negédelte. S valóban elkezdett birálgatni. Ebédje már biztosítva volt, s a nagy művész, egyre csóválgatva pipáját, látszólag egyked- vüleg hallgatta e hóbortos ember otrombaságait, noha arcizmai olyasmit árultak el, hozzá hasonló becsületes emberek előtt, mi körülbelől ennyit jelenthetett: »Te ugyan nem érdemelsz pár fillért sem; de szeretem, ha nem szenyezel be toliaddal.«

(Folyt, köv.)

Berlini tárcalevél.

(A hangverseny-saison. — Bély Hermin és Gerster Etelka. — A búzavirágok csalogánya. — A színházakból. A »Bel- levilli leány«. —• Reif Reiflingen. — A Duna a a Spree harca.

— Uj tüzfüggöny. — Müvész-vám. — Műtermek.)

(W. J.) Mintha légyottot adtak volna egymásnak a világ elsőrendű művésznői, úgy összecsoportosulnak Berlin hangverseny-termeiben. Egész hang- versenyözön árad az idén Berlin zenekedvelő közönségére, és nem hiszem, hogy léteznék város, mely élénkebb hangversenyidényt tudna felmutatni. Kezdve a pacsirta-dalok trilláitól egészen a húr stakkató- jáig, a zongora pengésétől az össz-zenekar zúgásáig: a zeneművészet minden ága képviselve lesz. Bevezetése is, Tua Terézia hegedűjátéka által, igen fényes volt és mintha szabadalma volna a Spree városának, úgy emeli fel az ismeretlen tehetségek neveit a világhír fényes polcára. Gerster Etelkának, e ma már világhírű csalogánynak, Berlin adta meg első hírnevét, Tua Teréziát is a Spree partja emelte hegedűtündérré, most pedig a német császárváros új csillagot emelt a híres énekesnők egére: Bély Hermint. Énekelt a budapesti nemzeti színházban, énekelt Olaszországban is, tetszett is, de neve ismeretlen maradt. Midőn azonban a Centrál-Hotel téli-kertjében lépett fel, Ophelia dala által egyszerre hírneves művésznő lett és e hangversenye után mint nagy énekesnő ébredt fel, mert a berlini lapok a Patti, Lucca, Gerster magaslatára emelték. A téli-kert pálmái között aratta babérait és ezzel egyszersmind diadalt aratott az itteni intendatura ama intrikája felett, melyről már tettem említést e lapok hasábjain, mit megtagadtak tőle az udvari opera deszkáin, azt -vesen kivívta a téli-kert pálmái alatt: az elisme- Oly lelkes tapsvihart, oly osztatlan elismerést

egy énekesnő még alig aratott, mint Bély k. a. első fellépésekor. Megnyerő külseje, párosulva csengő hangjával meghóditá a berlinieket, kik a téli-kertbe esténként tömegesen zarándokolnak, hogy a legjobb koloratur-énekesnők egyikét meghallgassák. Mert ko- loraturájában fekszik fővarázsa. A meleg lírai érzés dalában, a technika befejezett kerekdedsége, trillái, falsettei, és stakkatói bámulatra gerjeszték a közönséget. Patti, Lucca s Gerster mellé méltán sorakozik e magyar fiatal művésznő.

Bély k. a. eddig Drezdába és Hamburgba kapott szerződtetési meghívást, és alig hagyja el a tün- déries téli-kertet, Gerster Etelka, hazánk világhírű leánya tartja ide bevonulását. A berliniek kétszeres érdeklődéssel várják e művésznőt, mert büszkék arra, hogy e fényes meteor Berlinből repült fel, hogy betöltse hírével a világot. Gerster Etelka valódi diadal- utat tesz jelenleg Németországban és a fővárosba már babérral koszoruzottan érkezik meg. O a berliniek igazi kedvence és a téli-kert ijesztőleg fölemelt helyárai dacára is a jegyek már mind elfogytak. A téli-kert, a hírneves művészek gyűlhelye, a pompás Centrál-Hotel egy óriási terme, melynek gótivezetü s vasszerkezetű üvegfedeléről tündériesen függnek le a repkény indái, s melynek pálmái s déli növényei között egészen keleties érzékiséggel zúgnak-bugnak a szökőkutak, parancsszóra elnémulva, midőn a művésznők csábító hangjai zendülnek meg. Itt fog fellépni Gerster Etelka után Patti Sarolta is, itt vannak a hangverseny-saison legérdekesebb estéi. Gerster Etelkának szintén az udvari operában kellett volna fellépni, de az a hely, mely neki nevet, világhírt adott, most vonakodott babért fűzni homlokára, és igy Gerster Etelka, Bély Ber.min példáját követve, a téli-kert pálmái között fogja Berlin babérait kivívni.

Az udvari színházak intendánsa áltálában igen ingatag. A berliniek mindennap kérdezik »Jön-e, vagy sem ?« — »Kicsoda?« »— »A búzavirágok pacsirtája « —: így nevezik t. i. Berlinben Lucca Paulinát, Vilmos császár kedvenc énekesnőjét, kit az agg uralkodó egykor kedvenc virágával: búzavirággal tüntetett ki. A búzavirágok pacsirtája is megjárta már Berlinben. Néhány évvel ezelőtt ugyanis nem részesült elég előzékenységben, s midőn később meghívást kapott vendégszereplésre, csak a császár meghívására volt hajlandó eljönni. Az ősz császár engedett a művésznőnek, maga hivatá meg és ekkor avatta fel őt a »búzavirágok pacsirtájának.« Ekkor két télre szerződtetett ide nehány estére, de tavaly báró Hoffmann, a bécsi főintendáns féltékenykedett kincsére, egy kis fejfájást szerzett neki*, és vendégszereplését ez idénre halaszták. Most élénk eszmecsere foly a Duna és Spree operaházai között és Lucca Paulina végre fel fog lépni Berlinben, majd ha a császár visz- szatért Baden-Badenből. De utoljára még vele is megesik talán, hogy szintén a téli-kertben ^ Most már, mint érdemrendes énekesnő fog fellépni, a múlt héten a tudományok és művészetek érdemjelét kapván királyunktól. Föllépése lesz CAZ jdej bangver- seny-saison fénypontja, de a Mison úgy is igen fényes. Joachim, a hegedükiráljr, négy hangversenyt ad, melyeken Európa elsőrangú művészei fognak közreműködni, köztük Menter Zsófia asszony is.

Tagadhatatlan, hogy a berlini zenevilág most páratlan, Berlin jelenleg a zenészét Bómája, s csak a német zeneirodalom pápája: WagnerBikhárd hiányzott, de művei nem fognak hiányzani. Nem csak a »Niebelungok«-at fogják ismételni, hanem a bayreuthi Wagner-rázinház vándortagjai Wagner-hangversenyt is rendeznek, melyen a müncheni színház két jeles tagja: a Vogl-pár is közreműködik. A különc műkedvelő bajor királytól külön engedélyt nyertek, hogy e célra Berlinbe jöhessenek. Berlin kapitulált Wagner Bikhárd előtt, mert bár eddig nem birt a reformátor itt tért nyerni, most már meghódoltak előtte és valóságos forradalmat idézett elő a »Wagner-szinház« érkezése; a lelkesedés nagy, a jegyek mind elfogytak és uton-utfélen egyébről sem beszélnek, mint a nagy Wagner-estékről, annyira hogy telefon által még »mellékhangversenyek«-et is fognak tartatni.

A mily élénk az élet a hangverseny-termekben, éppen oly nagy a csönd a színházakban. Itt is zajosan kezdték a saisont, de azóta folyton ugyanazokat a darabokat játszák, mert Berlinben, ha valamely darab 20—30-szor nem adatik egymásután, akkor megbukott. A Friedrich Wilhelm-szinházban, az operette hajlékában, Millöcker bécsi zeneszerzőnek »Jungfrau von Belleville« cimű operettejét ma adják elő harminc- ötödször és benne Erdőssy k. a. arat babérokat. A Wallner-szinházban, hol a vígjátékot kultiválják, a »Keif-Beiflingen« már szintén harmincöt előadást ért és a két főszerepet szintén magyarok játsszák : Ka- delburg és Schwarz kisasszony. E darab a Schönthau és Moser-cég »Krieg im Frieden« cimű vígjátékának folytatása, szerzője pedig a cégből kilépett Moser. Beif-Beflingen, a »Krieg im Frieden« egyik alakja, ki mint hetyke, de tipikus német hadnagy egész Németország színpadain hódított, és most a hasonló cimű darab hőse lett. A darab üres, de hatásos jelenetei, s oly komikus mozzanatai vannak, hogy kasszadarabja lett a Wallner-szinháznak. Tan benne magyar alak is: »Eötvös Ilka«, kinek nővére nejévé lesz a hetyke tisztnek. A cég másik tagja: Schönthau a »Schwabenstreiche« cimű vígjátékával Bécsben aratott sikert, és igy a két volt-kompanista most két császári városban versenyg egymással. A berlini és bécsi művészi körök különben is folyton zsörtölődnek. Alig érkezett a szerencsétlen Jauner Berlinbe, már is azt fogták rá, hogy a Nationaltheatert akarja átvenni, melynek igazgatója megszökött. És igy azt az él cet faragták: »Der eine brennt durch, der andere brennt ab.«

A bécsiek kedvelt »Edi«-jeért, Strauszért is egész háború dühöng. O maga is feljön Berlinbe zenekarával hangversenyt adni s a két császárváros azért koccant össze, mert Strausz Berlinben akarja először előadatni legújabb »Yenetianische Nächte« cimű operettejét. Bécsben is, Berlinben is már álmodoztak a szép éjszakákról, midőn a szerző, az előadást a jövő évre halasztá; ketté vágta a gordiusi csomót.

Az udvari színházak még mindig szunnyadoz- nak. Csak egy újdonság került színre, az is megbukott. Az operaházban a vasfüggöny balesete óta vasfüggöny nélkül játszanak, a császár engedelmével, Hülsen ur főintendáns felelősségére. Tűzbiztonsági szempontból különben egy dresdai mechanikus találmánya igen fontos a szinházak részére: oly anyagot talált fel, melylyel egy vékony sodronyhálózat bevonatik, ezáltal vékony réteget kap, és csekély súlya és könnyű kezelhetősége dacára is tűzálló. A kísérletek jól sikerültek. A berlini adoma szerint, az operaházba csak oly ember megy, ki életét biztositotta. Egy másik bonmot szerint, Éurópa uj kiviteli vámot fog behozni: a művész-vámot, mert Amerika magához csalja Európa összes művészeit. A bécsi Carl-színház karavánja már ott aratja a dollárokat, most átmegy Patti Adél és Nilson Christina is; legújabban Barnayt, a német színészt, is oda szerződteték és még megérjük azt az időt, hogy ha színházba akarunk menni, az uj világba kell áthajóznunk.

Sajátságos, hogy Berlinben, hol a művészet minden ága oly gazdagon képviselve van, nincs állandó mű-csarnok. Volt egy régi rozzant faalkotmány, melyet azonban tűzbiztonsági szempontból bezárattak. Azóta a képzőművészetek Berlinben csak a műkereskedésekben vannak képviselve. Ezek itt a szalonok, melyekben az itteni művészek újabb terményeiket bemutatják és folyton igen előkelő közönség időz e termekben, műbarátok és kritikusok, és gyakran maga az udvar is meglátogatja e kiállításokat. Egyik ilyen szalonban, jelenleg Alma Tadéma és Defregger festményei is ki vannak állítva s ezeket az udvar több tagja tekintette meg.

Ebben még Budapest is félette áll Be-’ mert van képzőművészeti rsa*—1- ^finnek,

IlOlvä«

A nemzet halottja.

(S.) »A hunyó dicsőség dalnoka« abban az időben, háromnegyed tizenkettőkor, lehelte ki nagy lelkét, melyben épp egy hét előtt Petőfi szobráról hullt le a lepel. Maga is óhajtott volna akkor elmenni az ünnepre, de már nem lehetett. Végét járta a négy évi martiriumnak.

Az 1878-dik év őszén kapta meg először a tüdőhurutot s már akkor féltették életét; de életereje és buzgó orvosa: dr. Farkas Kálmán megmentették. Azóta nagyon szerette ez orvosát, bár a gyógyszereket nem igen akarta bevenni. Akkoriban a Bright- kór előjeleit is vették rajta észre. De kigyógyúlt s csak aszthmája nyugtalanítá. Kora hajnalban mindig fölébredt s órákig köhögött. Déltájban egy-egy sétát tett a Dunaparton, ebéd után pedig a napi lapokat olvastatta magának kedves unokája által. A Margitszigetre 1880 nyarán költözött ki s bár nehezen hagyta el dolgozó szobáját, a szigetet csakhamar nagyon megszerette. Baja is enyhült, de a tél megint súlyos volt rá nézve, a betegség kedvetleníté, szemén pedig hályog támadt. Panaszkodott, hogy még nem vén s még sem lát, sem hall. De érdeklődött minden iránt. A múlt nyarat is a szigeten tölté s az ősz hajú, szakálú költőt néha együtt lehetett látni Prielle Kornéliával, kit kocsin toltak az ő ülőhelyéhez. A költő panaszkodott, hogy siket és vak lett, a művésznő, hogy megsántult. Nejével és lányával csak október elején költözött be a városba. Neje, ki maga is beteges asszony, jobban lett s teljesen vigyázhatott rá. A költőt mindig jobban kínzá a köhögés. Utószor e hó 9-én volt künn, rövid sétát téve a Éerenc József téren. Másnap erősen megrohanta a tüdőhurut. Orvosa kérte, hogy feküdjék le, de ő karosszékében ülni maradt. Bégi májbaja, melyből dr. Kovács S. Endre és Karlsbád többszörös meglátogatása kigyógyíták, újra mutatkozott. Fia tanácslá, hogy más orvost is hívjanak; de a beteg akaratosko- dott. »Nem, ha a doktorok lefektetnek, nem kelek föl soha többé!« Végre beleegyezett, hogy dr. Kétly Károlyt is meghívják. A család az első orvosi tanácskozás után megtudta, hogy drága betegök élete nem menthető meg. Maga is sejté. Mikor Csengery An- talné meglátogatta, azt mondá neki: »Nem sokára én is Antal után megyek.« Nem volt sem étvágya, sem álma már. Délben nehány csöpp tokajit, szombaton