Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
Kedd, 1882. október 24. 244. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre.............................8 frt. Negyedévre .....................4 frt. M egjeleli ife as ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy «ürít előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Meghalt! . . . Oh, mily hitvány e szó, — A halhatatlanságra mondani: Meghalt! . . . Tehát e drága agy, Nagy eszmék lángoló kohója : A hideg földnek fagyos része lesz ? A fennkölt érzések oltára, — * E nemes szív, — a porba döntve már ? Meghalt! . . . A mindenségnek ajakán Ha zendiil e szó komoran felém, Szivemben gúnynyá lesz a fájdalom, És nem hiszem el senkinek ! Hazugságot üvölt az őszi szél, Mely leszakgatja a fák lombjait, S a dérütött haraszton görgeti A végromlás, az enyészet felé, Ott kinn, a síri halmokig ! . . . Meghalt! . . . Te futó csillag az egen, Hiába irod szivembe e szót: Nincs, nincs hatalmad velem elhitetni, Hogy az istenség fényes lángjait Kiolthatná a természet keze, Habár Halál is annak a neve ! . . . Meghalt! . . . Hiába zúgjátok harangok, Hiába zokszók milljók ajkain, Hiába könnyek a síró szemekben : E gyászlobogók nem jelenthetik A zord halált! ... az elválást csupán: Hogy a mi benne föld volt — föld leszen. . . . Am az istenség nagy ajándoka, Mit szellemében nyújtott 0, nekünk, Az itt marad . . . bár alig érdemeljük ! Hol vagytok férgek ? örök éjjelünk Ti leghívebb rontó munkásai! Osztozzatok meg már nemes porán ... . . . De ne merjétek megérinteni Koszorúján a legkisebb levélkét, Mit egy nemzet tesz halvány homlokára ! (Nem a mienket! Olyan nincs nekünk, Mely elég díszes voln’ e hült poron!) E koszorút maga kötötte 0 ! 0 kötötte : a nemzet homlokára, Hogy dísze legyen múltban és jövőben, Örök időkig, míg tart e világ! . . . — Ezzel diszíti Ót most nemzete . . . Nem gúny e hát, sziveket szakgató, Ha azt mondjátok: meghalt 0, kinek hatalmas szavára Az ősök sírjai megnyiltanak S életre keltek ama hősök, A kik szivünknek drágák, kedvesek ! . . . Hazugság annak a halál, Ki a porrá vált múltat élteti! És mégis: e gyertyák bús fényinél Homlokáról ama szót olvasom, Mely utat vágott szíve mélyibe, Kioltá agya égi lángjait, S megnémitá ajkának isteni Zengéseit . . . És a fájdalom lesújt; Megerednek szememnek könnyei; Kemegve, félve dobban meg szivem, — Ajkam vonagló hangon mondja ki: Arany nincs többé ! ( Csitt ! csitt! Álmait Folytatja 0, a szemfedő alatt! És álma szent, álma oly isteni: Nagynak, dicsőnek álmodja honát! S mig álmodik: a hősök megjelennek, Hogy őrködjenek dalnokuk nagy álmán . . . * Mi meg csak sírjunk ! Magunkat sirassuk : Hogy nem hallhatjuk már dicső szavát És nem láthatjuk hő tekintetét, Melynek tüzével bevilágított Nem csak szivünkbe, — az idők sírjába : A mely felett, ínint túlvilági fényár, Örökre lángol dicső szelleme! . . . Komócsy József. A r a n y. (Szül. 1817 raáre. 2-án, meghalt október 22-én.) Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, a mi benne földi, — Egy éltető eszmévé finomul. „Széchenyi emlékez été“-hol. (K.) Vége a nagy pályának, melylyal Magyar- ország egyik legegyszerűbb s egyszersmind legdicsőbb fia véste be nevét, emlékét, alkotó szellemét irodalmunk történetébe, kortársak és utánunk jövő nemzedékek szívébe. Vége a visszavonultan élő, minden zajt, pompát, kitüntetést kerülő, igénytelen férfinak, ki egész kincstárt hagyott örökségül nemzetének. Elköltözött a nemes, példányszerű alak, ki embernek is olyan volt, mint költőnek: bevégzett, minden izében összhangzó, igaz, egyszerűségében nagyszerű. A múlt vasárnap lett az ő halálának napja; gyásznap az egész nemzetre és gyász lenne az ösz- szes müveit emberiségre, ha úgy ismerné őt, mint nemzete. Épp egy h!*t előtt lelkesedtünk a legnagyobb magyar lírikus szobránál, bevűlve dicsőségétől; ime egy bét múlva mély fájdalomba kelle borúinunk a legnagyobb magyar epikus ravatalánál, érezve, hogy »leesett a mi fejünknek koronája.« Az egész fö aios-megcT'ibbenve hallá a gyászhirt. Tudtuk' üapok óta, hogy beteg; sejthettük, hogy a végnapjaiban mutatkozott enyhület alig egyébb, mint a kialudni készülő életmécs utolsó fellobbanása; és mégis reménykedtünk: az ég talán nem szólítja még el tőlünk egy darabig, hogy az öröm és büszkeség hangján mondhassuk tovább is: van még egy élő költőnk, egy halhatatlanunk, kit büszkén oda állíthatunk minden nemzet legelső költőinek sorába. Oda állíthatjuk most is, mert az ő költői dicsőségét a halál nem érintheté; de vasárnap óta nem a jelen idő nagysága ő többé! A múlthoz tartozik már, mert földi alakjával nem találkozunk többé. A költő megmarad nekünk, de az ember végkép eltűnt! Az arany-ember nem dísze már, hanem mély gyásza az irói köröknek, a magyar nemzetnek! Ki volt, mi volt nekünk Arany János: országszerte érzi, tudja mindenki, a ki mesteri alkotásait ismeri. Annál nehezebb elmondani, kivált most, midőn szivünket, elménket az a vigasztalan két szó nyomja: nincs többé! Vigasztalan, mert utána kell gondolnunk azt is, hogy hozzá hasonló tán nem is lesz többé. Isten különös jó kedvében adta őt nekünk, ugyanakkor, midőn a hazai költés egén két oly nagy csillag ragyogott, mint Vörösmarty és Petőfi. Arany egyszerre lett nagygyá, 1847-ben, e boldog esztendőben, midőn a Kisfaludy-Társaság tizenöt aranyas diját megnyerte »Toldi«-jával. A társaságot e pályadíj csekélysége, a mű nagy szépségeivel szemben, csaknem bántotta; megtoldták tehát még öt aranynyal, a mi pénznek kevés, de mint szokatlan eljárás : sokat is fejezett ki. Azt, hogy oly költői művet kapott az irodalom, mely sokkal többre volna méltó a kitűzött jutalomnál. E koszorúhoz járult a Petőfi üdvözlő költeménye, melyben lelkét küldte a »Toldi írójához forró ölelésre,« azt kérdezve tőle: »Ki vagy, mi vagy ? hogy igy tüzokádó gyanánt, Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki ? Más csak levelenként kapja a borostyánt, S neked rögtön egész koszorút kell adni.« S a fiatal, becsvágyó és önbecsét oly teljesen érező Petőfi igy végezé e lelkes költői levelét: »Mit én nem egészen dicstelenül kezdek, Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!« Mintha érezte volna, hogy ő maga nem sokáig folytathatja! Valóban nem múlt el harmadfél év, midőn az, a kinek hivatása volt folytatni a pályát »teljes dicsőséggel«, a maga neve napján, egy homályos lámpa társaságában, halottaira gondolt, emlékükre egy-egy kis világot gyújtva: »Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége, Lángszellem, ki jöttél s eltünél ... de hova — Mint üstökös, melyet élők nemzedéke Egyszer lát s azontúl nem lát többé sóba !« Kicsinykedő elmék sokszor veték föl a kérdést a két nagy költő közül melyik nagyobb ? Magok e nagyok nem gondoltak ilyesmire soha — kölcsönösen bámulták és szerették egymást! S mi valamennyien, büszkék és szerencsések lehetünk, hogy miénk volt mind a kettő! És a mienk is marad. Tehetségben, dicsőségben voltak csak hasonlók; életökre és vérmérsékletökre nézve nagyon különbözők. Az egyik heves, szén vei élyes, lángoló; a másik nyugodt, mélyen érző, tépelődő. Az egyik hős, a másik bölcs. Rövid, fényes életű az egyik, hosszabb és csöndesebb pályájú a másik. De a nép s az alföld fia mind a kettő, a magyar faj és jellem hatalmas költői kifejezése mind a kettő. »Nagy-Szalonta nevezetes város« — énekelte egyik költeményében Arany János. De arról, hogy vitéz »szabad bajdufészek« volt, nem oly nevezetes, mint arról, hogy a »Toldi« költője benne született. Bogárhátú kis viskó volt a házuk; atyja (György) kevés földdel, kis házzal biró földmives, anyja (Megyeri Sára) igen egyszerű, jó asszony. Korosak voltak már, midőn ez egyetlen fiók született; többi lánygyermekeik sokkal elébb elhaltak, :csak egy maradt életben a ki költőnk születésekor már rég férjnél volt. A kis fiút nagyon szerették szülei s mindig magok mellett tartották. Cseléd nem volt a háznál, sem mfe' lakó. Arany egy 1855-ben kelt s Gyulai Pálhoz irt levélben, felkérés következtében, önéletrajzi vázlatot adott, mely a Toldy Ferenc iratai közt most az akadémia birto • kában van. Ebben sok olyat irt le ő, a mi kulcsúi szolgál költészetének magyarázatához. írja többi közt, hogy szüleinek házánál soha egy trágár szót sem hal* lőtt; hogy atyja, anyja korán kifejték benne a vallásosságot ; magányban, játszótársak nélkül fejlődött; s midŐD atyja megtanítá olvasni, akkor már hallásból tudta a zsoltárokat s a biblia szebb helyeit. íme, komolyságának, emelkedettségének és sokszor zsoltárias fenségü hangjának eredete. Már mint. gyermekben nagy igyekezet vblt TBenne. Éís5 az osztályban ^ minden könyvet, a mihez hozzáfért, elolvasott. A verselést maga is korán megpróbálta s 1833-ban már városszerte ismerték a »kis poétát«, a kiből olyan nagy poéta lett. A költők közül akkoriban főleg Csokonait ismerte, de kedvvel tanulta a latin klasszikusokat, s olvasta Miltont, Tassot és Voltairet is, Bessenyei, Tanárky és Péczeli fordításaiban. Majd az iskolába költözött lakni, mint praeceptor; aztán Debrecenbe ment s onnan 1834-ben Kis-Uj szállásra egy évre iskolatanítónak. Ott akkor Török Pál (a mai szuperintendens) volt a rektor, ki sok jó könyvet adott neki olvasni s Arany éjjel nappal tanult, fordítá az Aeneist s németül is olvasgatott. Itt is folyvást szívta magába a nép körében a legtösgyökeresb magyar nyelv sajátságait s a példány-költőkből a legnemesebb ízlést. Debrecenbe visszatérvén, megkapta (életében egyszer) az ábrándos vágy, hogy kalandosabb pályára lépjen. A »Bolond Istók «-ban, e geniális humorú töredékben írja le, mint szeretett volna festő vagy szobrász lenni s mint szi- nészkedett egy darabig. S lelke, erkölcsi mély érzése e vándorlásban, e nyomorgásban is tisztán maradt. Midőn 1836 nyarán visszakerült Szalontára, atyját vakon találta, anyja pedig csakhamar meghalt kholerában. Elhatárzá, hogy nem hagyja el többé atyját. Mivel a derék ifjút sokra becsülték, azonnal megválaszták az iskolához magyar és latin nyelvtanitónak; 1839-ben városi írnok, 1840-ben pedig aljegyző lett, a mikor meg is házasodott, nőül véve szíve választottját, kivel jó és rossz sorsában egyaránt boldogul élt s ki most mély gyászban sir ravatalánál. Amaz időben ő már olvasta Skakespearet németben, Hornért és Moliére-t eredetiben ; de megnősülve, most már csak hivatalának és családjának kívánt élni. Egykori iskolatársa: Szilágyi István (most m.-szigeti tanár) azonban Szalontára menvén rektornak, s az akadémiától épp akkor nyervén nyelvtudományi munkájáért száz aranyat: Aranyban is feltámadt újra az irodalmi foglalkozás vágya. De inkább csak tanult, mint irt, s tudván görögül és megtanulva angolúl is, fordítni kezdett Sophoklesből és Shakspeare-ből. Majd az »Életképek«-ben jelent meg egy falusi beszélye; 1845-ben pedig az »Elveszett alkotmány« című,a megyei élet kicsapongásairól gúnyo- sosan irt víg épószával díjat nyert a Kisfalud-yTársa- ságnál( de hírnevessé csak egy év múlva: »Toldi«-ja által vált. E műve nem csak naivan fris hangja, páratlan magyar nyelve, hanem életteljes plasztikai festései és művészi formája által is gyönyörködtetett mindenkit. Igen művészi, tősgyökeresen nemzeti és igen öntudatos költőt nyert benne egyszerre az irodalom, a ki gat tartá: »a népköltő feladata nem az, hogy elvegyüljön a durva nép közt, hanem hogy tanulja meg
