Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

1476

beu és izgatottsága miatt kipirúlt orcáival, még százszor szebb volt, mint máskor; úgy hogy Rubigallus teljesen elvesztette lejét s egyetlenegy gondolata volt, hogy e leányt hatalmába kerítse. Hirtelen ragadta meg jobbját, melyben a kés volt, mig bal karjával Sárát átölelni igyekezett.

Hajnóczy Sára egy átható sikoltásra nyitá ajkait s a következő pillanatban a torony szobából nehéz léptek és fegyverzörgés hallatszott.

Rubigallus meglepetve bocsátotta el zsákmányát, midőn egyszerre felnyílt a torony-szoba ajtaja s annak nyilatában egy ifjú magyar hős tűnt elő, sisakkal és vérttel, kezében kivont karddal.

— László! — kiálta föl Hajnóczy Sára, — Isten küldött téged e percben!

A következő pillanatban aléltan rogyott jegyese karjai közé, kinek háta mögött, mintköpüből a méhek, tolongtak fel egymásután a fegyveresek.

Rubigallus megkövültén látszott állani a szoba közepén, mely egyszerre ellenségeivel tölt meg. Belátta, hogy az ellentállás lehetetlen. Csak azon a talányon látszott törni fejét, miként juthattak ellenségei ily rögtön a vár legmagasabb pontjára.

E talányt azonnal megfejthette előtte a harcosok között magának utat nyitó Teufel Bertalan, ki összefont karokkal állott meg előtte.

— íme te, erényhős! — mondá, gúnyosan a Rubigallus szemei közé nézve, — ki oly keményen ítéltél fölöttem, midőn hatalmadban valék. Hát külömb voltál-e nálam ? Nem emlegeti-e az egész vidék a Vörös Kakast, mely békés házaikat elhamvasztá, mely az ártatlan népet kizsarolva mindenéből, Ínségre juttatta s a falvak érdemes biráit éhkínnal gyötri ? Ha én tettem is azt, mit tenni kényszerültem, de nem perzseltem fel a falvakat és nem voltam leányrabló és erőszakos csábitó, mint te vagy!

Rubigallus némán és csüggesztett fővel hallgatta a vádakat, melyeknek nagy részben igazat kellett adnia.

— De ne mondd,— folytatja Teufel, —hogy Ördög Bertalan, kevésbbé nagylelkű, mint te voltál. Te egymagad elmehetsz azon az utón, melyen mi feljöttünk; ítéljen feletted a te császárod; de embereid itt maradnak s ezek fölött az én fejedelmem fog ítélni. Baloghy László — mondá aztán, a megjelent ifjú hős felé fordulva, — a vár bevételét első sorban neked és jegyesednek köszönhetjük. A vár elfoglalása most már gyermekjáték. Tedd fogolylyá az őrséget s szabadítsd fel a rabokat. Uram, fejedelmem nevében, ezennel kinevezlek a lipcsei vár parancsnokává!

VII.

Rothan-Rubigallus-Vörök Kakas uramat, ki e szerencsétlen eset után Selmecre hazament és szeretett volna újra békés polgárnak beállani, nem sokára legfelsőbb helyről intézett parancs zavarta ki nyugalmából. Elébb Bécsbe, utóbb Prágába rendelték fel, hol hadi törvényszék elé állították.

Eközben elmúlt egy hosszú félév, mialatt a magányos katonai börtönben elég módja volt Rubi- gallusnak arról elmélkedni, hogy milyen könnyű az embernek békés időkben és szerencsés körülmények között becsületesnek, erényesnek lenni; ellenben milyen nehéz háborús világban és nélkülözések között az erény és becsület utján megmaradni!

Végre megjött a kegyelmes királyi elhatározás, mely a további vizsgálatot felfüggesztő. Vörös Kakas uramnak vizsgálati fogságát büntetésül tudták be és azon korábbi érdemeiért, hogy a kincstár számára nagy összegeket ajándékozott és katonáit több hónapokon át ingyen tartotta el: azt a bűnét, hogy a lipcsei várat könnyelműen elfoglalni engedte és a szomszéd helységeket kiraboltatta, kegyelmesen elengedték.

Rubigallus uram, miután a kegyelmet alázatosan megköszönte, hazájába tért és újra beállott bé- kességes polgárnak. Fekvő birtokai még mindig tisztességes állást biztosítottak számára s mint jó gazda, öregségére annyit gyűjtött, hogy nem csak gyermekeit előnyösen helyezhette el; sőt mint jótékony célokra adakozó, alapítványokat tevő ember, a kegyesség hírében halt meg.

A dicsőség álmai sohasem háborgatták többé; dó elébb és később szerzett jó hírét, melyet a városi krónikák fenn hagytak, túlélte a nép ajkán fönmaradt

»vörös kakas« meséje. S máig is mutogatják a lipcsei várban azt a börtönt, a hol állítólag a három falusi bírót halálra éheztette, meg azt a tornyot, hol az elrablóit szépségeket fogságban tartotta.

Baloghy László pedig kedves nejével Hajnóczy Sárával mint várúr boldog napokat élt a lipcsei várban ; de mégis sokkal boldogabbak azok a szegény bányász árvák, kiket ma a szeretetházzá alakított, egykor hires erődben becsületes mesteremberekké képeznek és kis talyigáikon nagyfülű csacsikkal vontatják a várkert gazdag gyümölcsöséből a sok gyümölcsöt az aszalóhoz, hogy télire kedvenc táplálékul szolgáljon számukra.

Rablóvárból szeretetház! Ez az épület legékesebben szól arról, hogy mennyivel jobb a mai világ amaz időnél, mely a jó emberből is rosszat csinált!

A Petöfi-iinnep.

(Október 15-én.)

(H.) Ha az idő együtt örülne vagy búsulna az emberekkel, a kik nem egyszer — a frázis kedvéért — ezzel áltatják magukat: akkor vasárnap délelőtt aranyos verőfény áradt volna Budapestre, azur-kék égről, hogy megtízszerezze az ünneplők arca sugárzását, a lengő zászlók virító színeit, a koszorúk gyönyörű szalagjait és arany betűit s az uj ércszobor bronzának fényét. De az idő nem örült velünk. Az ég oly szürke maradt, mintha csak Petőfi egykori ötletét kívánta volna példázni, ki sötétszürke színére azt mondta egyszer: »olyan, mint a bakancsos köpönyeg.« A szürke aszfalt pedig feketévé vált az esőtől, ahogy az »Ürült« mondja: »Mi lesz az ég könyéből ?« sár. Homályba burkolóztak a vén Gellért s Buda többi hegyei. Szóval, a természet teljességgel nem ünnepelte velünk a szép természet és igaz természetesség dalnokát, s kedvezésül annyit tett csupán, hogy az őszi fellegeknek reggel még ugyancsak permetező csatornáit bezárta, hogy legalább ne ázzanak tönkre a lobogók, ékes magyar gyár ruhák és koszorú-szalagok. így aztán nem lett »paraplui-ünnep«, mint sok idő előtt a »Talpra magyar« hires ünnepnapja, a feledhetetlen »március 15 dike (mely szintén esős nap volt,) Széchenyi szerint: »paraplui-forradalom.«

De ha az idő ' bongott tegnapelőtt, annyival inkább örvendezett a főváros s küldöttségei által az egész nemzet értelmisége és lelkes népe.

Zászlók lobogtak mindenfelé, legtöbb a Petőfi-té- ren s az akadémia táján. Magán e palotán is lengett vagy nyolc, kimutatva, hogy ha Petőfi egykor hiányzott is, (mint Moliére Párisban,) az akadémia dicsőségéből, dicsőségét annál örömestebb ünnepli most a szobor- bizottsággal és a nemzettel együtt. A Coburg-palotán a nemzeti mellett a belga királyi család és a mi uralkodó házunk színei is tarkáltak, jeléül, hogy a nép fiának költői dicsősége fejedelmi paloták falain is áthatott.

Az akadémia előtt testületek, régi honvédek, veteránok, ipartársulatok álltak sort, zászlóikkal, jelvényeikkel. A rendőrség a közlekedésre fenntartá az utat, hogy a kocsin és gyalogmenő vendégek kényelmesen bejuthassanak a palota dísztermébe, melynek szőnyeg-boritott emelvényén, a háttérben, dísznövények zöld ligetében fehérlett a dicsöűlt és mindig dicsőnek maradó költő mellszobra.

Tíz órakor vonultak be az emelvényre a szobor- bizottság tagjai, mellükön nemzeti szín kokárdával, utánuk a meghívott vendégek és küldöttségek. Az elnöki asztalnál Ráth Károly főpolgármester, mint a szobor- bizottság alelnöke, Jókai Mór, az ünnepi szónok s Reményi Antal bizottsági jegyző foglaltak helyet, díszma- gyarban. Az emelvényen ültek: Tisza Kálmán kormányelnök, Trefort Ágost, gróf Szapáry Gyula, báró Bedekovics Kálmán polgári fekete ruhában, Pauler Tivadar és gr. Ráday Gedeon miniszterek s Péchy Tamás, a képviselőház elnöke, magyar díszöltözetben. A püspökök közül a kassai jelent meg. A tábornokok j annál számosabban voltak: báró Edelsheim Gyulay j Lipót, Graeff, Stubenrauch és Reinländer altáborna- j gyök, Hosztinek tábornok, (ki csak szombaton érke- j zett a fővárosba), Ghyczy Béla tábornok s több ezre- j des katonai díszben jelentek meg a költő ünnepén, ki a honvéd-dicsőségnek is leghatalmasabb dalnoka volt s csatéren esett el. Főrangúak nem voltak ennyien s csak Karácsonyi Guidó,Zichy Géza és Pejacsevich Tiva-: dar grófokat, Lipthay Béla és Mednyánszky Árpád bárókat láttuk magyar díszben. Ott voltak továbbá a megyék, városok, a főváros, az intézetek és egyletek küldöttei, akadémikusok nagy számmal, köztük Fraknói ; Vilmos főtitkár apáturi díszben, (gróf Lónyaí Menyhért hiányát a fővárosból való távoliét okozta,) az irodalmi társulatok képviselői — egész szorongó sokaság. Lenn az első két széksort nagyobbára a különböző nőegyesületek ismert urhölgyei foglalták el; feltűnt azonban, hogy a mágnásvilág úrnői nem vettek részt az ünnepben. A színházak sem tűntek ki képviseletükkel. A karzaton hölgyek voltak nagy számmal.

Ráth Károly főpolgármester pontosan nyitá meg az ünnepélyt, lelkes szavakban mondva el, hogy a Petőfi-szobor leleplezésével egy régi vágy teljesült Melegen üdvözlé az ünneplő közönséget, s fájdalommal jelenté, hogy az ünnep megnyitása azért jutott az ő osztályrészéül, mivel a bizottság elnöke: gróf Károlyi István még most is beteg ; egyszersmind megemlékezett a szenvedő állapotban levő elnök buzgóságáról, mely a kegyeletes vágy: a szobor leleplezés mielébbi valósulását részben lehetővé tette, végül pedig átadta a szót Jókai Mórnak, kit, midőn a felolvasó asztalhoz lépett, zajos taps és éljenzés üdvözölt. Nem csak a költő régi barátját, hanem dicsőségének hozzá méltó osztályosát is üdvözölték benne.

Az emlékbeszéd, melyet ő tartott, az emlékezés melegétől s a fájdalom búskomolyságától volt áthatva. Elmondta, mint találkozott Petőfivel először negyven év előtt Pápán, diákkorában, s utólszor harminchárom év előtt Buda ostroma alatt. Elmondta, hogy már a kopott, nyomorgó gyermek szivében csillag lakott, mely felvitte őt oly magasba, a meddig egy nemzet firmamentuma terjed. Rámutatott a hosszú útra, mely a soproni faköpenyegtől (a hol Petőfi deszkára irta fel első versét,) a bronzszobor talapzatáig terjedt. Kör- vonalozta a költő erős jellemét, melyet a nyomor nem birt megtörni, igaz érzéseit, szüleinek szeretetét, szokásait, költői látomásait. Emlité, hogy bár sok bordalt irt, azok egy »ideális korhely«-ről szólnak, mert a költő maga igen józan életet élt. Mikor kiadójától az első nagyobb összeget kapta, azt irá: »azért szerzi a pénzt, hogy megigya«, voltaképp pedig oda adta szüleinek, kik akkor buktak meg vagyonilag. Jókai melegen beszélte el, mily lángolón szerette Petőfi a népet, a szülőföldet, a hazát és barátait; mint ostorozta az elmaradottságot, mint óhajtott »meghalni az emberiség javáért, mint jóslá meg az eljövendő »véres napok«-at I és saját halálát a harctéren. Pedig nagyon boldog em- ! bér volt, midőn halni ment, ifjú neje oldalától, kit oly szenvedélylyel szeretett. Jókai kevés szóban igen mesterileg festé a költő tűzhelyét, midőn megházasodott, baráti körét, a márciusi napokat és azt az időt, midőn ők ketten szerkesztők az »Életképek«- et, melybe amaz idő legjobbjai írtak, de midőn a divatképet a szerkesztők elhagyták, a nagy közönség is elhagyta a lapot, (másfélezer előfizetőből háromszáz maradt,) s a lapot megbuktatá a politika, mert akkor csak politika kellett. Mielőtt azonban a lap megszűnt volna: Jókai és Petőfi meg- hasonlottak, mert Jókai nem akarta közleni Petőfi ama költeményét, melyet ez a kormány ellen szavazó Vörösmarty ellen irt. Petőfi azonban kiadta költeményét s a két barát aztán nem találkozott, csak Buda ostroma alatt, »a százötven fontos argumentumok hozták őket újra össze.« A ragyogó szellemű rhapszó- diában, (mert a Jókai beszéde ez volt, s tőle, a költő barátjától, ez is lehetett csak a legjellemzőbb forma),

| különös hatásúak voltak e gyönyörű pontok: »Volt ! egy ember, a ki Petőfit úgy szerette, mint a fiát: Bem tábornok; ahhoz tért vissza; nem harcolni már, hanem csak meghalni. Hisz a kardját is elajándékozta más- ! nak; azt a hires tenyérnyi széles pallost, amit ő maga guillotinnak nevezett. A döntő ütközetet a csatatéren i nézte végig, de fegyvertelenül. Az a bolond kozák, a ki őt leszúrta, egy egész templomot ölt meg, tele istenséggel ! Azt mondják: szép halál az ilyen; én pedig azt mondom: hogy jó halál volt! Magyarország elbukásával Petőfinek az élete be volt fejezve. Számára ezen a planétán többé nem lehetett hely. Utolsó költeményének cime: »Szörnyű idők«, s a mit elmond, azzal végzi: vájjon, a ki ezt a történetet hallja, nem veszi-e egy őrült, rémülésteli zavart ész meséjének ? Hát a mi idők azután következtek! Azokban igazán meg kellett volna neki őrülnie. A halált nem félte soha, de van egy költeménnyé: »A munkácsi várban«, ennek a refraine- je: »Oh de ez a börtön, ettül félek!« A honnan mások megőszülve jöttek ki: ő onnan megőrülve jött volna elő. Jól járt, hogy meghalt! Mi, a kik megmaradtunk, mentül tovább toljuk az éveket egymás után, folyvást kisebbek leszünk, mig az ő alakja, mentül távolabbra halad az időben, annál magasabbá nő fel. Jól történt, hogy porait szétszórták a szelek: igy minden magyarnak jut belőle egy porszem, s minden porszemében él a hazaszeretet.« S igen emelkedett volt az emlékbeszéd vége is, midőn az ihletett szónok gyönyörű szavakban mondá el, hogy Petőfi ércszobra lát, érez, gondolkozik, s láthatja a népszabadságot, melyet ő még mint gyémántot keresett, s ma már hasznos, uttöltő kavics; láthatja a nagygyá emelkedett Budapestet, az újonnan föléledt honvédsereget, a szabad sajtót, megerősűlt szépirodalmat és tudományt, saját világdicsőségét, mert szárnyat öltött dalai beröpülték az egész világot, s minden földön, a mit bejártak, hirdették a magyar dicsőséget, s láthatja: hogy »van még egy szeretett s népeit szerető király« s az Magyarországé. »S aztán hallgathatja, mit suttog a fűiébe a korszellem nemtője: hogy minden haladni fog előre, a magasság, a tökéletesség felé. Beszélni fog neki a jövendőnek olyan titkairól, miktől még a szobor szivének is meg kell dobbannia. Tán csak az én káprázó szemeim látják, de nekem úgy tetszik, hogy mikor e néptenger körülözönli őt; a