Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
21 I kezdete óta. Oda mentem minden hölgyhöz, leborúl- tam mindenik előtt, és imádtam Azt gondoltam, hogy te vagy. Midőn már térdeltem, akkor láttam, hogy nem te vagy az, hogy az igaz Isten helyett bálványt imádok, s fölkeltem és tovább mentem. Végre megtaláltalak. Te vagy az édes csepp, ki meggyógyítod telkemet, melyet méregkeverő sorsom oly sokáig öldökölt a kárhozat italával... Dicső, dicső leány! Júlia e szerelem által rá nézve maga a végtelenség és örökkévalóság Nincs, a mire ne emlékeztesse, a mit eszébe ne juttasson, a mire képzelete ne ra- gadtassék, a mit ne ígérjen, ne fogadjon; maga a lehetetlenség is csak egy módja a valóságnak. E szerelem hatalma varázsütésre fölóbreszti lelke összes képességeit, visionariussá válik; a múlt, jelen, jövő mint megfogható valóságok vonóinak el sorba előtte; a látható és láthatatlan világot, a valóságot és túlvilágot váratlan látomásokban látja; lelke a rendkívüli érzéstől ragyogó lángba borúi, mintegy tündér-palota, melyben Golconda mesés kincsei ragyognak; egyszerre az egész mindenség saját boldogságának tündöklő feliratos táblájává változik valamely mysticus trans- substantio által; homlokára rózsalevelek hullnak; feje fölött fülemile csattog, melynek minden hangja képzeletében egy istenálmat költ; ajkait a szerelem poharában füröszti, melynek gyötrelme is édesebb, mint másból a méz ; a szerelem fehér felhőiben angyalsereg látogatja meg s a szerelem holdvilága aranypalástot von rá; azt érzi. hogy rá szakad az ég, s mi volna szebb halál, mint sírba dőlni e gyönyör terhe alatt! Csoda-e, ha a nőt, nejét, ki erre bírta felhangolni lelkét, így magasztalja: Minek nevezzelek? . . . Ha a meienges alkonyában Szén szemeidnek esti csillagát Bámulva nézik szemeim, Mikénthn most látnák először . . E csillagot, A melynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly — Minek nevezze lek ? Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekinteted, Ezt a szelíd galambot, A melynek minden tolla A békeség egy olajága, S a melynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél . S a bölcső vánkosánál — M i n ek n evezz el ek ? Minek nevezzelek, Ha megzendűlnek hangjaid, E hangok, melyeket ha hallanának A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának, Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az ő régen várt megváltóik, Mert énekel a csa'ogány — Minek nevezzelek ? Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő, S minden rejtélyes üdvösségeit Árasztja rám az örökkévalóság — Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Boldogságomnak édes anyja, Egy égberontott képzelet Tündér leánya, Legvakmeröbb reményimet Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedüli, De egy világnál többet érő kincse. Édes, szép ifjú hitvesem, Minek nevezzelek ? És a szív, mely ily érzelmet hordott, felölelte a legnagyobb eszmét is: a szabadságot. A szabadság az emberiség létének alaptörvénye. Kinek szivében lehetett volna e törvény ragyogóbb betűkkel beírva, mint a költő lángszivébe ? Az ember legnagyobb tökélye a legmagasabb érzelem s a legfelségesebb eszme birtoka, ezek tiszta szemlélete s a velők eltelés. A nagyság a lélek visiója, a melylyel az eszmékhez és az ideál tiszta szemléletéhez jut. A mint pedig a nemes szerelemnél nincs mélyebb emberi érzelem : úgy a szabadságnál nincs fönségesebb eszme, mely mint a ragyogó csillag a napkeleti bölcseket: úgy vonta és vezette az eszme tiszta szemléletére képesített lángeszű költőt. Alig hallja tehát Júlia ajkairól a viszontszerelem szavát, alig borúi lelke virágba, mint egy májusi rózsabokor: szeme tisztán és határozottan látja maga előtt a még nagyobb, a még eszményibb czélt, küzdést és halált az eszméért, mely uj világot hoz a földre; s a véres csatakürt riadását ép oly mohósággal várja, mint a mily türelmetlenül esdekelt a lyányka szerelméért; ha megvagdalják, lesz ki sebeit csókbalzsammal forraszsza be; ha rabságba jut, lesz, a ki ennek éjét felvidítsa fényes hajnal csillag-szemével ; ha meghal a vérpadon, vagy csatatéren, lesz a ki könnyűivel lemossa vérét. Van-e valami, volt-e valaha valami csodálatosabb, mint az eszme e tiszta szemlélete s az érte véráldozatra való elszánás a legfelségesebb érzelem e gyönyörtengerében, mely annyira betöltötte szivét, mint csak valaha érzelem emberi szivet? Volt-e valaha valami csodálatosabb, mint e fönséges rajongás, mely a szív legmámorosabb boldogságánál többre becsülte a vészt, a vihart, a vágtató lovak dobogásától, az ágyuk dörgésétől por- és füstfelhőbe borúit, a vértől párolgó csatatért, a halált a vérpadon, a csatamezőn
