Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
Petőfi olasz prózában 143 a mélabúnak, és nyelvök rokon a keleti költeményekével; de a mélabú, a melyet az eltűnt kedves ábrándjaira való visz- szaemlékezés kelt föl benne, hasonlít azokhoz a kis ezüst- szegélyű, rózsás felhőkhöz, a melyek olykor az ég örök azúrját elfödik.» Minthogy az ezután következők csak már sokszor elmondottakat tartalmaznak, fölöslegesnek tartjuk azok lefordítását és átmegyünk a mutatványok bírálatára. Említettük föntebb, hogy a versek a prózában való fordítását bizonyos esetekben megengedhetőnek, sőt szükségesnek tartjuk. Csakhogy az ilyen fordításnál a forma veszendőbe ment szépségeiért azzal kell bennünket kárpótolnia a fordítónak, hogy a lehető leghívebben adja vissza a vers szellemét, hangulatát, minden eg}res eszméjét, a nyelv minden egyes báját. Hogy valamely fordítás hű lehessen, arra úgy liiszszük majdnem nélkülözhetetlen kellék, hogy az az eredetiből, ne pedig már meglevő fordításból történt légyen. A fordítás rendszerint az eredetinél gyöngébb, és így a fordítás fordítása már nagyon is eltávozik az eredetitől, kiváltképen, midőn az az első fordítás legkevésbbé sem tökéletes. Alfredo Mázzá Petőfit németből és francziából, de leginkább francziából fordította. Már pedig a francziák eddig nem igen fáradoztak a magyar nyelv megtanulásában, és így ők költőnket majd kivétel nélkül németből ismerik. Petőfi több darabja e szerint már harmad kézből jutott Mazzahoz, és hogy az ilyen kézről-kézre adás épen nincs előnyére a versnek, fölösleges megjegyeznünk. Isten óvjon bennünket hogy ez a vándorlás tovább ne tartson és valami madridi költőnek eszébe ne jusson, a Mázzá mutatványait spanyolra fordítani. Egy-egy ily fordítás körülbelől annyi, mintha egy palaczk jóféle tokajihoz kis üveg vizet töltenének; mire az előbb ecsetelt úton Spanyolországba érne a «tokaji», annak már boríze nagyon kevés volna, s a jó hidalgók méltán csodálkozhatnának, hogy a magyarok mint imádhatják azt a vizes — lőrét! íme egy mutatvány Mázzá fordításából : P I 0 Y E . . . Piove, piove, piove una ardente pioggia di baci; la mia bocca i sazia di tanta doleezza. Lampeggia, lampeggia, lampeggia e i lampi s’accordano bella-
