Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

406

és fejemet balkezemre hajtva, egészen áten- gedém magamat fentebb leirt gondolataimnak. Hihetőleg, hogy minél háborítlanabbul merülhessek szomorú elmélkedéseimbe, szememet is behunyám. Meddig lehettem igy, nem tudom; elég az hozzá, hogy elmerülé- semböl egyszerre csak valami kiállhatlan, fülsértő kaczaj riasztott föl; még pedig oly sokféle , különnemű hangok harmoniátlan összege, hogy idegeimre épen azon kellemetlen benyomást tévé, mintha egyszerre valaki mind a két öklével a zongora billentyűire csapott volna.

Igedve és boszankodva tekintettem föl, és mit láték! A zaj, mely ilyen kíméletlenül felriasztott, írószereimtől származék, melyek kaczagva és hahotázva szökdécseltek előttem. Oly képtelen, oly kificzamodott ugrán- dozásokat vittek véghez, hogy első tekintetre azt hi vem, a színházi tánczszemélyzet van előttem; de alakjaikról csakhamar ráis- merheték saját írószereimre. A mint első meglepetésemből magamhoz kezdék térni, úgy tetszett, mintha e szilaj ugrándozás és kaczaj különösen reám vonatkoznék. Csakugyan! minden hang, minden mozdulat az én boszantásomra volt irányozva, s engem igyekezett gúnyolni és sértegetni.

Ez is, oh igen! ez is mind azon kárhoza- tos czikknek volt következménye. Nemcsak a világot, a társadalmat és családunk tagjait sikerült fölizgatnia ellenünk, hanem még Írószereinket is! Tulajdon írószereink, melyek eddig oly vakon engedelmeskedtek, most pártot ütnek,föllázadnak ellenünk! Erre nem voltam elkészülve, ezt, megvallom, még én sem tartottam volna lehetségesnek. Oh, de mért is hagytam a Pesti Napló ama vészteljes három számát napokig asztalomon heverni! mért nem égettem el azonnal, hogy a halál e neme, melyre azon czikk minden Írónőt méltónak nyilvánít, legelsőbben is rajta hajtatott volna végbe! De a sors másképen határozott fölöttem; nekem is meg kelle kóstolnom azon méregpoharat, melyet szegény Beregi Klára fenékig ürített. Oly sértő dolgokat kelle látnom és hallanom, melyek fölötti haragomban majd kétségbeestem.

A nagy papirolló majdnem megérinté arozomat, akkorát szőkéit felém, aztán előttem hanyatt vágta magát, s egész hosszában

szétterpeszkedve hahotázott a szemembe. A tentatartón meg nevettében csak úgy folytak végig a tentacseppek, mig a porzótartó olyan bukfenczeket vetett, hogy a porzó belőle szerteszét szóródott, s még a szemembe is esett belőle. Még a tolltörlö is közéjök vegyült, s nem szégyelve tentafoltos taréját, berzenkedő ugrándozásokkal igyekezett boszantani. A tolikés pedig, mind a négy ágát szétfeszítve, szemkápráztató sebességgel hányta előttem a czigánykereket. De rám nézve legsértöbb az volt, hogy a tele irt papirszeletek, melyekre ama gyászos történetet följegyeztem, garázdálkodásban minden eddig elősorolt tárgyon tultettek. Szerteszét röpkedtek előttem, s egymásba ütközve, olyan kaczajt ütöttek, mely valamennyiét tulharsogta. Ki hinné! még toliam is részt vett e fölkelésben ellenem; kihivó- lag ágaskodott orrahegyére, s összefogóz- kodva az irónnal, együtt a legeszeveszettebb ugrándozásokat vitték véghez, s éles kacza- gásuk szintúgy metszé fülemet.

És képzelitek-e a legfőbbet? hogy Írószereim folytonos gunykaczaja közöl szüntelen ama borzasztó czikknek egyes mondatai hangzottak ki, ama czikknek, mely, miként láttátok, már szegény Klárát is oly szeren- szétlenné tette! „Sorsuk mindig tragikum vagy komikum“ harsogtatá felém a papirolló ; ,,az angyalból démon lesz“ csufolódott a fekete-vörös taréju tolltörlö; „átengedi magát kósza vágyaknak“ kaczagtak a szerte röpkedö papirszeletek; „mindig keres egy férfiút az igazit“ hahotáztak párosán a toll és az írón. És igy tovább. Volt mit hallanom ! eleitől végig minden mondatát szemembe kaczagták. Ingerültségem leirhatlan. Mit tehettem egyebet? rájok kiáltottam és csendet parancsoltam. Hasztalan! nem volt foganata; sőt még növekedett a kaczaj.

— Tűzbe vetlek azonnal! fenyegetőztem. Még harsányabb kaczaj.

— Soha többé irónt vagy tollat nem veszek kezembe!

A legfelsőbb fokra hágott kaczajverseny- töl majd megsiketiiltem.

Erre azonban egy csinos kis barna fiatal ember lép be szobámba, és nyájas, barátságos üdvözlettel közeledik felém.

De mit látok? írószereim mindegyike szokott helyén áll asztalomon, a legmélyebb