Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

406 és fejemet balkezemre hajtva, egészen áten- gedém magamat fentebb leirt gondolataim­nak. Hihetőleg, hogy minél háborítlanabbul merülhessek szomorú elmélkedéseimbe, sze­memet is behunyám. Meddig lehettem igy, nem tudom; elég az hozzá, hogy elmerülé- semböl egyszerre csak valami kiállhatlan, fülsértő kaczaj riasztott föl; még pedig oly sokféle , különnemű hangok harmoniátlan összege, hogy idegeimre épen azon kelle­metlen benyomást tévé, mintha egyszerre valaki mind a két öklével a zongora billen­tyűire csapott volna. Igedve és boszankodva tekintettem föl, és mit láték! A zaj, mely ilyen kíméletlenül felriasztott, írószereimtől származék, melyek kaczagva és hahotázva szökdécseltek előt­tem. Oly képtelen, oly kificzamodott ugrán- dozásokat vittek véghez, hogy első tekin­tetre azt hi vem, a színházi tánczszemélyzet van előttem; de alakjaikról csakhamar ráis- merheték saját írószereimre. A mint első meglepetésemből magamhoz kezdék térni, úgy tetszett, mintha e szilaj ugrándozás és kaczaj különösen reám vonatkoznék. Csak­ugyan! minden hang, minden mozdulat az én boszantásomra volt irányozva, s engem igyekezett gúnyolni és sértegetni. Ez is, oh igen! ez is mind azon kárhoza- tos czikknek volt következménye. Nemcsak a világot, a társadalmat és családunk tag­jait sikerült fölizgatnia ellenünk, hanem még Írószereinket is! Tulajdon írószereink, me­lyek eddig oly vakon engedelmeskedtek, most pártot ütnek,föllázadnak ellenünk! Erre nem voltam elkészülve, ezt, megvallom, még én sem tartottam volna lehetségesnek. Oh, de mért is hagytam a Pesti Napló ama vész­teljes három számát napokig asztalomon heverni! mért nem égettem el azonnal, hogy a halál e neme, melyre azon czikk minden Írónőt méltónak nyilvánít, legelsőbben is rajta hajtatott volna végbe! De a sors más­képen határozott fölöttem; nekem is meg kelle kóstolnom azon méregpoharat, me­lyet szegény Beregi Klára fenékig ürített. Oly sértő dolgokat kelle látnom és halla­nom, melyek fölötti haragomban majd két­ségbeestem. A nagy papirolló majdnem megérinté arozomat, akkorát szőkéit felém, aztán előt­tem hanyatt vágta magát, s egész hosszában szétterpeszkedve hahotázott a szemembe. A tentatartón meg nevettében csak úgy foly­tak végig a tentacseppek, mig a porzótartó olyan bukfenczeket vetett, hogy a porzó belőle szerteszét szóródott, s még a sze­membe is esett belőle. Még a tolltörlö is közéjök vegyült, s nem szégyelve tentafoltos taréját, berzenkedő ugrándozásokkal igye­kezett boszantani. A tolikés pedig, mind a négy ágát szétfeszítve, szemkápráztató se­bességgel hányta előttem a czigánykereket. De rám nézve legsértöbb az volt, hogy a tele irt papirszeletek, melyekre ama gyászos történetet följegyeztem, garázdálkodásban minden eddig elősorolt tárgyon tultettek. Szerteszét röpkedtek előttem, s egymásba ütközve, olyan kaczajt ütöttek, mely vala­mennyiét tulharsogta. Ki hinné! még toliam is részt vett e fölkelésben ellenem; kihivó- lag ágaskodott orrahegyére, s összefogóz- kodva az irónnal, együtt a legeszeveszettebb ugrándozásokat vitték véghez, s éles kacza- gásuk szintúgy metszé fülemet. És képzelitek-e a legfőbbet? hogy Író­szereim folytonos gunykaczaja közöl szünte­len ama borzasztó czikknek egyes mondatai hangzottak ki, ama czikknek, mely, miként láttátok, már szegény Klárát is oly szeren- szétlenné tette! „Sorsuk mindig tragikum vagy komikum“ harsogtatá felém a papir­olló ; ,,az angyalból démon lesz“ csufolódott a fekete-vörös taréju tolltörlö; „átengedi magát kósza vágyaknak“ kaczagtak a szerte röpkedö papirszeletek; „mindig keres egy férfiút az igazit“ hahotáztak párosán a toll és az írón. És igy tovább. Volt mit halla­nom ! eleitől végig minden mondatát sze­membe kaczagták. Ingerültségem leirhatlan. Mit tehettem egyebet? rájok kiáltottam és csendet parancsoltam. Hasztalan! nem volt foganata; sőt még növekedett a kaczaj. — Tűzbe vetlek azonnal! fenyegetőztem. Még harsányabb kaczaj. — Soha többé irónt vagy tollat nem ve­szek kezembe! A legfelsőbb fokra hágott kaczajverseny- töl majd megsiketiiltem. Erre azonban egy csinos kis barna fiatal ember lép be szobámba, és nyájas, barátsá­gos üdvözlettel közeledik felém. De mit látok? írószereim mindegyike szokott helyén áll asztalomon, a legmélyebb

Next

/
Oldalképek
Tartalom