Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz

106

a kilétét, nem tetszenék neki, ha kérkednék előtte. Azért egy kis megszólással is előhozakodott :

— Vannak, akik szemére vetik, hogy egymaga akarja vezetni s kormányozni az egyházat — folytatta.

— Mindenesetre nagyon jól vezette és kormányozta — jegyezte meg a király, nem akarva, hogy a földmives leszólja a fölebbvalóját. — A jelek mintha arra vallanának, hogy e gyülekezetben otthonos a jó erkölcs s őseink egyszerűsége.

— Elég jóravaló nép ez, — mondta a lelkész — de hiszen távol él a világtól, szegényen, elszigetelve. Ők se lennének különbek másoknál, ha közelükbe férkőzhetnének a világ csábításai.

— No, attól nem kell tartani — próbálta megnyugtatni a király vállat vonva.

Aztán elhallgatott s ujjaival dobolni kezdett az asztalon. Azt gondolta magában, elég kegyes szót váltott ezzel a földmivessel. Majd erőt vett rajta a csodálkozás, hogy a többiek még mindig nem készek a felelettel.

— Ezek a földmivesek nem valami nagyon sietnek segiteni a királyukon — tűnődött. — Volna csak készen a kocsim, bezzeg itthagynám őket tanácsostul és folytatnám az utamat.

A lelkész ezalatt szorongva ült a helyén s azon tűnődött, hogyan határozza el magát valami fontos dologra, amivel ki akart rukkolni. Majd örvendeni kezdett, hogy nem árulta el kilétét a királynak. így legalább olyasmiről is beszélhet vele, amit különben nem mondhatott volna el neki.

Kis vártatva megtörte a csendet s megkérdezte a királytól : igaz-e, amit mondott az imént, hogy ellenség fenyegeti Svédországot s veszedelemben a haza.

A király azt gondolta : csak lesz ennek az embernek annyi esze, hogy nem zavarja tovább. Végignézett rajta s nem felelt.

— Azért kérdem, — mondta a lelkész — mert talán nem jól értettem idebenn. De ha csakugyan úgy áll, amondó vagyok, hogy e gyülekezet lelkipásztora tán még több pénzt is elő tudna teremteni a király számára, mint amennyire szüksége van.

— Úgy rémlik, mintha az imént azt mondta volna kigyelmed, hogy egytől-egyig szegények a falubeliek — jegyezte meg a király abban a hiszemben, hogy ez az ember jóformán maga se tudja, mit fecseg.

— Igaz, pedig a lelkipásztoruk se módosabb, mint bármelyikük. De ha felséged kegyes lesz egy kicsinyég meghallgatni, majd elmondom, hogyan lehetséges mégis, hogy gyámolithatja a lelkipásztor.

— Csak folytassa — biztatta a király. — Úgy látszik, kigyelmednek nem esik annyira nehezére a beszéd, mint odakünn a barátainak meg a szomszédainak ; ők nyilván sohase lesznek készen a felelettel.

— Nem oly könnyű dolog felelnünk a királynak. Tartok tőle, hogy majd végre is a lelkipásztornak kell válaszolnia a többi helyett.

A király keresztbe tette a lábait s mélyen belesüppedt a karszékbe. Karjait összefonva, vállára hajtotta a fejét.

— Csak kezdje el kigyelmed — mondta olyan hangon, mintha már is szunyókálna.

— Egyszer öt idevaló ember j ávorszarvast vadászni ment az erdőbe — kezdte a lelkész. — Az imént említett lelkipásztor, két katona, Olof és Erik Svärd, a falubeli vendéglős, meg egy Izraels Per Persson nevű földmives.

— Sohse törje magát kigyelmed annyi név felsorolásával.

— Jó vadászok voltak, szerencsések is különben. Am ezen a napon hiába járták az erdőt, mit se lőttek. Végre abbahagyták a vadászást s letelepedtek csevegni. Arról beszélgettek, hogy a nagy kiterjedésű erdőségben nincs egy talpalatnyi művelhető terület, csupa szikla meg mocsár az egész. Mostoha volt hozzánk a teremtő, mikor ilyen koldus vidékre telepitett, mondta egyikük. Másutt meglépesedhetik, tej ben-vaj ban usz- hatik az ember ; itt elég megkeresnünk a mindennapi kenyerünket !

A lelkész megállt egy kicsinyég, azon tűnődve : vájjon hallgatja-e a király ? De a felséges ur megmozdította a kisujj át ébrenléte jeléül.

— A vadászok beszélgetése közben észrevette a lelkipásztor, véletlenül félrerugva lábával a mohát, hogy valami csillog a sziklák között. Furcsa egy hegység, gondolta s még egy kis .csomó mohát félrelökött. Majd fölemelt egy mohához tapadt követ. Az is úgy ragyogott, akár a többi. Csak nem ólom ? mondta. Erre fölugráltak társai is. Puskájuk agyával félrepiszkálták a mohát s egész jói láthatták, hogy széles ércz-ér szeli át a kövezetei. Mi lehet ? Mit gondoltok ? kérdezte a lelkipásztor. A vadászok szétfejtettek néhány kőréteget s beleharaptak. — Legalább is ólom, vagy ha nem, hát horgany, mondogatták. — Es az egész hegység tele van vele, toldotta meg a vendéglős.

Amint a lelkész ideért az’ elbeszélésében, észre lehetett venni, hogy a király feje kissé fölemelkedik s az egyik szeme kinyilik.-— Tudja kigyelmed, hogy'ezek közül az emberek közül egyik se ért se az érczhez, se a kőhöz ? — kérdezte.

— Tudom, egyik se értett hozzá — felelt a lelkész.

A királynak újra lekonyult a feje s lezárult a szeme.

— Nagyon megörült a lelkipásztor is, meg a társai is — folytatta a lelkész, ügyet se vetve a király közönyösségére. — Azt hitték, kincsre bukkantak s meggazdagosznak ők is, meg az ivadékaik is. Nem kell többé dolgoznom ! mondta az egyikük. Egész héten lophatom a napot s vasárnaponkint aranyos hintón mehetek a templomba ! Különben értelmes emberek voltak, de a nagy lelet elkapta őket s úgy beszéltek, akár a gyerekek. Annyi meggondolásuk mégis volt, hogy visszatéve a mohát, elrejtették a kincset. Aztán jól megjegyezték a helyét s hazatértek. Mielőtt elváltak volna, elhatározták, hogy a lelkipásztor majd elmegy Falunba megkérdezni a bányakapitánytól : miféle érez a lelet ? Es mennél hamarabb visszatér. Addig pedig becsületszavukat adják, hogy nem árulják el senki emberfiának az érez hollétét.

A király feje megint lekonyult kissé, de egy szóval se szakította félbe az elbeszélőt. Úgy látszott, azt hitte, csakugyan valami fontos mondanivalója van, hogy ennyire nem törődik a közönyösségével.

— A lelkipásztor hát utrakelt, néhány próbakő a zsebében. Az ő szive is repesett, akár a társaié, hogy milyen gazdag ember lesz majd belőle. Eszébe jutott, hogy a lelkészlakot át akarta alakitani, mert most olyan, mint holmi pór-kalyiba. Aztán a prépost leányát, a szive választottját is szerette volna feleségül venni. Eddig azt gondolta, nem győzi kivárni. Mert szegény volt, se hire, se neve s tudta, hogy csak hosszú idő múltán küzdhetné föl magát olyan állásba, melyre megnősülhetne. A lelkipásztor két nap alatt tette meg az utat Falunba, egy napig meg ott kellett vesztegelnie, czéltalanul bolyongva, mert a bányakapitány nem volt odahaza, máshoz pedig nem mert fordulni. Végre beszélhetett a bányakapitánynyal. Megmutatta neki az érczet. Kezébe vette. Először megvizsgálta ő, aztán a lelkipásztor. A lelkipásztor elbeszélte, hogy a saját