Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz
109 markolunk, többnyire banalitást fogunk. Jézus alakja pedig igy, éppen ebben a láthatatlanságban megnő, egyszerre megnő és a perspektíva sejtelmessé tágul. Szimbólumot ére- zünk. »Valami történik egy fal mögött.« Valami történik a szinfal mögött. Szemer^ György színpadra vitte Öt és a szimbólum helyett allegóriát adott. Allegorikus biblia és biblikus allegória. Négy felvonás, beleszámítva a bibliai idézeteket és a sok miatyánkot is. Mindössze pedig csak annyit akar mondani, hogy az Urat ma is megfeszítenék és ■— ó banalitás — az igazság ma is elvérezne. De nem mondja, hanem »illusztrálja« és »bizonyítja«. Fájdalmas ezt látni és hallani négy hosszú felvonáson át, különösen ha elgondoljuk, hogy Szemere György irta a tökéletességében fölényes Siralom- ház-at, amelyben kemény, magyar őserő lüktet és ugyancsak ő volt az, aki a Bolond Istók-bacn a régi regés időket sok bájjal és poézissel idézte fel. Ez a darab éppen a finomsága folytán bukott meg. A mostani valószínűleg nem fog megbukni. A dráma ötletét és meséjét, amelyet Vágó Géza magáénak vall, hétszeres zárral, aranyfiókban zárták el. Kár volt. Ez a mese régen elkopott már. Évekkel ezelőtt a Simplicissi- mus képsorozatot közölt a Berlinbe visszatérő Jézusról és ennek a modern, aszfalton járó Jézusnak azóta már egész kis irodalma van. Jean Rictus könyvet irt róla. A kritikus a főpróbáról jövet bűnbánóan mondogatja magában a párisi argot-t és morzsolj a-morzsolj a egyre a szegény, koldusi verseket, hogy kiszellőztesse fejéből a sok zavart és hinni tudjon legalább a poézis megváltójában. »Ah comm’ t’es pále ... ah ! comm’ t’es blanc. Pauv’ vieux va . . .« Punin. IRODALOM. Schnitzer Petőfi-forditása. Valamikor valaki —- még pedig ha jól emlékezem, Jókai Mór vagy Herczeg Ferencz, tehát egészen kompetens alak — azt mondta, hogy Petőfi Sándor Magyarország számára nem csupán a legnagyobb költő, nem csupán megbecsülhetetlen irodalmi érték, hanem közügy is. Közügye az egész magyarságnak. Talán ki lehetne egészíteni ezt a mondást azzal, hogy Petőfi még ennél is több: minden magyar embernek a magánügye is, sőt meg vagyok győződve, hogy eljön az idő, amikor minden kulturembernek is a magánügyévé, a saját lelke érdekességévé, az öntudatának, az énjének valamelyes részesévé válik. Ahogyan képtelenség ma már a természettudásos világlátás nélkül gondolkozni, ahogyan abszurdum volna a napóleoni stratégiáról a julius- czézári hadviselésre visszamenni, amiképpen lehetetlenség Wagner után Palesztrina, vagy mondjuk, Boildieu zenéjét csinálni, éppen úgy lehetetlenséggé fog válni nemcsak speczi- fikusan a lírában, hanem egyáltalán minden külön-külön kis világérzésben Petőfi lelke nélkül gondolkozni. Megjön az idő, amikor Petőfi éppen úgy be lesz raktározva minden gondolatképes agyvelőnek az Unterbewusztseinjába, mint ahogy minden gondolatunkban, minden cselekedetünkben ott rejtőzködik ma már, ha felismeretlenül is, Darwin (akit azonban tulajdonképpen Lamarcknak hívnak), Pasteur, vagy Röntgen (akinek meg Lénárd az igazi neve) és Mecsni- kov, hogy a legközvetetlenebb és legáltalánosabb érzésnek, a saját testi mivoltunk és épségünk érzésének a magyarázóival magyarázzak. Ahogyan ma már minden kultur- ember megmossa evés előtt a kezét és már nem is tudja, hogy most tulajdonképpen Pettenkofernek és Pasteurnek engedelmeskedett, éppen úgy fog majd valamikor Petőfi is benne élni, géniuszi titokzatossággal az emberben. Petőfi magánügy minden lelkileg is mosakodni szerető ember számára, de mivel egyúttal közügyünk is, rettegő óvatossággal kell ügyet vetnünk arra, hogy a Hippokréné eme legkristálytisztább vize zavarosan ne fakadjon át idegen termőföldek talajára se. Nagyon kell féltenünk Petőfit, mert a magyar nyelv a legnehezebben nyitható gyöngykagyló, az őrzi tehát a világ számára a legdrágább gyöngyöt. Egy emberélet kevés arra, hogy idegen ajak a világ legkönnyebben megtanulható nyelvét, az angolt tökéletesen magáévá tegye, a nyelvek leggőgösebb arisztokratáját, a magyart, majd csak emberöltők múlva fogja megközelíteni az idegen világ, de egészen bizonyosan megkeresi majd és ennek a hódításnak a legdiadalmasabb hadvezére az a helytelennyakkendőjü honvédőrnagy lesz, akinek Petőfi Sándor a neve. Emberöltőket nem várhat ki ma már a mi csodálatosan felhalmozódott nemzeti energiánk feszités- vágya s azért szükséges, hogy miután a külföld még nem jöhet Petőfihez, Petőfi menjen el hozzá. És ezért, éppen ezért, mert Petőfi az egész világé, de mindnyájunknak a magánügye is, érezhetjük mindnyájan szinte személyes inzultusnak azt a fordítást, amit Petőfi költeményeivel Schnitzer Ignácz most elkövetett. Bizonyára öntudatlanul, — hiszen a szent tudatlanság az ő Petőfi-könyvének majdnem minden oldaláról kirí — de azért a dolog mégis nagyon fájdalmas. Annál is inkább, mert Schnitzer német és állítólagos Petőfije olyan pompás és teljes fényüzésii könyv- formában jelenj meg a német olvasók előtt, hogy félni kell, hogy hosszú időre elzárja a legnagyobb kulturpiaczot, a német olvasást a jobban megértett, kongeniálisabb Petőfi-forditások elől. Nagy tiltakozás kell ez ellen a megvesztegetően szép külsejii könyv ellen. De mivel a tiltakozás súlyát nem az elmélkedés, hanem a bizonyítás adja meg, tehát a bizonyítás teljes kötelességé .ek eleget teszek. Még csak nem is érdek nélkül, mint ahogyan ennek a könyvnek több bírálója tette, hanem érdekből, mert akármilyen semmis is a véleményem, azért Petőfi talán csak lehet ezen a papiroson is magánügy. Tehát; Schnitzer Ignácz Petőfi-forditásának az alapbaja az, hogy hiányzik minden strófájából a Petőfi-hangulat és nincsen, de nincsen benne egyetlen sorában sem a Petőfi lendülete, magávalragadása. Az impetus, az erőszak, amit Petőfi — mint egyáltalán minden lángelme — a hallgatójával elkövet, nemcsak hogy hiányzik belőle, hanem egyáltalán meg sem érződik. Erő, kiáltás, megragadás ki nem hangzik ezekből a konvenczionális német versekből, amelyeknél laposabbakat Theodor Hell vagy August Kuhn óta még a »Hinkender Bote«-ban sem Írtak. Mint német versek is rosszak a Schnitzer versei, de ehhez legyen a németeknek köze, sem illetékesnek, sem hozzáértőnek nem érezzük magunkat a dolog eme részéhez, hiszen Heinrich Gusztáv, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, a Jeles német filológus már méltatta is és saját Ízlése szerint valónak találta. Hanem a dolognak csak a magyar része az, ami bennünket érdekel. És ez ott kezdődik, hogy Schnitzer könyvé úgy van beleigazitva a magyar közvéleménybe, hogy benne van az egész, a teljes Petőfi. Már most Petőfi összesen körülbelül nyolczszáz költeményt irt. Ebből Schnitzer körülbelül négyszázötvenet fordított le, tehát csak a jó felét. Azaz dehogy is a jó felét. A nyolczszáz Petőfi-vers között kétszázkétszázötven olyan van, amelyik Petőfi megismeréséhez múlhatatlanul szükséges. Ezek közül Schnitzer nagyon sokat a le nem fordított háromszázötven között felejtett. Például: »Feltámadt a tenger ....«, »Őszi éj«, »A hazáról«, »Itt van az ősz . . . .«, »Az Időhöz«, »Szeretlek én . . . .«, »Nem csoda, ha újra élek »Szomorú éj«és még háromszáznegyvenkét társuk nincs benne a Schnitzer teljesnek nevezett Petőfid JT.(T / /
