Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz
VASARNAP 3 A kincses kukoricza föld.*) — „Petőfi rege“ Héjasfal várói. — Mikor haldokolt az öreg Juon, magához hivatta a pópát, hogy meggyóaja bűneit, mielőtt elköltöznék ebből az árnyék világból. Ezüstfehér haja hosszú volt, lecsüngött a vállaira. Arczának minden vonása megnyugvást, a boldog örökéletbe vetett bizalmat mutatta, hiszen neki nincs és és nem is voltak nagy bűnei 1 A forradalomban nem járt rabolni, nem öle meg senkit, s ha nem segíthetett az üldözötteken, ha nem kínálhatta meg az éhezőket, — de nem is bántotta. Gazdag volt. Gyermekekkel nem áldotta meg az Isten, miért indult volna a magyarok ellen ? _ Egy bűne mégis vagyon. Nem cselekedeti, de a szentirás szavai szerint kétféleképen vétkezhetik a gyarló ember az Isién akarata ellen: cselekedettel és mulasztással. Ő nem cselekedett rosszat, de mulasztott . . . Akkor történt, mikor Bem tábornok a magyar csapatokkal csatát vesztett Segesvár mellett. Igen. Akkorról mulasztott el valamit fölfedezni, de jön a pópa és meggyónja neki. Talán segíthet? .. . Bionyosan segíteni fog. Megérkezett a pópa. Díszruháját öltötte fel a gazdag Juon tiszteletére s az arany feszületet hozta el. Oda nyújtsa a beteghez, de a beteg vonakodott a kereszt megcsóko- lásától. — Elébb a bűnömet akarom elmondani, — szól csendefen a pópához s az egyház embere érdeklődve monda : — Hallgatlak. — Talán hosszas leszek. Üljön le tiszteletes atyám ! — kínálta a pópát s amint közelébe ült a pap, elkezdé vallomásait. — Van nekem egy kincses kukoricza földem. A pap nagyra nyitott szemekkel tekintett a betegre s még jobban érdeklődve hallgatta a gazdag Juon gyónását. — Drága kincs van benne. A magyarok legdrágább kincse. Mikor a magyarokat Segesvártól idáig kergették a muszkák, akkor került oda, akkor ástam az én földembe s benne van az most is, mert senki sem tudja, csak én tudom. Egyedül csak én . . . — Ne siessen a beszéddel Juon I — csön- desité a pópa, pedig alig várta a következőket. — ügy esett, mintha most is látnám, hogy a csata végén sötét nehéz fellegek ereszkedtek le az égről. Szinte a földet söpörték. Égi háború volt odafenn, s megakarta nézni a fekete felleg, hogy milyen háború foly ide lenn . . . Erős volt a felső vihar, melyet omló zápor követett, hogy patakba folyva — egyesüljön a földi háború piros vérpatakjával. Szürkület lett, hogy ne láthassák egymást a gyilkoló emberek . . . Milyen borzalmas percze- ket éltünk szent atyám ?! . . . Reszketek, ha visszagondolok reá. Mondjon el egy rövid könyörgést a vész ellen — szólt a paphoz. A pópa fölemelkedett székéről s vontatott, kesergő hangon imádkozott Istenhez, a veszedelmek adójához és megszüntetőjéhez, hogy oltalmazza meg híveit tőle. Az ima után nyugodtabban folytatta az ősz Juon. — A Kereszturra menekülő magyar csapatok egy kis, elszakadt része falunk felé tartott, de jó távolban voltak még tőlünk, mikor a kozák lovasság utói érte. Uram őrizd meg az emberek békességét! Az a maroknyi nép visszafordult a kozákság földet rengető táborára. Szemközt akarták — a halált. Mintha most is látnám. Egyet tova küldöttek egy foltos, szürke lovon, hogy meneküljön a falunkba. A többi marad és elveszett egyért . . . Elhultak rendre mind, s az utolsókon átgázoltak a kozákok. Csak a szürke lovon ülő menekült. Még hallatszott a viaskodók orditozása a távolból, s a por és füstfelleg eltakarta szemeik elől a futót, hogy ne láthassák, mikor faluvégünkön abban a kőfallal kerített urasági udvarba bemenekült. Közelről láttam. Főtiszt volt. *) A Péterfi Tamás által összegyűjtött Petőfi-regékből. tSz.) Azután nemsokára megérkezett a rohanó kozákság is. Végig nyargaltak az utczán, anélkül, logy észrevennék a menekültet. Reszkettem annak az egynek az életéért, pedig magyar volt, s én oláh vagyok ! . . Talán a muszkák is látták, de Testeitek olyan sokan megrohanni egy embert. Nem engedte a catona becsület. A kozákok átvonulása után megtelt az utcza az én véreimmel Hire futott, hogy menekült van a kerített udvarban. S mit gondol szent atyám, mit tettek az én véreim ? Az oláhok ? . . . Agyon verték . . ? ! Nem ment az olyan könnyen. Rátámadtak faszákkal, villákkal, fejszékkel, de a vitéz tiszt nem engedte magát és a ki belépett a lerombol ds kapu nyílásán, — ez ott maradt. Kértem, könyörögtem, hogy miért támad egy :'alu egy emberre ? ! Nem használt. Bántotta őket a mellén viselt magyar uniós jelvénye. Aztán keményen verték a mellüket, mert a magyar veszité el a csatát. Mikor látták a hasztalan küzdelmüket, tanácsot ültek az utón az egy magyar elfogására. Gyújtsuk fet a házat! — hallatszott az indítvány, — majd kifut a meleg udvarról! Kár volna! jó lesz papi laknak, úgy sincs ! Végre elhatározták, hogy minden oldalról létrák segélyével fölmásznak a kőfalra, s úgy támadják meg a magyart. Hiába ígértem vacsorát, bort, ha nem bántják. Nem használt az ügynek az áldomás ígéret. Aztán meglepték. Mintha most is látnám. Minden oldalról körülvették, s a „nagy Nikuláj“ ütötte le hátulról egy baltával, hogy a honvédtiszt hányát dűlt a lován. Majd kivezették az utczára, s szabadon bocsájtották, hogy szaladjon a paripa, a merre akar. Megindult a foltos szürke. Mintha most is látnám. Visszafutott lovogjával a csatamező felé, s ahol elhaladt az utón piros vérnyomok látszottak utánna, a tisztnek kifolyó vére. Ugy-e szomorú história szent atyám! Szomorú, igen szomorú! hagyra reá a pópa s alig győzte várni a kincses kukoricza-föld rejtelmeit. Másnap korán, hajnal hasadás előtt kicsödült a falu lakossága a csata mezőre. Nem bámulni, vagy sajnálkozni, vagy segíteni mentek az én véreim, hanem fosztogatni és rabolni a halottaktól . . . És nem képzelek hatalmat, mely őket vissza bírta volna tartani, hogy ne rabolják ki a halottakat 1 Ezek voltak az én véreim ! . . Mikor kiérkeztem az elesettekhez, akkora készen voltak mind a magyar, mind a muszka halottakkal. A tegnap östve szabadon engedett szürke foltos lóról reá találtam, fölismertem a tisztre. A paripa mellette állott, mintha siratná Nemsokára jöttek a muszka sirások, hogy eltemessék az elesetteket és én a tisztiektől elkértem azt a honvéd halottat, azt a főtisztet . . . Mit akarok vele? — kérdezte. Tisztességesen eltemetni, külön gödörbe a kukoricza-földemen, mely csak egy hajitásnyira feküdt tőlünk. ügy temettem el ruhástól a magyar tisztet a kukoricza-földembe. Ott pihen azóta, de senki sem gyanította, hogy ki volt a tiszt. Nem törődtek vele. Azonban én ismertem! . . . Láttam volt azelőtt már Kereszturon is. Tudtam kicsoda !... Azóta szüntelen keresik a magyarok. De hiába! Én hallgattam titkos kincsével a kuko- ricza-földemnek. És ha meghalok átok mellett hagyom szent atyámra a felfedezését! mert én elmulasztottam . . . Jutalmául az egyházra hagyom minden vagyonomat a kincses kukoriczaföldem kivételével! Az a magyaroké ! ! S úgy adjon a fent való nagy Isten számodra üdvösséget, testi poraidnak nyugodalmat, ha fölfedezted utolsó akaratomat, mert abban az én kincses kukoricza-földemben az ők nagy költőjük pihen — Petőfi Sándor ... * * * Azután nemsokára meghalt az ősz Juon bácsi. Sőt a mese tovább beszél, mert ma díszes emlékkő jelzi nagy költőnknek Petőfi Sándornak a
