Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz

Kiadót azonban csak nagy ügygyel-bajjal talált. Végre megalkudott egy antikváriussal olyképpen, hogy a riporter a saját költségén kinyomatta a könyvet és kötelezte magát, hogy legalább kétszáz megrendelőt gyűjt.

— A tiszta nyereség fele az öné, — végezte nagylelkűen az antikvárus.

Mindezekről a fázisokról első forrásból értesült a riporter barátja, a kritikus. Látta, minő gonddal csinálja a lenyomatokon a korrektúrát a riporter. Látta, mint veszekszik a nyomdászszal a számla miatt. Végighallgatta a zaklatásokat, amelyek miatt már-már dugába dőlt a kötet. S látta aztán, mint lohol a szegény kolléga az ismerőseihez: gyűjti a megrendelést minden helyen, valahol csak megfordult. Rásóz egy példányt a rendőr-tisztviselőkre. Egy másikat egy kávésra, akinek szeparéi hazárdjáték-szagúak. Egy másikat egy fegyelmi alá került magas hivatalnokra. Mindezek hirtelenül érdeklődni kezdtek a költészet iránt. Mások azonban gorombák és hajthatatlanok maradtak, minden kapacitálás ellenére. Minderről értesült a kritikus, hisz mindennap szomorúan mesélte neki a költő.

Végre aztán elhozták a kész példányokat. Még festék- és enyvszagúak voltak, amint a nyomdászinas oda rakosgatta a riporter asztalára. S a költő hosszú, barátságos pillantással nézett a kollégájára s néma ünnepélyességgel írta az egyik példányba az ajánlást:

„Egyetlen igaz barátomnak.“

S átnyújtotta jelentőségteljesen, forró kézszorítással a kritikusnak.

Szörnyű versek voltak. Sőt talán nem voltak még csak versek sem. De egy élet ambíciója tapadt hozzájuk.

A szegény kritikus nagyokat nyelt a tíz első után. Némi remény ébredt benne : hátha hátul a java, elül csak az „ifjúkori kísérletek“. Visszafelé kezdte olvasni a kötetet. Az száraz volt, mint a puskapor éa üres, mint a nürnbergi hordó. Görcsösen lapozgatott: csak egy jó verset találjon ! Végre megállapodott abban, hogy elejétől végigolvassa a kötetet s kevésbbé a tartalomra és koncepcióra fogja a súlyt helyezni, mint inkább arra, hogy legalább két-három szép sort találjon. Mert ha megvan benne az a két jó sor, akkor igen könnyű erről nyolcvan sor dicséretet írni.

Hiába, két ilyen sor sem találkozott a kötetben. S múltak a napok.

Nem szólt egy szót sem a riporter, de a kritikus mindennap látta, hogy amikor asztalához ül, tüntetőén előveszi a lapot és halkan tanulmányozza benne az irodalmi rovatot. Ez megannyi tőrszúrás volt. Néma, de jelentős szemrehányás.

A kritikus erre elővett a noteszéből egy antipirint s nagy gesztussal lenyelte :

— Két nap óta borzasztó migrén gyötör. Nem tudok egy okos mondatot leírni.

Egy napra meg volt mentve. De jött a holnap. S még nem volt egy sora sem. Szörnyű háborút vívott a lelkében a kritikusi becsület a barátság géniuszával.

Egy nagybácsinak kellett meghalnia. Aztán szerencsére közbejött egy premiére. Harmadnap nem volt semmi kész excuse-je, de a véletlen kimentette. Nem történt ugyanis semmi a politikában, a főszerkesztő zavartan törte a fejét, hogy mi légyen a vezércikk. Miután nem kínálkozott semmi fontos téma, megkérte a kritikust, hogy jobb hijján írjon valami kulturális vezércikket.

— Pedig épp most akartam a kötetedről írni, —- szólt hanyagul, de megkönnyebbülten a kritikus a riporterhez.

Azután egy nagynéni halt meg. Ismét egy választmányi ülés. Egy különkiállítás.

S a riporter nap nap után tüntetőn nézte előtte az irodalmi rovatot.

Végre győzött a becsület. A kritikusnak pedig egy halálos ellenséget szerzett az a meg nem írt kritika.

Ilyen gyötrelmes életet élnek a műbírálók. Szívből sajnálom őket, mert a viaskodásuk csakugyan drámai, bár halk és láthatatlan. A mesterségük ezer összeütközést vagy ezer becsület-bukást okoz, anélkül, hogy ők voltaképpen segíthetnének a bajon Csak egy módja van annak, hogy valaki jó kritikus is maradjon, de becsületbeli ‘ügyéi’ se támadjanak a lelkiismeretével. Ezt a recipét egy francia kritikus találta ki, Jules Claretie, aki azt mondta, hogy csak az lehet kritikus, akinek nincs egyetlen személyes ösmerőse sem.

O is sóhajtva mondta. Mert fél Paris jó barátja és ellensége. Számadó János

OS

A varázs=tükör

Karácsony táján „babonázni“ szoktak a leányok. Vagy legalább is „babonáztak“ régente, a XVII. meg a XVIII. században. A tükörrel való babonázás divatozott leginkább.

Ma is áll még a sziráki kastély, ahol királyfalvi Róth Johanna, valamikor régen, megálmodta a jövendőbelijét. Jó meleg kandalló tüzénél, így esztendők fordulóján, most is el-elmesélik még ezt a históriát; én is így hallottam régi öregektől.

Gazdag ház gyermeke volt Róth Johanna, s mert nemcsak kívánatosán szép, de nyájas, jámborerkölcsü hajadonná fejlődött, alig rúgta le a gyermekcipőket, mint méhraj a kert virágait, úgy lepte el a sziráki kastélyt a kérők sokasága. Roth Tamásné, Watthay Borbála, úrasszony meg a leánya esténkint összeülve aztán, megrostálták a jelentkező úrfiakat és mindig azzal tértek nyugalomra: még ez se,, még az se az igazi.

—- Talán grófot vár a leányod ? incselkedtek Róth Tamás urammal vásárkor, kongregációkor úri barátai, ami ellen azonban rendesen tiltakozott:

— Suba a subával, guba a gubával, — mondotta s ujját fontoskodóan emelte föl, azt értve ezzel a nem egészen igazság nélkül való közmondással, hogy különböző viszonyokban és életsorsban született egyének sohasem törődhetnek egészen egymáshoz . ..

Történt egyszer karácsony táján, amikor a sziráki kastély öblös kandallója mellett álmodozott Róth Johanna, hogy egyik belső leány valami babonáról beszélt neki egyetmást:

Ha karácsony éjszakáján tükröt tesz a kisasszony a feje alá, meglátja, ki lészen a jövendőbelije.

A jól nevelt protestáns kisasszony csak mosolygott a babonán, de azért, amikor eljött a lefekvés ideje, mégis fogta az ezüstnyelű, kristálylapu kézitükröt és odarejtette habos, csipkés vánkosa alá.

És leszálltak az álom tündérei, álommézet hintettek szelíden lehunyt pilláira. Álmodott Róth Johanna, míg karácsony éjszakáján ntiriádja a tündöklő csillagoknak szórta fényét le a mulató világra. Álmában aranyos kocsi robogott be a sziráki kastély udvarára, „Gyémánt a

küllője, arany für.héce“ — akárcsak a dajkamesékben hallotta kicsi kis gyermekkorában. Négy szénfekete ló húzta a cifra készséget. Csupa virág, libegő-lobogó pántlika a sörényük. Az aranyos, selymes gyeplőt meg egy olyan szép, gavallér ifjú tartotta, aminőt a leány még soha életében nem látott.

Kisütött a reggeli nap, amikor Róth Johanna fölébredt álmából, Róth Tamás uramék ebédhez ültek s a gazda éppen az asztali áldást mondta, amikor egyszerre csak kocsizörgés verte föl.

Pécelről jöttek a Ráday-familiától, még pedig három kocsival. Csupa fiatalság. Atyafiai, jó pajtásai a péceli uraknak. Az utolsó kocsit négy lobogó sörényű fekete ló vonta, a bakon meg egy nyalka, szép ábrázatu ifjú tartotta a gyeplőt.

— Az álom! — suttogta halkan Róth Johanna, amint kinézett az ablakon. Arca meg hol lángolóra gyuladt ki, hol elsápadt, amikor a feketelovas kocsin ülő ifjúban fölismerte azt, akit elmúlt éjjel hoztak elébe az álom tündérkéi. Az idegen fiatal gavallért azían, mint Teleki József grófot mutatták be és csakhamar megindult a

611