Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz

i eiCAA gjauuvi, liUl. Barátom! Kolozsvár, október 8-án 1882. Alig vagyunk már egy páron, kiket e névén <zólitál, elköltöztek ők is oda, a hol te vagy ragy nem vagy. Lenni vagy nem lenni! — Hamlet töprenkedése, — Shakespeare kételye, — Byron habozása, — Hugo pantheiszmusa. ‘És mi ebből a való? — Válasz nélküli kér- lés, talány, rejtélyes mély titok, felelet nélküli íérdés, s tán egy örökös hipothezis; megoldhatat- ian. megfejthetetlen, megmagyarázhatatlan v a - ami, mely a 1 é t és nem lét között kitalálat- anul lebeg. És, — a te nagy lelked is elhalt? Vagy él örökön örökké? Ki tudná megmondani? De azt tudom hggy ha él, ott van Homér, Eshylos, Horác, Dante Shakespeare, Moliere, tár­saságában, mind azokkal kiket az emberi nyelv gyarló kifejezéssel lángéi mének dicsőít, s éltet örökké; emléktek halhatatlan, mert a népek azt szivök melegével, s agyuk gondolatával éltetik. Ezen halhatatlanságodat meg­közelítve irom e sorokat. Te a paraszt származású, kis-kőrösi mészáros fia, a szegény proletár, kőbőr színész, obsitolt katona, kinek egy szegény asszony adta a könvörület kenyerét, s megengedé, hogy ,-iskója fütetlen szobájában lehajtsad bus fejedet, s lideregve reszkető kezekkel irád a még alig ol­vasott verseket; Boldogtalan voltam, Teljes életemben. Csak az vigasztal, hogy Meg nem érdemeltem. ,.S később, — mint magad irod — Debreczenből rtaztam Pestre 1847-ben febraáriusban, kopott ru­hában, gyalog egy pár húszassal és egy kötet rerssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám, ha eladhatom jó, ha el nem adhatom, az is jó . . . mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes- egyedül mentem a hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénynyel sem találkoztam. Minden ember föde­let keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Épen szemközt jött. Arczo- mon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hi­dege, és a nyomorúság fakasztott.“ * * * / Nyomorból ínségbe, ínségből szükölködéshe ; Petőfi emlékének. szegénységed fogyott, s hírneved nőttön-nőtt, s a nemzet tekintetére méltatott. Kevesebb nélkülözés, s kezdete a dicsőségnek. A kaján irigység nviltan orozva mart, s te hatalmasan védted ma­gad mint Thezeus a szörny ellen. rAz én utamban sok a kigyófészek : En . . . . beléjök lépek.“ * • 5je Sic A hir szárnyain repültél, s neved bejárta az országot, barátid becsültek, ellenségeid bámultak, és a nép szeretette voltál, az első, ki a ma­gyarnak szivébe markoltál; találkozám veled s ba­rátok levénk, s ma is kegyelettel őrzöm emlékedet. Élj övéi hozzánk a mi vidékünkre, s megtaláltad tel­kednek eszményképét, szerelmedben a boldogság árja tulcsapott s a költő irá: „Ilyen óriást, mint Én vagyok ki látott? Ölembe tartom az Egész mennyországot! Borulj rám, borulj rám Édes mennyországom. Felhőtlen szép egem, Fényes nap világom.,, Látogatásoddal megtisztelél, elmentem hazun- nan s hármatokat hagytam ott a magányban, nő­det, tégedet, és boldogságtokat. Koltón irád: Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs! Miért is volna nekem a remény ? A nem-továbbat már elértem én.“ Túl csapongó boldogságban, a szerelem édes mézes mámorában, lelked még magasabbra repült, s ott fenn az ész égi mennyezetén elbájolólag da- lolád: „Szép Magyarországom, Föl sem ébredsz már talán Csak a más világon!“ A nemzet felébredt, — s te az ébredőkre, hited és meggyőződésed hatalmas hangjával rá- menydörögtél: „Talpra magyar hí a haza!“ És talpra álltunk — felemelt fővel, s fegy­verrel kezünkben, jogunkat követeltük; törvény és igazság mellettünk, az eskütszegő álnok hatalom ellenünk; folyt a harcz kegyetlenül, véresen, s mi győzedelmeskedénk; „Mint a folyó viz a gátot, Eltépte a nép a lánczot, A barcz mezzején Ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből; Úgy lön mint kívántad; ott folyt ki a vér szivedből! A mik ezútán történtek borzasztók. Infand um ..........jubes renovare do­l orem! A mai nap 33-dik évfordulója Aradon, Pes­ten; egy földig le vert nemzet a börtönben, üldö­zések, megaláztatások, rémuralom, magány bosszú, tömeges kivégeztetések, nők korbácsolása, szám­űzetése, kotvavetélés a földönfútók birtokaira, be- lebbezések, kémrendszer, szoldateszka uralom, s teljhatalommal kamarilla, — s egy őrült ember mindenhatósága. Te eltűntél —, nem valál sehol, és még is mindenütt láttak, beszéltek veled, s verseket írtál: „Táncoljatok lányok, táncoljatok!“ Halott valál, de lantod zengett, szived már nem vert, és lelkesítél ; nem valál, — de azért a nóta nem fogyott ki; mindenkinek éltél, csak neki nem. „S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret.“ * * * Emlékszobrodat leplezik le.

Next

/
Oldalképek
Tartalom