Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz

x909. november 7., vasárnap.

PESTI HÍRLAP

mai, bámulatos kitartással szedte össze Kéry

Gyula, a társaság titkára, jeles dalköltőnk, azt ni- ezerfelé szerteszórt apróságot, ami Petőfi szétdult

A Petőfi-házban.

. -i- V&rnissage előtt. ■—

i>: Ném szeretek semmiféle sokadalmat. Se

nászt. Se gyászt. Azért is az ünnepies megnyitás sőt még a vernissage előtt is, zarándokoltam ki a Bajza-uteai Pétőfi-házhoz.

Mert zarándoklat ez. Minden magyar embernek el kell oda menni. Minden magyar gyereket. el kell oda vezetni. Hadd lássák színről-szilire, milyen dicsőség osztályrészese lesz a magyar író, milyen becsben tartják — halála után. Nézze meg a magyar fiú a Petőfi posthumus házát, és vésse jól az emlékezetébe, hogy a magyar iró csak a halála után lesz háziúr, ha les :. Némelyiknek jó az I-ső osztályú temetés is! Vésse ezt emlékezetébe, és né vegyen soha irótollat a kezébe. Legyen inkább varga, asztalos, lakatós. Hiszen mindenből jobban megélend ezen a könyáztatta földön, mint » lltteraturából.

Az embernek már nem sokat használ ez az oktatás. Olyan a litteratura is, mint a szinpad. Aki egyszer beléharapott ebbe a koldus-kenyérbe, nem tágít mellőle.

Imhol néhai való jó Bartók Lajos is, aki éle* tében ezer gonddal küzdött a maga bajával nem igen törődve, — lángoló lelkesedéssel karolta fel a Petőfi-báz eszméjét. Később dr Ferenczi Zoltán egyetemi tanár, majd Herczeg Ferenc és Endrődi Sándor, a kitűnő poéta, buzgólkodtab lankadatlan kitartással a szent eszme megvalósításán.

Herczeg Ferenc 1906-ban már a testté vált igéről számol be. Veszünk házat Petőfinek! Két év múlva, rügyfakasztó tavasz évadján, meg is kezdik a mai Petőfi-báz átalakítását. Azét a házét-! amely* ben egykor Jókai is egy évtizednél tovább lakott, s amely Feszty Árpád festőművésznek volt kedves, szép otthona.

Novemberi ködben, őszi bervadásban jártam a félisten hajlékában. Az ablakokhoz oda-oda csapódott eg,v-egy sárgult levél, de a kertben itt-ott Bacg nyíltak az „őszi virágok“ — s halkan, áhita- tosan mentem téremről-teremre. Akárcsak templomban jártam volna.

Najry, gaádag nemzeteknek számtalan múzeumát láttam már én. A frankfurti Goethe-házat, Heipe düsseldorfi hajlékát, Voltaire kastélyát Fer- ney-ben,. de több gonddal, több szeretettel sehol sem láttam egy isten kegyelméből való írónak az emlékeit összegyűjtöttem Igazi hangyaszorgalomotthonából megmaradt, s az ország minden sarka- ban széjjel szóródott.

De nemcsak hangyaszorgalom. ízlés, ihlet, lelkesedés is kellett ennek a munkának a végrehajtásához.

Én, aki emlékezem arra, amikor alig íiz év előtt az első kéziratokat kapta Kéry Gyula — Dümsödröl, Keresztes Teréz küldte be őket —* tudom leginkább értékelni, micsoda törhetlen energia kellett ahhoz, hogy legyen Petőfinek ez a hajlék olyan hű emléke, aminőnek azt minden magyar lelke elképzelte, s most szinről-szinre látja.

Mint diák áll előttünk, mig olvassuk a Pápán irt Lenke sírján cimü ifjúkori versét. Látjuk a dacos, könnyen fellobbanó, borzasfejü fiút, akit megihlet egy szép, szomorú kis lány halála. Bánata a rímekben csendül meg a virágos hant felett. Német nyelvű autobiografiájáböl élénkbe tűnik a halovány, „zöld bajtókás, sárga pitykés közlegény“, i aki a kaszárnya pislákoló mécse mellett Béranger-t olvassa.

Leveleiből mindenütt a dacos, hajthatatlan,

1 megalkuvást, középutat, taktikázást nem ismerő Petőfi Sándor szól hozzánk. Kovács Pálhoz intézett levelében lepocskondiázza a „rózsavízzel“ iró poetastereket. Olyan Kraftausdruckqkat használ néha, amelyek reprodukálhatatlanok.

Hyenek vannak még abban a levelében is, amelyet Jókai anyjának ir, amikor ez,

dühösen fia házassága miatt, hozzá fordul fölvilágositásért: „engem ne is kérdezzen többet asszonynéném, mit csinál Laborfalvy Móric, Célzás arra, mennyire papucs alatt nyögött a gyönge, energiát-lan iró s a halhatatlan tragika mennyire fején tartotta erős kezét. Erről még nekem is sokat meséltek gyermekkoromban. így elmondta Vaszilievicsné-Bognár Adél, aki szomszédjuk volt a. Svábhegyen, hogy Jókainé, ha észrevette, hogy férje a kerítésen keresztül velük beszél, rögtön rászólt: „Móric, dolgozni!“ S akart, vagy nem akart Jókai, azonnal le kellett ülni az Íróasztalhoz s róni kutyanyelvet kutyanyelvre.

Igaz, hogy csak ennek a páratlan energiának köszönhető, hogy a nemzet legnagyobb Írója lett Jókai Móricból. Mert bizony Laborfalvy Róza nélkül örökkétig csak álmodozott és patópáloskodott volna a komáromi nemes úr.

A karín esi er úr.

I.

A tóparton gyerekek játszottak. A deszkából összerótt kikötőhidon serdültebb fiuk állottak : hosszú bot volt a kezükben, halásztak. De látszott, hogy unják ezt a mesterséget. A tó cigányhalacskáit sem megenni, sem mutogatni nem lehetett. (A halak mutogatása : ez az igazi halászdicsőség) így, ha valami zsákmányt kaparitottak maguknak, tudomásul vették a tólakók fölött való erkölcsi fen- sőbbségüket és a halat visszadobták a vízbe. Most már a nap is teljes erejéből sütött, a falevelek árnyéka ott vibrált, rezgett a fehér kavicson. Egy kis árnyékos zugban két asz- szony horgolt egy padoü; a napon egy öreg úr sütkérézett, tólószékben járt napközben; ilyenkor, korán reggel, mikor kevesen látták, felkelt a székből, néhány lépést, tett, és nem nagyon szégyelte, hogy néni tud járni, mint a többi emberek. A gyerekek kiabáltak, örülték a szép nyári vasárnapnak, a játéknak, » vizitek, és lelkesedéssel és pajkosan csapkodták a nagy dobot és a réztányért, amit a Sénekar aranyfeliratu-sipkás szolgája óvatosan, jó előre elhelyezett a zeriepávillonbá. Derűs nap Ígérkezett, a tó másik partján, a hegyek fölött eloszlott a reggeli pára és most » két asszony is letette a horgolást, körülnézett és szippantott a jó friss nyári levegőből, az öreg úr vidáman ült a székében, egészségesnek és rugalmasnak érezte magát és most már járni sem akart, mert még egészen fiatal korától meg volt benne a körülmények összehangolása iránt való érzés, amelyet nem akart megsérteni avval, hogy ő ezt a világos, nyájas és finom hangulatú nyári délelőttöt a saját

öreg és sorvadásos lábainak vánszorgására használja fel.

A parti kávéházból most egy fiatalember lépett ki, fekete ruhába volt öltözve és hogy a vele korban, viseletben egyenrangúak közül a gyerekek, öregek és asszonyok közé került, határozottabb lépésekkel tartott a zenepavillon felé. A külső falon már kinnlógott a zenekar mai, első hangversenyének a műsora és a fiatalember, aki a kávéház vendégei közt oly idegenül és a, többieknél sokkal kevesebbnek érezte magát, a nyomtatott cédula előtt 1 föllélegzett, a szorongó érzése elmúlt, mint annak, aki hosszu-hosezu egyedüllét után, az idegenben, ismerős, meghitt, otthoni barátra talál. Á kis ember előbb körülnézett, vajon nem hallja-o valaki, azután hangosan, öntelten és megelégedéssel olvasta a céduláról: a hangversenyt Som karmester úr vezeti, (fin, én vagyok Som karmester úr!) Még egyszer: a hangversenyt Som karmester úr vezeti. Elszégyelíe magát. Végre is már nem olyan éretlen ő, hogy örüljön, ■ ha a nevét nyomtatásban látja! 0 . . . ő huszonhat éves, ő . . . ő (és akármennyire, restelte, a szeme csak odatévedt a műsorra) ő Som karmester úr. Most állást kapott. Most alkalma nyílik, megmutatni, mit tud. És hirés les?;. Beszélni fognak róla. És az arcképét képeslapokon fogják árusítani. Innen egy opera-szinházhoz megy, Wagner-karmesternek. Vagy inkább egy hangverseny-kőrútra. Szép frakkja lesz és gyémántgombokat tűz az ingplasztronba. Haj- longani fog, mélyen. Vagy talán hatásosabb a könnyed, leereszkedő fejbólintás. M „ megpróbálja. Ma. Ez egy kicsit elvette a kedvét, ez a gondolat : ma. egy fürdőhely közönségének muzsikái majd valcerekeí és indulókat. Ma kicicomázott gyerekek nevelőkisasszonyaik

Chaque’ malheur est bon & quelque chose.

Jókainak valósággal jobbik, erősebbik én-je volt ez a férfi lelkű, csupa energia, csupa ész asszony, Ä kinek a halála után úgy maradt a géniusza, mint .a koldus bot nélkül.

Érdekes a Hazatértem cimü vers kéziratának a története. Évek előtt, egyik belvárosi háznak a lebontásakor bukkant rá a pallér! A Baeh-kor- szak idejében oda rejtette el tulajdonosa, nehogy a spiclik (kezébe kerüljön, akik mindig ott ólálkodtak eg,’/ Sebestyén-utcai Durchhaus sörkorcsmájában. A. Piszkos József-nek hívták ezt a sörkorcsmát s a régi írók, Tóth Kálmán, Lisznyay Kálmán, Bernátli Gazsi, mind megfordultak benne.

S ajátságos szomorú véletlene a sorsnak, hogy épen most hunyta örök álomra szemeit özvegy Telepi Kárclyné, Egressy Etelka — a nagy Egressy leáínya — aki g^pnekkorának legszebb, legkedve. sebb emlékét ajándékozta oda a Petöfi-Háznak. Az „Egre&isy Etelka“ cimü költemény kéziratát, Nem érhette oneg a ház ünnepi megnyitását. Csak bűbájosán szép» arcképe, — Barabás Miklós műve — mosolyog le immár az ünneplőkre.

Nagy érriekü levelek mellett néhány futó, odavetett sor- Áfa mind reliquia már. Ilyen a nagy költőnek egy 18^6-ból való vizitkártyája: PETŐFI.

Alatta pár szó: Légy este pontban 8 órakor a Három rózsánál.“ A Három rózsa egy rimaszombati vendégfogadó címere volt. A kártyát pedig Győry Dánielnek irta Petőfi, amikor megválasztották Gömörmegye tábjáiúrájává.

Számtalan, Kovács Pálihoz, Pákb Alberthoz intézett levél van ott. Egyik level cime: Amália- Johanna és Wilbelmináboz. Pákb nővérei voltak ezek, akikkel a felső vidéken, otthonukban, sok kedves, vidám órát töltött Petőfi. Ak'kor még nem irta meg versét az „elpártolt barátho z“ s annyira szerette Bercikéjét, hogy minden óhajtását teljesítette. így egy Ízben, Budán, valami kirándulás alkalmával, beléegyezett, hogy Pákb A1 bért bemutassa egy gyönyörű szép, szellemes 1 eájiykának, akinek akkor barátja udvarolt. A legnagyobb kegy volt, est Petőfitől, „mert, ő, a ,.természet vac’virága“ • ként irtózott minden nagyobb társaságtól, uj ismeretségtől. Kivált, ahol nagyon etikettesen kellett viselkedni, mint azon a budai mulatságon.

A szép, fiatal leány nem lett Pákh- nak a felesége. Szülői mást szántak neki s akkor még engedelmeskedtek a gyermekek. A sors szeszélye folytán azonban később megismerkedett Pe- tőfinó — Szendrey Júliával s mikor Pesten lakörömére bizonyítgatják : milyen jó hallásuk van és a taktust fogják ütni, a zenéhez. Ma csak az egész működése arra jó, hogy a szép ruhák felvonuljanak, az emberek cseveghesse- nak és Sauer úrnak, a vállalkozónak jó vasárnapi üzlete legyen. Mindegy! Mindegy! Ma fiatalságot, ambíciót, lelkesedést és szeretetet hoz magával . . . egy idő múlva csak frakkot és gyómántgonibokat.

A vízre nézett. A kék ég világosan tükröződött vissza, a nap vitorláshajók fehér vásznát vetítette a tóra, egy nagy komp is evezett arra, deszkaszáliitó parasztok ültek rajta és nézték a partot. A karmester úr lélegzetet vett, erősnek érezte magát és elégedettséggel gondolt arra a zenekari előjátékra, amit a mai alkalomra irt. Tetszett neki a zene, örült, hogy állást kapott, nagy-nagy közösséget érzett az emberekkel, akik körülötte jártak, megrészegedett a napfényes látványtól, és mikor ezt a sok ritka és boldogító érzést felhalmozva érezte, ekkor egész fantáziájával és a derűs nyári délelőtt örömének minden melegségével a szerelmese felé fordultak a gondolatai, a szive zakatolt, a homlokában egy ér lüktetett, megjeleni előtte az Elza képe, most úgy érezte, ha őt mindig látni fogja, — nagyot, igazán hatalmasat fog alkotni tudni, •—• és csöndesen mondta maga elé : boldog vagyok.

A parton gyerekek futkároztak. Az 6 örömük, élvezeteik és lelkesedésük lármába fúltak össze és a karmester úr, aki elhaladt közöttük, tűnődött azon, hogy vajon miért okoz már a gyermeknek is nagyobb örömet, a lárma, ha avval tulkiálthat egy másikat? A szülő a gyermekben a maga vérét, ösztöneit, hajlandóságát látja, az oktató a maga munkájának eredményét becsüli meg benne, a