Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz

507

költő lelkére. Ismét a régi kedélyes vidor fiú lett. De ha a beszéd köztünk azon tárgyra került,mely lelkét remegő érdekeltségben,idegeit kinos feszültségben tartá, ismét elömlött arczán az izgatottság pírja. ,,Vagy nein térek többé vi.-sza — monda ilyenkor — vagy csak úgy, ha a háború itélőszéke elé vitt végzetes dilemma jól dől el. Ha elesem : fiamnak Vörösmarty — mint Ígérte — atyja lesz; — nőm pedig — teve hozzá rajongó felmagasz- taltsággal — nem fog engem túlélni.“

M.-Vásárhely, jan. 28.

Megdöbbentő hi.ek szállonganak. Hadseregünk Szeben alatt megveretett s Szelindekig visszavonult.

Estefelé a nyugtalanság nyomasztó érzelmei közt ültünk szekérre Sándorral.

Medgyes, jan. 24.

Itt a vendéglőben Lisznyay Kálmánnal találkozónk. A székelyföldről, hol az utolsó hetek alatt sok vész- és dicsőségben osztozott, jött ide ki, hogy, mint Noé galambja, egy zöld ágat keressen és vigyen a kis bárka csügge- dező népének. Viharos örömmel borult Petőfi nyakába. Sirva csókolta összevissza. Utóbb egész szenvedéllyel tört ki : ,,Hát nincs már ember Magyar- országon, hogy téged, a haza büszkeségét, is koczkára tettek?“ stb. Alig tudta Petőfi lecsendesiteni. „Itt most az én helyem, Kálmán, — itt kell most mindnyájunknak babért keresni s meglásd : az én pegazusom, az ágyuk zenéje közt, csak uj tüzet nyer.“

Nngyselyk, jan. 25.

A mai nap felejthetlen lesz előttem. Medgyes és Nagyselyk közt, a nagyhegyek közt vivő országút egyik kanyarulatánál nagy csapat lovas és gyalog székely katonasággal találkozónk.

„Visszavonulás ez?“ kérdi Petőfi reszkető hangon, kinos sejtelmek sötét borújával arczán, az első sorok mellett lovagló őrnagyot. Az őrnagy, egy száraz zömök férfi, erős kijelelt arczvonásokkal, megállítja szekerünk mellett lovát s rövid szemle után, mit külsőnk felett tartani látszott, katonás rövidséggel ad Petőfinek megnyugtató felvilágositást : miként ez nem visszavonulás; e csapat, a fővezértől küldve, fontos missióval megy haza a székelyföldre. Petőfi azonban az őrnagyhoz kérdést kérdésre tett s mig a derék őrnagy ezekre válaszolt, az egész csapat, mintegy másfél ezer ember, az utón fel, szekerünk közelébe ért s ott megállva, élénk kiváncsisággal hallgatta az őrnagy és Petőfi közti párbeszédet.

„Mi a neve százados urnák?“ kérdi az elválás előtt az őrnagy.

,Petőfi* felelt Sándor.

,„A poéta*“? kérdi egy erős hang, a huszárság hátulsó soraiból.

,Igen‘, válaszol Petőfi.

E szóra, mint varázsütésre, felriadt a hallgatag völgy s ezerötszáz toruk „éljen“ kiáltása mennydörgött végig a hegyek közt s áradatkint megindult az egész tömeg szekerünk felé, melyben Petőfi lángra gyűlt arczczal, a meghatottságtól mintegy átszellemülten állt s levett sapkával nyújtotta kezét a feléje tolongó székelyeknek.

Soha jelenet nem volt rám ily hatással. Nem tudtam : a költőt csodál- jam-e, ki neve dicsőségével a székelyföld utolsó kunyhóját is be tudta tölteni; vagy leboruljak a nép előtt, mely, elszigeteltsége, mostoha viszonyai közt is ismeri jeleseit s fellelkesül azok neve hallásán !

Petőfinek tán soha nem volt nagyobb ünnepe. Bálványa — a salakta- lan lelkű székely néptől látta magát megdicsőitve, s tán ekkor fogamzott meg lelkében a szándék, miről később oly gyakran szólt, hogy a székelyek — vérünk ezen virága — közt fog lakni.

II. Barabás Károly levele.

Markosf'alta (Erdély), aug. 25. 1860.

Ezelőtt mintegy 11 évvel a pápai birtokban Bolognában, több sorstársammal a Lacrima Cristihez közel esvén, örömünkben-e, bunkban-e? (minthogy rég volt, elfeledtem), énekelni kezdettük halhatlan emlékű költőnk „Fiuk,az Isten áldjon meg, én is iszom, igyatok!“ költeményét. Ez alkalommal kérdezősködtünk egymástól, vájjon Petőfit melyik ezredbe sorozták be? minek folytán Albisi Bartos Zsigmond barátom úgy nyilatkozott, miszerint a halál sorozta be egy jobb hazába. — Erdélyben a segesvári csatában, melyben egy orosz tábornok is elesett, jelenvolt s látta, hogy Petőfi, midőn az illetőket kitartásra lelkesitette, a golyózápor között, egy orosz golyó által halálosan megsebesítve, a csatatéren maradt.

U. i. Az elesett orosz generálisnak Segesvár alatt emlékoszlop emeltetett s a feliratból a csata napját megtudhatni. —Barabás Károly, a Franz Kari nevű 52. számú sorezred 4-ik századának invalidus vice-freiterje.

III. Lengyel József levele.

Székely-Keresztur, aug. 25. 1860.

1849. julius 30-kán éjjel Petőfi Sándor Székely-Kereszturon Varga Zsigmondnál hált, kinek megígérte, hogy másnap az álladalom számára átvett lovait Bem tábornok utján az illetővel megfizetteti. — Julius 31-kén reggel 6 órakor indult el Petőfi az Ujszékelen volt főhadiszállásra, de már ekkor a tábornok és táborkar útban volt Segesvár felé, hol akkor Lüders orosz tábornok állott 18 ezer ember- és 48 ágyúval. — Petőfi szekeren jött s minket csakis Héjjasfalván ért be. — Reggeli 7—8 óra között hallottuk az első előcsapati aprófegyvertüzelést, s közben egy előőrsön állott 6 fontos ágyú hangját. — Nemsokára előszáguld egy csapat huszár, s a szokott formákban jelentik, hogy Fehéregyháza felső végén előbb nehány kozák, később egy század előőrsre bukkantak, a kozákok megfutottak, a gyalogságot részint

levágták, részint elfogták, az ágyú pedig egyszeri tüzelés után elvonult. — Ez kissé különösnek tetszett előttünk, de meggondoltuk azt, hogy a támadást nem ez oldalon, hanem Maros-Vásárhely fölött — hol Kemény Farkasnak kell vala támadni — várták. — Csakhamar leértünk Fehéregyházához, hol a csapatok felállítása után azonnal megkezdettük a támadást. — A legelső lövést egy 6 fontos ágyúból Bem tábornok tétette, ő maga czélozván lóhátáról, s ez ejté el a kémszeinlésző kozák tábornok Szkáriátint. — Ezen jó előjel után a fiuk ingre vetkőzve kezdettek dolgozni ütegeik mellett. — Fiuknak mondom, mert a velünk volt 14 ágyú legénysége kevés kivétellel 14 —16 éves fiukból állott. — Minden 2 lövésére az orosznak a mieink hárommal feleltek, s oly hévvel tüzeltek, hogy csakhamar két ágyunk elrepedt s hátra kellett vinni. — Fehéregyháza még 1848. őszén le volt égetve, s igy mi a romok között foglalónk helyet, én hivatásommal — a sebesültek kötözésével — elfoglalva. — Petőfi egy eütőkemenczére ülve belémerült a csatatér és a táj szemlélésébe. — Mi íőtávolon kivül valónk. — Többször láttam őt helyéről távozni, de mindig visszakerült s gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a nem messze lecsapott golyókat. — Délután 4 óra felé a csata öldöklőbb kezdett lenni, a sebesültek szaporodtak. — Épen egy kaszai fuvaros fölkarját metszém ketté — Inelyet egy golyó szétzúzott — mikor Petőfi mellettem elhaladott, s a Fehéregyházán alól elfolyó patak hídjának karjához dőlt. — Itt állott mintegy fél óráig elmerengve. — Tőle mintegy 200 lépésre dolgozott egy 6 fontos, s lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. — Hihető, sok kárt tett bennük, mert nem soká rá is erősen kezdettek tüzelni, s egy golyó Petőfitől alig 30 lépésre ütött a földbe, a felvert föld és por őt is ellepé, s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törölgeté. — Ekkor helyét megváltoztatá, felénk közeledett s hátát a falu kapuzábjához vetve nézte a csatát, és elmerült gondolatiba, még pedig annyira, hogy a csakhamar hallatott iszonyú zsibaj, orditás, egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol az történt. — Én mellette futottam egy helyre, hogy annak okát megtudjam, s mig kérdem tőle „mi baj, őrnagy?“ ő nem felelt semmit. — Előttem csakhamar kitárult a vész egész nagysága. — Tőlünk alig ezer lépésre azon perczben bontá meg két ezred dsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A huszárság verekedett, de mit tehetett alig 300 annyi ellen. Eákiál- ték Petőfire, odamutaték az eseményre. O oda maradt, s csak annyit mondott „potomság.“ — Csakhamar az egész arczvonal megfutott. En rá mutatók a balszárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szónél- kül megfordult s futni kezdett. É í is csakhamar helyemre érve lovamat kézügybe kapva ráültem s száguldottam. A huszárság már mind elfutott volt, a tüzérség ágyúit odahagyá, s melyek a balszárnyra voltak állítva, a gyalogság egy részével az erdőbe menekültek. Mi futottunk az országúton felfelé. Engem helyismeretem rövidebb utón vezetett. Utánunk a két ezred dsidás. Mikor a faluból már jól kijöttünk, láttuk, hogy a mig e két ezred támadott, egy más ezred a Ivüküllő mellett halad felfelé egyenes vonalban, s mikor már Fehéregyházát mintegy fél mérföldre elhagyta, jobbra fordult, s egyenes szegletet képezve igyekezett átvágni az országutat, s igy a menekülést. A lovasság nagy részének még volt ideje e körön kivül hatolni, de a gyalogságból csak az menekült, a ki tartalékba volt állítva, azok, kik tűzben voltak, bekerittettek. A kik a körben maradtak, azok 60—70 sebesültet kivéve, mind elestek. Engem lovam a körön kivül segített. Petőfi gyalog volt, s igy a körben benne maradt. Egy dombra érve, visszanéztem s Petőfit hittem felismerni. A helyet, hol láttam, e pillanatban is annyira élénken képzelem, hogy rá tudnék mutatni, s valahányszor mellette elmegyek, önkénytelenül felmerül előttem akkori alakja, a mint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futni láttam.

Ennyi, mit saját szemeimmel láttam. Leirom azt is, mit aztán később felőle hallottam.

A sebesültek és halottak összeszedésével egy régi ismerőm nyug. hadnagy Toldi is meg volt bizva. Tőle tudom, hogy azon helyen, hol Petőfi eleshetett b. Heydte rendezé a halottak eltakarítását. Egy alkalommal a báróval találkozva a beszédet a csatára vezettem, s tudakoltam tőle Petőfiről. Tőle hallottam, miszerint igen jól emlékezett, hogy egy hegyes ólszakálu szőke egyént látott az országút mellett egy mellén kapott dsidaszurás miatt elesve, s mint mondá, hogy talán neki ez alak fel sem tűnt volna, ha mindkét nadrág és zubbonya zsebeit kifordítva nem látja, s abból egy csomó össze- irogatott papirt kihullva nem lát. A helyet, hol ez lehetett, megmagyarázva bizonyos valók, hogy Petőfi volt, mert az alig volt 100 lépéssel idébb, hol utolszor láttam. — Sirja felöl is megbizonyosodtam. Ez a fehéregyházi határ felső felén északról lefutó patak martjára ásott közös sírban van, hová 134 más pajtásával közös sírba temettetett. A sirhalomra arra járó székely utasok soha sem feledik, egy-egy kődarabot vetni, s ha azt évente rendesen ki nem egyengetnék, eddig óriási halommá lett volna.

Ennyi mindaz, mit Petőfi utolsó perezciről tudok. Ezen tőlem hallottakat beszélték el nejének is, ki azon év telén B. S. társaságában idáig utazást tett, s miután enny t hallott, megnyugodott benne, s innét visszatért. Én, ha érdekelve lett volna, szívesen ajánlkozom vala, a helyet, hol elestét hiszem, megmutatni, de a nálunk töltött nap kellemes változatai, a kedves kis nőt annyira elfoglalók s igénybe vették, hogy ezt tőle nem is várhatóm.

Ezen pongyolán, de igazsághűn leirt nap emlékét megirnom, s a Vas. Újság szerkesztőségével tudatnom azt tette kötelességemmé, mert habár ezt én többeknek épen igy elbeszéltem számtalanszor, s azok talán közölhették is önnel, de azt hiszem, hogy azt nálamnál senki igazabban és részletesebben nem teheté, mert e nap emléke lelkembe az iszonyat minden szineivel any-