Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 17-es doboz
WXöYXtt trarsxw dÉn ik;ak ató euata wir cl^y anyilis) ran ágii n isz- os, idd ilte au, ész ve, lit oz?ileft itó 10iló etaz új 1Sa ?esul tói ?y >bi-Z11- oa é ea | nru a3n li ént* Hősök troubactourja”. Halottról jót vagy semmit — és a Jókai-jubileumon is túl vagyunk már... A szimpla krónikás, passziv hallgatója elkongatott szónoklatoknak, már csak az abszolút irodalmiság spektroszkópján át boncolhatja az ünnepségek színképeit s amit a jubileum margójára ma még följegyez: .nem káván politikai polémiák ütközője lenni, csupán a literáris értékek objektív analízise. Mert ami szelte Szlovenazkón elhangzott: mind irodalmi értéklést jelentett és mint ilyen: az irodalmi kritika bírálását követelte. Irodalmi kritika azonban egyáltalán nincsen Szlovenszkón ... Valahogy mindig igy van: a nagy tragédiák finisében, amikor már csak az őselemi életösztönök haláltusája az egyetlen konkretizálható abszolutum, amikor minden póz és maszka rég lehullott s a bősök igazán sírnak és igazán vonagia- nak a színen: a kritika elkallódik a Publikum között. A nézők együtt szenvednek és együtt simák a finálé élő-halottjaival és elfelejtik a játék játékszerüsé- gét: mert a téma drámai ereje kiprimére- sült s ők elvesztették objektivitásukat. A tragédia magával ragadja publikumát, a hős igazában meghal a végén s a kritikus együtt zokog a tömeggel. -. Ilyen tragédiát sejtet a mai szloven- szkól magyar irodalom kritikátlansága, amikor a bírálatra hivatottak együtt nj- ráznak, simák és halódnak a kritika-kép- teb 1 publikummal. S bár szép a vezérejy, hogy minden szó érték, mely ma itt magyarul elhangozhat, vagy megjelenhetik: azért még is csak szomorú és kétségbeejtő a dilettantizmus uralma, mely elfelejti, hogy vannak még mások is kívülünk, akik előtt éppen a belső intuitiv értékeket kellene felmutatni s akik há- tunk mögött — de a világ előtt — mérlegre tesznek és körniyünek találnak! K ki sé A Jókai-jubileuin margójára. A kritikátlan szlovenszkói kritika nem tudta kellőleg értékelni se s ezért jegyzem föl most a beszéd néhány elhangzott mondatát a jubileum ünnepének margójára. Hk & .. „Jókai munkásságát nem a definíciói-bőr szerint kell meghatárolni, hanem keresni fÁ'1- bell a kulcsot mely a rendkívüli hatás titkához vezet. Jókai igen éies megfigyelő volt, azonkívül lágy, finom érzésével bele tudott kapcsolódni a néplólekbe, Mintha megérezte volna a magyar faj cMsacipiinákitlanságát: azt lelki világának annál az oldalánál ragadta meg melynél a legjobban képes volt a magasba emelni. Folvton a héroszok tükrét ra- gyogtatta és addig ragyogtatta, mig Ián g'ot lövelt ki meséiből, de olyan erővel, mellyel képes volt megteremteni a magyar öntudatot. Egyetlen iró sem gyakorolt olyan nevelő hatást nemzetére, mint ő. Jókai regényalakjai közül minden olvasni tudó fiatal magyarnak volt egy titkos ideálja, kihez igazította mozgását, a kiről az est homályában álmodozott. Rövid félszázad alatt nemzedék nemzedék után sorakozott fel s mikor ezek a héroszok a világháború poroüdján megjelenítek: az egész emberiség csodálkozott, hogy a mai korban ilyesmi még lehetséges. Ez volt a Jókai-generáció, — ez volt az igazi romantika. Jókai pedig a magyar heroikus regény megteremtője voll.“ If. A Jókai jubileum alkalmával szerte k Szlovenszkón elkongatott magyairszavu beszédek irodalmi értéke annyira minimális, hogv a határtalan lelkesedés, Ő- szinte idealizmus pátosza mögött halált ásítanak a mínusz-jelek. Pe itt Pozsonyban váratlanul elhangzott egy beszéd, mely egész uj meglátásokat hozott s a centennárium epilógusaként méltó emléket emelt Jókai géniuszának. IV. Ami most még az én feladatom lehetne: az irodalmi konklúziót levonni: apri- ori fölöslegessé válik. Az idézett mondatok önmagukért beszélnek és mindigre meghatározzák azt a formát, amelyben minekünk, világháború vérében átkeresztelt és forradalmak lázában kiízzott mai magyaroknak Jókait látnunk és értékelnünk kell. Hogy végtére ráébredjünk: mennyire többet kell hogy jelentsen minekünk Jókai mint a magyar héroszok trubadúrja — a mesemondó Jókainál. Hogy végtére megértsük: miért akartunk valamikor Berend Ivánok, Kárpá- thy Zoltánok, Tímár Mihályok lenni cs még ma is: miért vagyunk hitványak az alárendelt szerepben s miért, csillog fel titokban a szemünk, ha meglátunk egy árvalány hajt, meg egy fokost... Hogy miért tudunk csak hősök lenni — levi- tézlettek soha ... (T.) i én ná té m. tej m re ro IL bí P< a e§ w ki to m di ki in lé b e I
