Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 17-es doboz
\ Á évszázad az írói és tanári pályán ^lársdi Ari -ti — a? Idei Ketöfl-nagydiJ nyertese A jubiláns elmondja élete f5bb eseményeit (A Magyarország tudósítójától.) Kerek ötvenegy esztendöve! ezelőtt, 1871 októberébe» uj név tűnt föl néhai Tóvölgyi Titusz „Heti Posta“ című lapjában. Ugyanakkor Tóth Kálmán hires vicéi apjában, a Bolond Mis kában“ ia íaláliknz'üitt az olvasó ezzel a mérvei, ami máir azért is feltűnt, mert az egyik helyen szép lírai hang gyöngyözött az uj író tollából, míg a másik újságban jóízű humor áradt belőle.. Az uj író tizenhét esztendős fiatalember volt: Váradi Antal, a pé» esi cisztercita gíinnázimn érettségire készülő jeles diákja. Az elmúlt ötvenegy esztendő alatt országos nevű iró lelt a kis diákból és a Pétőft-fársasdg tegnapi nagygyűlésén lelkes ünneplésben részeltették s öt tüntették ki az idei Pétőft-nágydiiial- De országos jellegű ünnepet is rendeznek Váradi tiszteletére s er az ünnepség írói és tanári működésének fél százados évfordulóját jelenti. Ebből az alkalomból felkeresi ük József-körüli otthonában és arra kértük. hogyr mondja el élete nevezetesebb emlékeit. — Iía érdekli a publikumot, — kezdte a jubiláns, — elmondhatom, hogy a tolnamegyei Tenet és Závod között egy malomban születtem 1854-ben. — Anyám a németszavu falusi iskola után felvitt Pécsre, hogy a cisztercitákhoz járasson s mire a nyolcadik osztályba jutottam, már vezetője voltam valamennyi diák-intézménynek. Nagyszerűen szavaltam és ha valami nevezetesebb esemény közeledett. abban nekem jelentős szerepem jutott. Egy széii napon megszólít a direktor ur: — Fiami van-e fekete kabátja? — kérdi. — Alig hiszem, — mondom, — de majd szerzek egyet. — Nagyon helyas, — szól ráz igazgató, — nyert holnap érkezik ide báró Eötvös József kultuszminiszter és az ifjúság nevében maga fogja öt köszönteni! — Eötvös József valóban megérkezett. Még ma is látom, amint a Kossuth-szakállas, jóságos arcú, égszínkék szemű férfiú rajiam felejti « tekintetét, én meg nagy bátran, messzehangzó bariton- hanggal, szivveldélekkel szavalom az ő ..Bucsu“- ját. Ahogy a vers végére értein, odajött hozzám, a váltamra tette a kézéi, és igy szólt hozzám: — Nagyon szépen szavalt, öcsém! Remélem, feljő Budapestre az egyetemre?! —- Nem tudom, kegyelmes uram, — feleltem tulboldogan —- mert mi nagyon szegény emberek vagyunk! — Jöjjön fel, fiam, gondom lesz önre! — mondotta a miniszter. — Én persze nem tudtam, mihez fogjak az örömtől. Mindenekelőtt kondíciókat vállaltam, amennyit csak bírtam és dolgoztam reggeltől estig, csakhogy összehozzam év végére azt a hetven forintot, ami az utazáshoz kellett. Amint minden együtt voR és én tele reménységgel készülődöm Pestre, egyik tanit- i vány óm atyja hozza a hiób-hirt: \ •— Meghalt Eötvös József! — és ezzel minden yinénysógem is semmivé foszlott. Am azért tovább Vrcoltam, de végre belefáradtam a tömérdek minié ba és hogy valamit könnyítsék sorsomon, mégis tataroztam, hogy fölmegyék a minisztériumba, "ba lesz valami foganatja. Amint jelentkeztem < 4*./os akkori államtitkárnál és meganc nej a nevemet, boldogan hallgattam, amint mondotta: —Tudok mindenről fiatal barátom; a boldogzdt kegyelmes ur intézkedett és ön évi háromszáz forint stipendiumot fog kapni. — Nem volt nálam boldogabb ember. 1874-ben már két diplomám volt, egy tanári és egy doktori Nemsokára helyettes, majd rendes tanár lettem a budai reáliskolában, ahol huszonkét évig tanítottam. Később Pestre kerültem. Mialatt az egyetemre jártam, elvégeztem a szinilanodát is, de magam helyett aztán a darabjaim kerültek színpadra. —- 1875-ben Balázs Sándorral, Zichy Gézával, Torkos Lászlóval, Erödi Bélával és Lauka Gusztávval együtt megalapítottuk a Petöfi-Társaságot, 1889-ben pedig beválasztottak a Kisfaludy-Társaságba. De legbüszkébb vagyok azokra a művésznőkre és művészekre, akik hosszú évtizedes tanárkodásom alatt a növendékeim voltak. Hogy csak néhányat említsek: Márkus Emma, Csillag Teréz; Fáy Szeréna. Varsányi Irén, Kertész Ella, Haraszti Hennin, azután Hegedűs Gyula, Törzs Jenő, Csór- tos, Sie rémi, Tapolczai, Gát Gyula, Császár, no meg az én két kis lányom, az Aranka és az Ili. — Persze mindaz régen volt és bizony, nem tagadom, egy kicsit bele is fáradiaui a sok nagy munkába. Voltaképpen nem i* a munkába fáradtam bele, hanem abba a sdk szenvedésbe, ; amin a vörös rémség ideijén keresztül menten. * Eddig csak fehérhaju ifjú voltam, de azóia, fájdalom, megrokkantam. p. g. i \
