Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz
A „Festi Napió“ tárczája. A Petoíl-líiadásróL Miután baloldali lapokban , többek közt a Honban és Ellenőrben Petőfi költeményeinek általam szerkesztett gyűjteményét — igaz, hogy félig- meddíg látatlanba, mert csak az előszó alapján — megtámadták: én is szükségesnek látom ez ügyben fölszólalni. Nem annyira eljárásom igazolása végett: mert az elfogulatlan előtt, ba előszómat olvasta, nem gondolom, hogy igazolnom kellene magamat; meg- támadóim előtt pedig, s a kik tán utálok indulnak, általában minden igazolás lehetetlen. Leginkább azért szólalok föl, hogy tiltakozzam a gyanúsítások özöne ellen, mely lyel a kritika szine alatt elárasztanak. Mi volna a fennforgó esetben az igaz kritika föladata? — Megvizsgálni: vájjon helyes elvek szerint állitottam-e össze a gyűjteményt, híven közöltem-e a szöveget, nem hagytam-e ki valamit, a mit föl kellett volna venni, s viszont nem vettem-e föl valamit, a mi helyesebben elmaradhatott volna. Igaz, hogy az ilyen vizsgálat némi fáradsággal és dologgal jár, nagyobb tájékozottságot, több előkészületet és időt kíván, mint a mennyivel a hírlap napi munkása rendelkezni szokott. Ebből, a logika szabályai szerint az következnék, hogy a föladat megoldására csak olyan vállalkozzék a ki meg tudja s meg is akarja oldani. De az élet kineveti a logikát, különösen nálunk, s a mi hirlapiróink nagy része, természetesen ép a legnagyobb szavúak — híven az ősi hagyományhoz, hogy a magyar táblabiró mindenhez ért — készek hozzászólni akármihez, még pedig minél fentebb hangon, hogy a laikusoknál tiszteletet gerjeszszenek. Mint ama hires nemzeti csöndes kártyaversenyben : a kinek semmije sincs és csak ijesztésre játszik. Azon egy ember egyenlő biztossággal ir. a mütárlatról és a bibliai oktatásról a népiskolában, történeti tanulmányokról és iparmuzeu- mok rendezéséről, a középtanodai törvényjavaslatról és a physiologia legújabb vívmányairól, bármiféle akadémiai fölolvasásokról és a censusról, műfordításokról és a bölcsészet fejlődéséről, a magyar bankról és a legújabb operáról, itt koszorút nyújtva, ott pálczát törve, itt kezet csókolva, ott fogát vicsorítva. A felületes kritika nem lehetvén tárgyilagos, az egyéni rokon- vagy ellenszenv csalóka lidérczfé- nye mellett csakhamar személyessé fajul. Jaj neked ha nincs szerencséd ez urak tetszéséhez. Pedig köny- nyü ám az ő grácziájokból kiesni. Rend szerint elég ha akadémikus vagy; a Kisfaludy-tagság súlyosító körülmény. Ők jobban meg tudják Ítélni,ki való valamely tudós testületbe, mint az illető testület maga. Baj, ha nem úszol a tömeggel, melynek ők tömjéne- zői, vagy ha nem hódolsz a divatnak, mely ma például azt kívánja, hogy materialista légy. Baj az is, ha hivatalod van, nekik pedig nincs. Még nagyobb baj, ha véletlenül a te szavadra többen hallgatnak mint az övékre. Legnagyobb baj, ha valamikor bármi szerény észrevételt koczkáztattál ellenök. Ekkor menthetetlenül elvesztél — ha csak nem félnek valamitől vagy nem remélnek valamit általad. Ez utóbbi esetben egyébiránt csak fegyverszünetre számíthatsz: mihelyt megnyerték a mit reméltek, vagy elhárult a baj a melytől tartottak, vagy ha megtudják, hogy nincs mit remélniük: az ellenségeskedés uj erővel kitör. S jegyezd meg, hogy a csapásokat rend szerint a haza dicső nevében mérik árva fejedre, mint a hogy a középkorban az eretnekeket az isten dicsőségére égették meg. Innen magyarázható többek közt, hogy nálunk semmit sem oly könnyű kivívni, mint a hazaáruló czimet. Szegény Nagy Pál, Széchenyihez intézett levelében, azt a complicált motívumot,melyből az efféle feljebbezhetetlen halálitéletek fakadnak,magyar irigységnek nevezte el, s fájdalom, ez napjainkban már egész hir'apirói iskola alapjául szolgál. Hogy, hogy nem, én is eljátszottam a csalhatatlan uraságok jó indulatát, miért is a jelen esetben, szerkesztői eljáxásom megvizsgálása helyett, egyszerűen kijelentik, hogy az elvállalt munka teljesítésére egyáltalán alkalmatlan vagyok. S mivel bizonyítják ezt ? Mindössze azzal, hogy 27 évvel ezelőtt Írtam egy czikket, mely a költő lenéző modorának torzképe akart lenni, melyről azonban ők azt hirdetik, hogy költeményeinek birálata. S hozzá teszik, hogy a czikk rósz, a mihez már én is teljesen hozzájárulok. Tehát egy rósz czikk alkalmatlanná teszi az embert valamely iró munkáinak összeszedésére, még egy negyed század lefolyása után is ! No de az ő logikájok szerint roszakarat lappang bennem Petőfi iránt, mert akkor oly éretlen czikket írtam. Roszakaró biráimat híjába kérném, hogy rám ne diktálják a roszakaratot, melyről ne- 1 kém legparányibb tudomásom sincs ; tegyük hát föl, mintha ez az octroyált roszakarat csakugyan 1 megvolna bennem: kérdés immár, hogyan árthatok vele Petőfinek midőn verseit sajtó alá rendezem ? Úgy hiszem itt három eset lehető: 1. az eredeti szöveg megrontása, illetőleg hamis szöveg becsempészése; 2. jelesebb versek elnyomása; 3. gyöngébb versek kikutatása és közlése. Az első eset elő nem fordul. Sőt ellenkezőleg a meghamisított szöveget mindenütt visszaállítottam eredeti formájába. De képzelhetni-e, hogy a kinek j csak egy szikrányi belátása van, merő roszakarat- ból, a szöveg elrontása által saját irói nevét tönkre tegye ? Hiszen a turpisság egyszeriben napfényre jönne. A mi Petőfitől még nem forog köz kézen, számos barátjai és rokonai kegyelettel őrzik, különösen testvéröcscsénél, Petőfi István urnái, minden müve hitelesen megvan; és kétségtelen, hogy ha mások nem, ő bizonyosan felszólalna minden szöveghamisi- tás ellen. A második eset szintén nem fordul elő; elő sem fordulhat, csak az imént felhozott okból sem. Az elnyomott versekkel rögtön rápiritanának a szerkesztőre. Tévedésből is alig ha maradt ki valami, mert Petőfi István ur szives volt a mi csak hiányzott kiegészíteni. A mit pedig — az előszóban kifejtett okoknál fogva — kötelességemnek tartottam mellőzni, azzal ugyanott darabonkint beszámoltam, de ez nem is a jelesebbje. A harmadik eset, igaz, fenforog, még pedig azért, mert az Athenaeum társulat, a nemzeti közkívánathoz képest, lehető teljes gyűjteményt akart adni. De a zsengék, s átalában azok a versek, melyeket a költő maga nem szánt versei gyűjteményébe, a többitől elkülönítve, csak toldalékban foglalnak helyet. S ezen müvek fölvételéért nem is vádolnak. A fő vád, sőt mondhatom az egyetlen vád — mert azzal a 27 esztendős zsengémmel csak azt akarják elhitetni, hogy nincs képességem a szerkesztéshez — az egyetlen vád az általam kihagyottakra vonatkozik, s azt mondják, ezeket is föl kellett volna vennem. Mondják, de be nem bizonyítják. Be nem bizonyítják t. i. hogy a mit kihagytam, azt 1848-diki sajtótörvényünk megsértése nélkül fölvehettem volna. Minthogy ezt elmulasztják, okszerűen föl kell rólok tennem hogy a kihagyottakat ők is a törvénybe ütközőknek tartják. Mivel vádolnak tehát? Azzal hogy a törvénynek engedelmeskedtem. És mit kívánnak ? Azt hogy ne engedelmeskedjem neki. Pedig 48-diki törvényről van szó! Törvénytisztelő országban hírlapíró ilyesmit ki nem mondana; s hogy nálunk kimondják, az erkölcsi közórzület mély aléltságának a jele. A sajtótörvényt magam sem szeretem, a mint az előszóban el is mondtam, s azzal kecsegtetem magamat hogy e részbeli fejtegetéseimet a komoly kritika figyelmére fogja méltatni; míg azonban valamely törvény fennáll, jóravaló ember előtt nem lehet nyílt kérdés, megtartsa-e vagy ne. Az előszóban abbeli hitemet is nyilvánitottam hogy magyarországi esküdtszék a teljes Petőfi kiadójára sem igen mondaná ki a vétkest, sőt keresetet is aligha indítanának ellene; s igazolja nézetemet épen az a körülmény hogy a »Vasárnapi Újság« azóta minden utóbaj nélkül közölte a Vérmező te'jes szövegét.S ismét jellemző az én n. egtámadóim erkölcsi felfogására, hogy ők ama kinyilatkoztatásom alapján — mintha épen kapóra jönne nekik — diadalmas unisonoval fölkiáltanak : Nem félt az elítéléstől és még som adta ki azt a néhány verset! Azaz : és még sem szegte meg a törvényt. Valóban, szé- gyenitö vád, hanem úgy hiszem csak a vádolókra nézve. Vádlóim egyetlen mentsége az lehet, hogy a kihagyott darabokat nem ismerik, tehát voltakép nem tudják mit cselekszenek. S midőn oly hevesen sürgetik Petőfi némely politikai versét, b zonyos tekintetben igaztalanokká is lesznek iránta, meg nem tisztelik őt eléggé, noha bálványozzák, mert a közönség figyelmét mintegy kizárólag azokra a darabokra fordítják, melyek a költőnek gyengébb müvei, s háttérbe szorítják épen azokat a hangulatteljes tájképeket, azokat a kedélyes és meleg, játszi és elmés, önfeledten bájos és gazdag so.mkat, melyekben a költő egész ereje és gyöngédsége kitárul. Körülbelül azt a káros szolgálatot teszik a Petőfi cultusnak, melyet hamarkodó fordítóink és szógyártóink a magyar nyelv ügyének, kik az uj ro- szat fölkapatják, a régi jót pedig elíeledtetik. Nem kutatva már tovább a ténynek okait, magát a tényt kell sajnosán constatálno n : hogy m'g- támadóim ki nem mutatták, hogy a mellőzött dara bök nem ütköznek a törvénybe, holott épen ennek kimutatásával teljesítették volna kritikai tisztöket, ezzel tettek volna leghasznosabb szolgálatot mind a szerkesztőnek, mind a közönségnek. Összes szerkesztői munkámban a legnehezebb volt megítélnem, hogy bizonyos szók, sorok vagy egész versek fölvétele törvényesen igazolható-e vagy nem. Csalhatatlannak nem tartván magamat, gyakran tanácskoztam iró és nem iró barátimmal,baloldaliakkal is,és az eredmény,mellékesen megjegyezve,többnyire az volt,hogy többet mertem felvenni, mint azok javallottak. Kétség esetén, mint az előszóból érthetni, úgy igyekeztem a helyes határvonalat eltalálni, hogy erre a kérdésre kerestem választ: sérti-e a vers a magyar királyt vagy nem ? Hogy miért választottam magamnak ezt a zsinórmértéket, s hogy miért hinném a sérelmeseknek ítélt helyeket még az esetben is mellőzni, ha a törvény nem kívánná: előszavamban szintén okát adtam, csak érintöleg ugyan, de okos ember számára, gondolom, mégis elég világosa, f minthogy azonban vádlóim ezt a nyilatkozatomat sem voltak képesek megérteni, sőt az »Ellenőr« czikkezöje a többi vádat ez alkalommal még a loyalitás vádjával is megtoldja, még pedig, ismét jellenazőleg, csupa loyáliskodó szemforgatások között: az előszóban csak röviden érintett eszmét itt néhány sorral bővebben kifejezem. író, szerkesztő, kiadó, mielőtt iró, szerkesztő
