Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz
Ünneplő, zsongó, áhilatos néptömeg lepi el a kis város utczáit, de ez minden, a mi ünnepre emlékeztet. Külső disz vajmi csekély akad, majdnem semmi. A nemzeti szinü lobogónak Segesváron nincs nagy kelendősége; a millenniumi ünnepség alatt is megesett, hogy a sárba tiporták .. . De ne szaggassuk fel a fájó sebeket ebben az ünnepélyes órában. Higyjük inkább, hogy az a Turul-madár, mely a Petőfi-szobron teregeti szárnyait, egy jobb időnek előhírnöke. Higyjük, hogy ennek a hatalmas szellemnek a géniusza megváltja a vakokat és tudatlanokat egyaránt; higyjük, hogy a magyarságnak mai nagy, impozáns tüntetése hatással lesz a Iegpángermánabb érzelmüekre is. Higyjük és reméljük, hogy Petőfi nem hiába hullatta vérét a szomszéd fehéregyházai csatasikon, hogy az a szent vér meg fogja termékenyíteni Segesvár földjét. Akkor, lehet, hogy nem is oly hosszú idő múlva, Petőfi halálának ötven éves fordulóján nemcsak mi fogunk ünnepelni, de ünnepelni fog a magyar Segesvár is ... Szörnyű iüő.* —• (Petőfi hattyúdala.) — Szörnyű idő, szörnyű idő 1 S a szörnyűség mindegyre nő. Talán az ég Megesküvék, Hogy a magyart kiirtja. Minden tagunkból vérezünk, Hogy is ne ? villog ellenünk A fél világnak kardja. És ott elöl a háború Csak a kisebb baj; szomorúbb, Mi hátul áll, A döghalál. Beh kijutott a részed Isten csapásiból, ó hon, Folyvást arat határidőn Két kézzel az enyészet. Egy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki, Leirni e Vad fekete Időket a világnak? S ha lesz ember ki megmarad, El tudja e gyászdolgokat Beszélni, mint valának? S ha elbeszéli úgy, a mint Megértük ezeket mi mind: Akad-e majd, Ki ennyi bajt Higyjen, hogy ez történet? És e beszédet nem veszi Egy őrült, rémülésteli, Zavart ész meséjének? le BUDAPEST, VASÁRNAP Petőfi. —■ Emlékbeszéd. — Irta és Petőfi segesvári szobra leleplezésén tartotta Bartók Lajos. Gloria viclis ! Dicsőség a legyőzőiteknek 1 Ti győztetek, a kik elestetek 1 S Tied az örök dicsőség, nemzet ébresztő költője, nép talprariaszlő dalnoka harcz előtt, bajtársuk a csatatéren, osztályosuk a halálban, közös sírban, föl- támadásban, halhatatlanságban 1 Nem Petőfi dieaősége öregbítéséről, hanem a nemzetéről van szó. Szobor és ünnep már ahhoz nem tehet. Taroljon az idő körültünk mindent pusztává : * Utolsó költeménye Petőfinek, halála előtt. Mező- Berényben irta, valószínűleg julius 11-ike után, mert e napon kelt levelében Aranyhoz következőleg ir; „Hát ti mit o»ináltok, hogy vagytok? add tudtomra, valamint azokat is, a mik az utóbbi időben a világon és Magyarországban történtek, mert én, mióta Pestet elhagytam, semmit sem tudok. Te mégis csak közelebb állasz az eseményekhez, vagy legalább a hírekhez.“ (Levelezés, I. 200) Petőfi innen julius 19-én, Egressy és Kiss Sándor ezredes hívására, visszament Erdélybe, hogy újra Bemhez csatlakozzék. Útját Várad felé vette s julius 27-én Bereczken találkozott először az ősz vezérrel, ki diadalmasan tért vissza Erdélyből. Négy nap múlva, julius 31 én volt a fehéregyházi síkon Bem és Lüders tábornok közt a döntő ütközet. E csatában látták Petőfit utoljára. Petőfi neve oly magasságban fog emelkedni Európa nagy nemzetei előtt, mint Pompeius oszlopa az afrikai sivatagon. Igen, ez ünnep magasztossága onnan, hogy nem egy költő dicsőségét növeljük, a nagy szellem nagy tettei emlékét emelve örök érczből : hanem egy egész nemzet, az ezredéves magyar haza büszkesége ragyog föl e mai ünnepen, tudatában annak, hogy a müveit nyugat több ezeréves története lapjain a leg- tündöklőbb alakok közt a legelső sorban ott ragyog a mi Petőfi Sándorunk, a ki itt halt meg a itt áll hulhatatlansága jelképében. Nem, nem a fiú Petőfi dicsőségének: az anya- nemzetnek örömnapja ez. És lelkesült örömünket a legmagasztosabb ünneppé varázsolja a hely, a hol a nagy ember szentelt emlékének áldozunk. Ide fönn „áll egy szobor, magas hegy tetején .. .* s oda lenn, a közel síkon, halt hősi halált ő, a harcz 'mezején .. . Nagy szollemének remeklései már bírták az ország bámuló tiszteletét. Márczius Ibikén a lángész és bátorság dönthetlen erejével hatalmas alapját vetette meg függetlenségünk kivívásának, s ö a népszerűség legmagasabb polczára emelkedők; boldog és istenült lehetett a Pyeridák szent berkében, a költészot és szerelem rózsaágyán; de ő, a fiatal házas, elhagyta szeretett hitvesét és eljött Erdély bérczei közé har- czolni a szabadságért, meghalni a hazáért. Az igaz, szép, nemes kultuszának szentelte éltét és a harcz riadóját maga harsantván meg, letevő örökhir szerző tollát, habozás nélkül kibontakozott a családi élet boldog öléből, hogy kezében karddal a csaták ágyudöreje közt is vérbetüivel bizonyítsa szavainak szent igazságát, adjon példát azoknak, a kiket lantjánük hangjával föllelkesített. Mert nála a költemény nem volt hazugság, — egy volt az életével, jellemével s tetteivel és mindez igaz volt. Azért a legnagyobb költő, mert izről-izre az. A szabadságharcz költőjével egy volt benne a honvéd. S a költö szobrától csak egy arasznyira a csatatér, bol a vele elhullt dicső bajnokok emléke áll. A szabadságért meghalni nem áldozat; de ő csak e halál gondolatában élt. És ama szent föld, hol vágya teljesült, a mit „gondolatában“ kifejez, a mit jutalmul kért, hogy megáldhassa átkos életét: „Ott essem el én ! . . És elesett, semmivé lett, egészen elenyészett, eltűnt a.haza és szabadságért vívott végső csatán, hogy örökké éljen mindenütt s egyetlen paránya se vesszen el soha. Itt, hol egy dicső élet hős halálban nyert megiga- zulást, a nagy Petőfi ártatlan lelke a mennyekbe szállt: az ő élete s halála fölött ábrándozó emelkedés az ima magasztosságára emelkedik. * • * Nincs költő, kinél a bírálat oly egy lehetne a ma- gasztalással, mint Petőfinél. E költőt csak a legszebb dicsénekben lehetne bírálni. S jelleme oly egy népeé- vel, hogy minden dicséret annak is szól. Volt világhírű dalnoku a hazának, volt a szabadságnak, volt a szerelemnek, bornak, a természetnek, családi érzésnek ; kitűnő egyikben a magas képzelet, a másikban a mély gondolat és érzelem, harmadikban a csillogó humor, negyedikben a sötét gúny: — de nincs több oly bánya, mint Petőfi szive, mely minden nemes érczet és minden drágakőt megtermett maga, dusabban, mint a többiek : s még kifogyhatatlan egy igazgyöngy- beit : a tiszta erkölcsi épségben. Mert Petőfi jelleme és költészete a magyar nép maga, — innen szerfeletti nagysága és örökvolta. ő az Alföldet, — a tiszta Magyarországot, — természeti bübáját, egyéni önálló eredetiségét, s a nép csodálatos épségét s őserényeit rögzité meg örökre, de nem bebalzsamozó holt mesterkéltséggul, hanem költészetében élőn. És a népiességet emelte legmagasabbra ; — mintha az nem is volna művészet, annyira természetes ; — művészete hatalmával a népajkon élő őserejü nyelvel irodalmivá jegeczesiteüe, hogy ragyogó kristályaiban gyönyörködjenek nemzedékek. Müveinek hangja, eszméi előadása, a kedély elragadó üdesége oly tiszta, mint a tengerszem: azt hinnők, hogy fenekére látunk, de mélységébe nincs búvár, a ki leszállhasson. Gondolatolvasáson töri fejét a századvége: itt mindenki tisztán olvassa ___________HAZÁNK a gondolatot soraiból s az, összbangzó szépségében mindenkit magához emelve, mindig meg- mozgalja a nemesebb érzés búrjait. S nem a dölyf magaslatról tekint az olvasóra. A legegyszerűbb nép fia s legbölcsebb tudós egyformán élvezi bűvös zengzete ellenállbatlan varázsát. Olyan ő, mint a legenda csodatevő Kriaztusképe, mely minden embernél, kicsinél és nagynál, egy fővel volt nagyobb (mert az isteni ige előtt is egyformán hajolnak meg a népek milliói s fogadják meg tanítását), de nagyobbá a keresztfa emelte, melyet viselt életében és melyen kiszenvedett az emberiség szent eszméiért. A durva önkény törpe viadorai azt hiszik, hogy kéjelegve a hatalom kegymorzsáinak osztogatásában, ők emelkedtek a dicsőség talapzatára s a nemzeteket igába hajtva, önmagokat emelték föl és korukat tették nagygyá. De azon lelki óriások, a kik magokhoz nemes lelkületűk magasságához emelnek milliókat: ezek az egyenlőség igaz apostolai 1 * • • Petőfi igéi 48-ig az ó-testamentumot jelentik; 48 márczius 15-ikétől a magyar nemzetek első szellemei jöttek üdvözölve elébe. Erkölcsi épségében rejlik fensősége, ez teszi legnagyobbé Petőfi költészetét. Ebből fakadt szabadság- és bonszeretete s művészete, — az oroszláni daczos erő: védni őseink szerzeményét, a hazát. Ez a legszentebb szó előttünk. S a magyar azért imádja úgy hazáját, mert ezek az ősök alkották, ezért haltak, s ez temetőjük, — az ősök nagyságát pedig jól tudjuk, végtelen büszkék vagyunk rájok a múltból, s ezt követeljük a jelentől. Ez erkölcsi fensőség elismert, ez tett Európa legelső népei közé a nagymultban, s képezte szilárd alapját a birodalomnak, mely szent István koronája alá foglaltaték, s ez tette, hogy az ezredév nem az öregség jubileuma. Petőfi jelleme és élete példa nekünk, a népnek: e jellem tiszta forrás az eliszaposodott, romlott korban, hol a romlottság elvei már-már jogszabályukul hirdeltetnek. Ősbecsületessége, úgyszólván szegénységi fogadalma, nélkülözései, — és eszméiért ön- feláldozási készsége: ez erényeket kell Petőfi szellemében ünnepelni s az ünnepléssel megőrizni. Érzése, verse tette, jelleme ugyanaz, s nem választhatni el a költő szárnyalását a hazafi törekvéseitől, s nem képzelhetni lantját élete nélkül, mint a napot sugara nélkül. A napnak vannak homályos foltjai, ■lángelméknek kórjaik: nála minden ép és fény, mert minden eszményi, semmi sem salak. A földdel csak egy pont köti össze: a haza földe, de ez nála a leglélekemelőbb eszmény. Ö mindazért együtt harczolt, a mi csak ideális; s nincs ideál, mely valaha emberszivben fészkelt, hogy az ő szivéből elő ne zendült volna. Ezért ő a mi eszményünk, a költők eszményképe, a költők költője. Ezt nem volt képes sem a zsol- táros király, sem a caesari Róma óda-költője, sem a keresztény lovagkor s az újabb századok dalnokai elérni: csak a modern demokráczia, nép- szabadság Petőfij,*. Az iró, a ki tettekben, életben, humanizmusban nem követi: remek tollal se harczol Petőfi táborában. A ki ajkán szabadságot, nemzetet, férfias jellemet, becsületet hordva, szivében szolgai és önző: nem hive neki 1 Félszázad alatt — mintha egy évezrednyire távozott volna el tőlünk. Vissza, Árpádnak seregébe. Mert az ó lelke viharzott át akkor a honfoglalók keblén. Még csak félszázadja — és már Isten, király s az országok bírája, a történelem szentesíti a Ti küzdelmeteket, a szent háborút, a Te tollad és kardod munkáját. Az egykori harezon ellenségünk legádázabb barátja, bármily kolosszus, erkölcsi szükségét érzé az engesztelésnek s bölcsen és szívesen, ezer éves államlétünk üdvözléséül: észak Sándorra Rákóczy kardját küldé el a 49-iki invázióból fennmaradt népgyülölet gordiusi csomóját kettévágni. Ez is az ó igazulásub: hogy a magyar államférfiul bölcseségnek, — melyre századokon át nem csak magunknak, hanem Európának is szüksége van, — a szabadságharcz nem volt megazakitása, sőt erős kapocs a lánczszemek közt. A szabadságharcz vér- biboru hajnalának köszönjük a béke és jog áldásos napját — s ennek volt költője Petőfi. • • 1897. AUGUSZTUS 1, 188. SZÁM.
