Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz

TÁRCA. Petőfi napján. . /1°: ,- »- A Budapesti Napló eredeti tárcája. — r Irta: Erős Gyula. Csodált géniuszának Iátománya megérezte a nagyszerű halált; a vad kozák csapat ott hagyta a fejéregyházi csatasikon összetiporva, ahol hol­nap egy egész nemzet kegyelete dicsőíti emlékét Petőfinek. A falevél halkabban zizeg, a lomb Mgyabban susog a fejéregyházi honvédsir fölött és ahogy összeszorul felette az ünneplő magyarság szive, egy édes érzés az árulója, hogy a szabad­ság legnagyobb „dalnoka nem tűnt el a segesvári ütközet után. Ő megtalálta a keresett halált a csatamezőn és porai összekeveredtek ott lenn annak a székely népnek hős gyermekeivel, ame­lyet a rónák fia annyira szeretett. Az ő ha­lála is kellett, hogy a bilincsbe vert ország evek múltán nagygyá, hatalmassá legyen. Nemzet még drágábban nem váltotta meg sza­badságát, mint a Petőfié. De miért gyászolnék a költőt, amikor egy hálás nemzedék a nyár virá­gaival díszíti frissen öntött ércalakját a küküllő- parti városban. Azt beszélték, hogy ennek a vá­rosnak egy iszonyatos polgára élve temettette el a még haldoklót és most negyvennyolc óv után az ő ércalakján buzdul majd az az idegen ajkú nép hazaszeretetro és lelkesedésre a szabadság iránt. Az általa lenézett, kigunyolt, do izzó szív­vel szeretett magyar haza virágzásának jele ez és ki tudja, ha hetvennégy éves korával itt élne még köztünk, szégyelné-e magát, hogy magyar nak született. * Kezdtük érezni az egyesült ellenség túl­nyomó haderejét, a lelkesedés helyett már az el­keseredés szállta meg a küzdőket, mert a sze­rencse hűtlen lett a magyar fegyverekhez. Csak Erdélyből jöttek csodás, hihetetlen hírek a kis szürke lengyel tábornokról, aki székely katonáit győzelemről győzelemre vezeti. Valami kimond­hatatlan sejtelem, amelynek költeményeiben oly sokszor kifejezést adott, vitte Petőfit Erdélybe, Bem táborába. — Hát nincs már ember Magyarországon, hogy téged, a haza büszkeségét is kockára tettek ? Ezekkel a szavakkal ölelte át Lisznyay Kál­mán, a tizek egyike, költő barátját, amikor ja­nuár 24-én egy medgyesi fogadóban találko­zott vele.. Ki törődött volna egy emberélettel, még a Petőfiével is, amikor veszendőben volt az egész haza. Mosolygott maga Petőfi is Lisznyay meg­jegyzésén és másnap már Szelindeken boldogan érezhette Bem kezeszoritását, akiről .tüneményes hírek hallatszottak Magyarországon. És ez a kéz- szoritás volt az eljegyzés azzal a fejéregyházi sírral, amelyet holnap virágokkal hint tele a hálás magyarság. A gyermeki szeretet tiszta fénye ragyogta be szivét s amikor magára vette azt a szegényes egyenruhát, amelynél fényesebb még nem volt hadseregnek, első sorban szüleinek sorsa tölti el aggodalommal és gondoskodik ró­luk, hogy szükséget ne szenvedjenek. Csoda-e, ha ily gyermeki szeretettel csüngve a lengyel tábornokon is, ez érdeme szerint becézte a költőt és megtette segédtisztjének, hogy folyton szemmel tartva, az utolsó ágyuszó eldörgése után visszaküldhesse a magyar Olympra. Ott volt oldalán a költő a szelindeki, szászvárosi, szászsebesi és vízaknai csatákban, mindmeg­Laponk mai száma tizenhat oldal. —w———gaBHagBHa— iMiBgMgMMjMMfyiarflBinBranBatryyu» annyi gyöngyszeme a szabadságharc hadi tettei­nek. Aztán következett a piskii csata. Bem tudta, hogy minden talpalatnyi föld vérpatakba kerül és mert féltette az ifjú költő életét, még az ütkö­zet előtt izenettel küldte Debrecenbe. És a dacos, ellentmondást nem tűrő, szilaj természet, szó nél­kül engedelmeskedett és mikor Debrecenben hí­rét veszi Bem újabb győzelmeinek, lelkesülten írja Március tizenötödikéim: „Szeretném Bemet egész nagyságában felmutatni a világ előtt, de ahhoz több és nyugodt idő kellene, hogy lelkem minden erejét összeszedhessem.11 Háborgó lelke összetűz a hadügyminiszter­rel és századosi rangjáról lemondva, mint közka­tona, kard és uniformis nélkül siet vissza Er­délybe, miután a szalontai jegyzői lakban Arany Jánosnál hagyta feleségét és kis fiát. Nem fájt neki a búcsú, de a hitvesének sem, és a szegény­ség csak acélozta a nemes nő szivét a viharos napokban. Még arra is büszke volt, hogy jómódú szülei segítségét kérje ; félt talán, hogy az esdeklő kezet vezeklésro magyarázzák, a miért nem hall­gatott a szülői intésre és megosztotta sorsát egy ifjúval, a kinek nem volt egyebe szivénél. De az a szív gazdag volt nagyon és az övé volt egészen. Február végén Petőfi újra átölelhette „dicső tábornokát“, aki újra maga mellé vette. Rövid megszakítással résztvett Bem dicsőséges előre­nyomulásában és Szász-Sebes, Vajdahunyad, Hátszeg érintésével Temesvár alá ért, ahol a tá­bornok őrnagygyá léptette elő. De Bemet újra aggasztja a költő sorsa és futárként Klapkához és Kossuthhoz küldi; az ajánlat, amelylyel el­látta, bizonyítja, mennyire becsülte a költőt és mily féltett gonddal őrködött felette, kérte egyujtal az őrnagyi kinevezés giegerősitését. Főképp ne­mes becsvágya vitte Potőfít Debrecenbe, ahol a nem engedi. Szatócs politika biz ez, uraim, i amely, ha már nem adhatja a portékát olyan I bekövetkezett jobb idők mámorában sértő go­rombasággal fizették szolgálatait. Őrnagyi rang­ját nem erősítették meg, és a megbántott költő megint lemondott tiszti rangjáról. A nyilvánosság elé is vitte az ügyet, de a közvélemény, amely a magyar fegyverek újabb győzelmeitől föllelke­sedve dalaiba foglalta a legnépszerűbb tábor­nokot, nem a költőnek adott igazat. Feldúlt kebellel, elkeseredve, kis családjával visszavonulni vágyik a székelyek közé, akiket az erdélyi harcok alatt megszeretett, hogy mint Bemhez intézett levelében írja, hallgatva szolgál­jon hazájának, szeresse kisded családját s örökös és hálás emlékben tartsa Bem jótéteményeit iránta és hazája iránt. De sorsa nem ezt jelölte ki számára. Most már maga Bem kívánkozott a „szegény költő“ után, aki nem tudott ellentállani a hivó szónak és julius 25-én Bem könnyei áztatták arcát, mintha valami szomorú érzés megsúgta volna neki a költő végzetét. Fájó balsejtelmek közt tűnt fel julius 31-én az oláh határt szegélyező hegyek mögül a nap, kiborítva egész fényét a segesvári határra, talán azért, hogy méltó gyászpompája legyen Petőfi temetésének. Héjasfalva és Fejéregyháza közt állt föl a magyar sereg, mig Lüders tábornok orosz csa­patai Segesvár alatt várták a mieink támadását, os tiz óra tájban eldördültek az első ágyuk, amelyeknek egyik golyója Skariatin tábornokot találta szivén. Petőfi fegyvertelenül a tartalékban volt, amikor egyszer csak megjelenik vászon­zubbonyban, amelyre inggallérja ki volt hajtva, a bal szárnyon, a hol Bem tábornok is állt. Bem tört németséggel izgatottan rákiált: — Herr Petőfi, gehen §ie zurück, hier ha­ben Sie nichts zu suchen. Á nyomtatvány utján elkövetett es az löYö-ik évi V. törvónyoikk 259. és 261. §§-ai szerint bün­Petőfi szó nélkül megfordult s leballagott az országút felé. Még egy darabig hallja az ágyuk dörgését, aztán iszonyú tolongás támad, az ágyuk elnémulnak, a magyar katonák menekülnek és a Skariatin halála miatt bosszút szomjazó kozák sereg kegyetlenül öldösi a futókat. Bem és kísé­rete lovainak köszönhette megmenekülését Dél­után öt-hat óratájt lehetett. Ékkor még látták Petőfit, amint „fedetlen fővel, szétnyílt ingnyakkal, lengő zubbonyában futott“ az országúton, de az­után eltűnik az élő költő mindenkinek tekintete elül s hallunk szivetrázó elbeszéléseket, amelyek közt az a valóság, hogy egy kozák dsida kiol­totta a legnemesebb magyar szivet A költő poraira a Küküllő füzesei hajolnak, Bem szivszorongva várta Marosvásárhelyt a költőt, hogy azután vele meneküljön ki együtt, de hiába. Mindenki tudott valamit róla, de már akkor más és másképp hangzott minden hir, ki tudhatta volna meg az igazat később, egy évtized után, amikor a jobb napok felvirradtával szabad volt megkönnyezni a költőt ? Még az özvegy is titkon keresi a hitvestársat a székely községekbe visszatért honvédek közt, de bizonyosat senki sem tudott mondani. A reménység jól eső érzése sokáig elhiteti az emberekkel, hogy Petőfi nem halt meg és egy darabig kisért a bujdosó költőbe vetett naiv hit, majd a szibériai ólombányák rémes meséje. Maga Jókai is remélve kérdi: Minek jön az vissza, akit eltemettek? És egy zeneóriás megzenésíti a dalt, mely oly híven fejezte ki az akkori idők Petőfi- kultuszát. így akadhattak gonosz emberek, akik külföldön és itthon csakis abból élősködtek, hogy szakálluk hasonlított Petőfiéhez. Mindenki félt leleplezni a csalókat, hogy megcsalatott ne legyen, mert a szivekben folyvást ott lappangott a bol­dogító reménység, hogy a költő visszatér, csak várja az időt, amikor „rabok többé hőm leszünk“. I mentáit a vese ellen és azt mondotta, nogy nagy niDa- * nak tartja, ilyen csekély engedmények árán, hat .........-»-! -mí. ■ iíi —gs-Bg-iigig É s csodálatos, csak a kényuralora hitte őt halottnak és nem tűzött fejére vérdijat. Az ébredő szabadság első hajnalsugára már a fejéregyházi csatasikon talál sok lelkes kuta­tót, de fáradozásuk eredményre nem vezet. Kö­zéjük szegődik Eötvös Károly is, aki a Dunántúl­ról siet a segesvári csatatér tanulmányozására. Fáradozásaiban három feltevésre jutott. Az első föltevés az, hogy fogolylyá lön Petőfi s mint fogoly vitetett el. Ez legkevésbé valószínű, mert a foglyok közül vagy 500 később elbocsáttatott, ezek valamelyike pedig Petőfiről hirt tudott volna mondani. A második föltevés az, hogy Petőfi a kozákok elől az országúitól délre fekvő kukori­cásba menekült s ezen át az erdőkbe, ahol az oláhok által veretett agyon, mint nem egy hon­véd társa. Ez nem lehetetlen, de szintén nem valószínű, mert Petőfi aligha vette észre az oro* szók bekerítő mozdulatát. Petőfi minden valószínűség szerint a köz­ponton volt s azért menekülése csak arra volt lehetséges, amerre Bemnek, tehát az országúton. De ezt már a kozákok elfoglalták s ezért Petőfi is osztozott gyalog-társainak sorsában; akik az üldöző oroszoktól bekerítve, legnagyobb részben iekaszaboltattak. Petőfi sírjának pontos megjelölésére Eötvös sem vállalkozik és nem vállalkozik senki. De akik emléket állítottak a héjasfalvi völgyben a honvédsirok fölé, Petőfi sírját jelöl­ték meg és az övé a virág, melyet a segesvári ércszobor lábai elé rak a hálás utókor. Az övé ez a nap egészen és mi, kik ünnepeljük őt, meg- gyujtjuk mélységes honszerelme tüzénél a jövőbe világitó fáklyát, hogy úgy tudjuk szeretni a ha­zát, mint ő szerette, úgy lelkesedjünk az emberi-, ség nagy eszméiért, mint ő lelkesedett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom