Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz

10 Budapest, vasárnat

PESTI NAPLÓ

1910 február ro.

37. szäm

égést okoznának. Az ilyen emberekre mondják rá a háziasszonyok és ételhordó pincérek, hogy kényeskedő és kellemetlen fickók. Pedig csak a testük védekezik öntudatlanul az ellen, ami nekik káros.

Ugyanez az eset áll és már régebben észrevett dolog például a rosszul látó embernél. Annak a hallása és a tapintó^ érzése fejlődik túl a normálison. A vakok éleshal' lása köztüdomásos. /

Adler azonban észrevett egy harmadik és még finomabb, még komplikáltabb pótlást, rekompenzációt is a szervezetben. Ezt ő pszihikai helyettesítésnek mondja s azt érti rajta, hogy az idegrendszer és az agyvelő maga közvetetlenül is közbelépnek a megtámadt gyenge bástya védelmére. Erre klasszikus példája neki az, hogy: az az em- bér n é z a legjobban, aki a legrosszabbul 1 á t. Vagvis, aki a szeme rövidlátósága, vagy egyéb hiányossága miatt minduntalan nekimegy az utcán a felebarátjának, vagy rálép az eldobott dinnyehéjra, most már nem a szeme, hanem a pszihéje segítségével fog magára vigyázni és jobban figyel még mindent, mint aki helyett a szeme is elvégzi ezt a feladatot. Rekompenzációt, uj, a normálison felülálló tehetséget kapott.

Csodálatosan szép, hogy hogyan, milyen logikusan viszi át azután Adler ezt a megállapítását az egészen lelki életre is. A test — hiszen a lélek sem más az orvostudo • mány szerint, mint az agyvelő és az ideg- rendszer összemüködése — itt is helyettesit, vigasztal, a meg nem levőért újat, mást, más oldalról való védekező-eszközt nyújt. Demoszténesz a dadogásáért kapta az akaraterőt, hogy kavicsot törjön retorikává a nyelve alatt és — bámulatosan igaz paradoxon — sohasem lett volna szónok, ha gyermekkorában nem dadog. A legöldözŐbb sorsuakból, azokból, akiknek gyermekkoruktól fogva a legtöbbet kellett szenvedni, kiizködni, lesznek a hősök. És bizonyos, hogy a Beethoven süketsége, mint kezdődő fogyatékossága a hallószervének már gyermekkorában megvolt s erre csak mint kárpótlás következett az agyvelőbeli hallásnak r-~ a szférák igazi zenéjének — a lelki nagyszerűsége. Beethoven sohasem hallotta a Mondschein-szonátát, pedig csak ő maga hallotta igazán.

Tulmenni még tovább is az Adler meglepő, egészen újszerű és frappánsul igaznak látszó fejtegetéseiben nem lehet, mert hiszen nem orvostudományi szakértekezést tartunk, hanem csupán csak egy konzekveu- ciára szeretnénk kilyukadni. És ez a konzekvencia a megvigasztalódásé, a lelki nyugalomé, ez a „nil desperandum“.

A lelkekbe a világ kurrens és felkapott gondolatai öntudat nélkül is beleélik magukat. Hiszen valószínű, hogy ez a tömeg- pszihológia egyik magyarázója és a jelszavak örökzöld titkának megfejtése. Senki a nagy gondolatok hatása elől el nem süketítheti a szivét, ahogyan Byron idejében a vl- íágfájdalomtól kezdve egész a laza nyakkendőig mindenki egyformán kötötte magát a szenvedés szükséges voltához, úgy az a szerencsétlen Jánossy is, most, hogy az el- szavalt naplóját olvasom, bizonyosan — bár nem látszik nagyon müveit embernek — lombrosói és egyéb feltétel nélkül való determinál tság érzése alatt követte el, nem a bűnét, mert arról majd az esküdtek döntenek, hanem az Ízléstelenségét. Valahogyan úgy érezte magát ez a szegény kis Ízléstelen. hogy mindazokat az Ízléstelenségeket, amiket elkövetett és még el is mondott hozzá, valami lelki dispozició, valami belső kényszer nyomása alatt követte el.

Ez a — bocsásson meg Qerő Ödön, hogy most egyik legjobb szókapcsoló három betűjét kénytelen Vagyok ellopni tőle — neo-wertherizmus a Lonibroso-tétel meg- dőltén és Adler uj meglátása nyomán pusztán csak lelki hitványsággá revelálódik. És az igazság valahonnan onnan kezd reve- lálódni, hogy mégis csak vannak nem csupán szánandó, hanem megvetésre méltó hitvány emberek is a világon, mért ha egyebet nem, más lelki fogyatkozásokért ellenértékűi az akaraterőt a természet mégis csak odaadja. És a legbetegebb testben is lakha- tik nagyon egészséges lélek, csak — akarni kell. Aki pedig nem akar, az nem beteg, hanem gazember. Cholnoky Viktor.

Madarász Viktor.

— Látogatás a művésznél. —

Budapest, február 12.

Amikor isten megteremtette a világot és felszerelte minden szükséges széppel és jóval, a leltárban, amelyet alkotásáról az első emberpárnak átadhatott, még nem szerepelt az a nemes pátoszu festmény, amely a haldokló Petőfit ábrázolja, amint a melle fölött nyitott inggel, s a félkarjára támaszkodva a tulajdon vérével írja fel utolsó sóhajtását egy kőre: Hazám! E kép megdöbbentően későbbi eredetű, s csak a mi érzésünk az, mintha örök időktől fogva meg lett volna, mint valami távoli kezdő pont, ahonnan a világ, az ember, az ízlés és a művészet elindult, hogy a fejlődés rejtelmes útjait járván, a körülmények kifürkészhetetlen hatásai szerint haladjon az uj és a tökéletesedés felé. Mi bizony megszoktuk, hogy ez a kép a nemzedékek hosz- szu során át maradt ránk, akár maga a természet, vagy a csillagos ég és mint minden, ami a világ berendezését teszi. Hogy lássuk: nem kell érte a művészet kincses helyeire zarándokolnunk, se Párisba, se Londonba; itt van nálunk mindenütt: paraszthajlékban, házmesterszobában, vidéki hotelekben, keretes boltok kirakatában, a zsidópiacon, mindenütt és mindörökké. Amen. A látása nem jelent a számunkra emóciót és finomult ízlésünk, amely unja ezt az olajnyomatot, majdnem hihetetlennek tartja, hogy valaha emócióban foganhatott volna. Nem hisszük el róla, hogy művész leikéből gyökerezett, inkább hinnők, hogy készen termett, mint a népdalbeli lány, akit nem anya szült, hanem rózsabokorban jött a világra.

Azonban, jelezzük másodszor is, mindez rosszhiszemű tévedés. A „Petőfi halála“ igenis művész ecsetje alól került ki és művész víziójának emlékét őrzi, minden teatralissága dacára is. Egy régi és félig feledett művészünk alkotása, Madarász Viktoré, aki valamikor karddal, majd utóbb tehetsége izmos erejével vette ki részét a munkából ott, ahol az uj Magyar- ország megteremtésén dolgoztak. Mint katona, végigkiizdte a szabadságharcot és mint művész: végigküzdte az életet. Sőt küzdi maiglan, mert életének hatalmas ive hegyen, völgyön, szakadékokon át, átnyúlik a mi mai napjainkba. Él ma is, dolgozik, küzd, remél s bár nagyon elaggott, csodálatos módon nem az emlékei felszított parazsainál melegszik, hanem a ml korunk tudományos, művészi, politikai és társadalmi harcainak heve izzasztják. Persze, már nem veti bele magát a küzdelembe, hanem csak mint szemlélő néz végig mindent. Azonban a temperamentuma olyan friss, az idegei olyan érzékenyek, az izmai úgy megvonaglanak, mint azoké szokott, akik egy izgató matchet néznek végig és mert maguk nem elegyedhetnek belé, reflexmozdulatokkal kísérik végig a mérkőzők minden támadását és védekezését, remegő szívvel látnak és követnek minden assaut, közben kiüt homlokukon a verejték, a halántékuk lüktet s mire, a torna végén, a két mérkőző mosolyogva kibékül, ő, a néző, még liheg, még szorong, még izgatott, még roskadozik, mert úgy érzi, mintha ő verekedett volna mindkét fél helyett, önmagával és önmaga ellen ...

így van vele Madarász Viktor is. A porondra nem áll ki, a harci kedve ágáló tornán már nem manifesztálódik; — félrevonul és ugv nézi a többieket. Közben reflexmozdulatok- kal vesz részt mindenben, ami csak történik Magyarországon és ha művészi kérdésekről van szó, akkor ez az idegérzékenységre még sokkal intenzivebb, mert reagál nemcsak a mi itthoni dolgainkra, hanem hiindenré, ami világszerte történik. Akkor, igenis, az univerzális nagy küzdelmet figyeli ez az öreg ur, akiről nagy tévedés lenne azt hinni, hogv még mindig a bárhizoniak fészkélődésén van felháborodva és sziklát szeretné görgetni rájuk, amiért a klaSszicitás ellen támadnak. Oh nem, Madarász igen jól tudja, hogy azóta jöttek szecesszionisták, jöttek neo- impresszionisták, jöttek egyebek és ha mindezek

ellenére még mindig híven kitart az ősrégi ideáljai mellett, a mi szemünkben, minden ósdisága ellenére. tiszteletreméltó konzervativizmusnak tűnik ez, mindenesetre tiszteletreméltóbbnak a maga hajthatatlanságában, mint például azoké a neoklasszikusoké, akik — bocsánat a kifejezésért — koalizálódtak és kibékültek Bar- bizonnal, hogy szövetkezzenek velük az utánuk következők ellen.

De még valamit: itt .él közöttünk és félig elfeledetten, Madarász Vmtor. A nevet, a tevékenységét, az egyéniségét, az érdemeit úgyszólván fel kell fedezni a közönség számára, hogy aztán érdeklődve forduljon e dicsőséges aggastyán felé. Nem gondolják-e, hogy valami szörnyű nyomöruság jut kifejezésre ebben? Scár- ron, a gúnyos kedvű, nyomorék költő, amikor minden testtagja elzsibbadt már s mozogni se tudott többé, önmagát úgy csúfolta, hogy: un raccourci de la misére humaine. Az emberi nyomorúságok tökéletes kivonatának tekintette magát. Madarász Viktor ugyan nem az emberi, hanem a magyar művész minden nyomorúságának ilyen sűrített kivonatja. Nem a fizikuma, hanem az élete sorsa szerint. Egy ember, aki harcolt a szabadságért, egy művész, aki a leg- elterjedettebb — és annak idején szinte misszió- értékű — magyar képet festette meg, egy művész, aki valamikor Párisnak egén, igen, az egén tündökölt s a francia császárné, meg a francia szellemi élet legkiválóbbjainak barátságával dicsekedhetett, — ez az ember egy ostoba; és hazug csillagnak hivó szavát követve hazatér Magyarországba, és itt, hogy megélhessen, hogy festhessen, hogy dolgozhasson: kénytelen üzletre adni a fejét, rézkereskedést folytat, felcsap vasárusnak, majd pedig, amikor ezzel kudarcot vall, szegénységbe jut,! amelynek kenyerét panaszkodás nélkül rág-»! csália, öregen, elfeledetten ... Madarász Viktor,; élete semmiképpen se tartozik azok közé, ame-! lyek túlságosan biztatnának, hogy magyar mű- 5 vésznek születni szép és nagy gondolat

Felkerestük az öreg művészt műtermében,, amely ott van valahol a Gellérthegy mögött a kelenhegyi nton. Nem volt otthon és a lépcsőházban kellett várnunk rá: mindjárt hazajön, ki-5 sétált egy kicsit, egy negyedórára. És ahogy várjuk, várjuk, egyszerre csak köp... kop..,| köp... köp... csizmás léptek kopogó nesze hallatszik, jön fél Madarsz. Csizma a Iá- bán, báránybörsiiveg a fején, bekecs a de-: rekán, a lábszárán vastag és szűk pantalló, •— a duzzadt fehér bajusza hegye-j sen ki van pödörve és visszakanyarodva■ alája hajlik az éles sasorrának. Az arca rózsásan friss, a szeme, amely kicsiny és élénken villogó. vidáman hunyorgatós, mintha azon örülne, hogy no most, a csatakos, sáros utcáról hamarosan bejut a műterembe, ahol mégis csak meleg van és a falakon szép képek, régiek, de szépek, olyanok, amiken még meg se száradt az ecsetvonás, mert hiszen a Mester még dolgozik, bizony dolgozik, fáradhatatlan kedvvel.

És benn a műteremben elémkerűlnek a képek. Portrék, stúdiumok, históriai képek és fenn legfelül a — Petőfi halála.

— Ez az eredeti? — kérdem.

— Igen. Csodálkozik, ugy-e. Nem tudtam eladni az eredetit. Az a bécsi cég, amely a másolat jogát megvette tőlem, vagyont szerzett a reprodukcióval (megmondta mennyit: olyan horribilis összeget, hogy restelem leirni), nekem pedig még csak az eredetin se sikerült túladnom,, Nem kell se az államnak, se a Petőfi-háznak..,

Aztán megmutatta a többi uj dolgát: egy másik Petőfi-kompoziciót (Petőfi a csatasikon fekszik és egy fantomszerü nőalakon akad meg az utolsó pillantása: a konmozició talán banális, de az a női akt milyen csodás!) és mutatott egy Petőfi-portrét. Amikor olyasmit jegyeztem meg, sokat foglalkozilí-e Petőfivel, ezt feMte:

— Nem tudok szabadulni az alakjától. Velem Van, mellettem és uralkodik rajtam. Attól fogva hogy először láttam, mindmáig, köröttem és fölöttem érzem ennek a nagy* embernek bűbájos hatalmát. Kü'őnös most, idős koromban nagvon úrrá lett raifam... Ami különben neM csoda ... Látja. Petőfi nem volt szép ember. Se görög profilja nem volt neki, se egyéb szépsége. Tiszta délszláv tipus volt; az orra éppenséggel nem nemes metszésű, a nykaa hosszú és kiug- rós ádámcsutkáju. Mégis, aki egyszer látta,