Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz
19 iO március 15. NÉPSZAVA 9 különböző szakmák, harci lobogóik és jelzőtábláik alatt, A Tisza Kálmán-térés környéke visszhangzott a munkások lelkes forradalmi indulóitól. A munkásság tüntetése a kiváncsiak ezreit csalta ki a gyülekezés helyére. Pontban 3 órakor a hatalmas tömeg zárt négyes sorokban indulásra készen állott. A fölvonulás. Nyombm, hogy megadták a jelt az indulásra, a hatalmas embertömeg négyes sorokba rendezke' deít. Az indulás felére a Rikóczi-ut és Kenyérmező-utca sarka i álló lovasrendőrök előreugratlak. Utánuk bizonyos távolságra, nagy négyszöget alkotva a „Világosság“ kerékpáros-kör tagjai következtek. Kellemes látvány volt a szemnek, hogy a kerékpáros-kör tagjai mind egyforma barna bár-onydresszben voltak. A négyszögben legelői a párt vezetőség és a Népszava szerkesztőségének tagjai, ma d a nagyobb szakmák vezető emberei haladtak. Őket követték a koszorúkat vivő elvtársak. A hatalmas babérkoszorúkat vérpiros szaicgok disziíették. Az egyik koszorú páriánk koszoruja volt, a másik Debrecen szervezett munkásságáé. A tulajdonképpeni menetet a sütőmunkások nyitották meg. É ükön piros selyemiobogójuk alatt a dalárdájuk haladt, mely útközben lelkesítő munkásd dókat énekeit. A sütőmunkásokat az épitőrounkások követték, majd a fuvarozók, asztalosok, vasmunkások, nyomdászok, cipészek következtek. Utánuk pedig a többi szakmák. Valamennyi szakma képviselve volt a menetben. A nagyobb szakmák szervezeti lobogójukkal vonultak föl, ami festői látványt nyújtott. Csak lassan tudott a hatalmas tömeg kibontakozni a szűk Kenyérmező-utcából és elhelyezkedni az úttesten. A menet eleje már a Kossuth Lajos-utcához ért, de a Kenyérmező-utca még egyre ontotta az embereket. Gyönyörű, színes képet nyújtott’a hullámzó, kígyózó embertömeg a verőfényes Rákóczi-uton. A nap pazarul szórta sugarait, a piros selyemlobogók mintha lángnyelvek lettek volna. Az arcokon csupa tűz, ifjúi lelkesedés és bizalom. A széles úttest mindkét gyalogjáróján majdnem ugyanakkora tömeg hömpölygőn, mint áz ut közepéd. Rengeteg kiváncsi ember is állott *' gyalogjárók szélein. >m<i. * , . A menet, amelynek mindkét oldalán piros karszalagos rendezők haladtak, lekötötte az egész utca figyelmét. Néhol egy-egy kis időre a közlekedés is megakadt. Minden szem csak a menetre irányult. Az ablakok kinyíltak és megteltek kiváncsi nézőkkel. Harsogó kiáltások töltötték be a levegői. Hol az általános választójogot éltette egy- egy jótüdejü elvtársunk, amire aztán ezer és ezer torok válaszolt, hol meg ilyen kiáltások resz- kettették meg a tavaszi párával telt langyos levegőt: — Le a petróleumgróffal! — Kötelet a néprontók ngakára! — Éljenek a hazátlan bitangok! — Éljen a forradalmi márciusi A hiriiedt kártyabarlang, a Nemzeti Kaszinó előtt haragossá vált a tömeg. — Le a mágnás csőcselékkel! — Lámpavasra a népnyuzókkal! — Le az országrontó grófi bitangokkal! És ehhez hasonló elkeseredett kiáltások röpködlek a Kaszinó épülete felé, amelynek egyik elsőemeleti sarokablakából két ember bámult az abní nyüzsgő tömegre. Nagyon sokan a tömegből haragosan rázták az ökleiket, ami szinte fölvillanyozta az emberáradatot és ilyenkor elementáris erővel tört ki az elkeseredés vihara. Az épületet a rendőrség kivül-belül megszállotta, nehogy az esetleg ott lézengő naplopóknak és notórius népcsalóknak valahogy baja essék. Még nem volt négy óra, amikor a menet eleje a szoborhoz ért, ahol ekkorra már sok ezerre menő tömeg verődött össze. És már az Általános Mun. kásdatárda bevezető éneke is elhangzott, Bokányj elvtárs már javában beszélt, de a menetet befejező csapat csak ezután ért a Petőfi-térre. Fekete volt az egész térség emberektől. Sűrűn egymás mellett állottak, de mégsem helyezkedhettek el mind a téren. A térre torkolló Kötő-utca végig tömve volt. Az Eskü-téri templom környékét, az Erzsébet-hid följáróját is teljesen ellepték az emberek, de a hid gyalogjárója is, majdnem a közepéig, feketéllett az emberektől. A szobornál, a Duna felé eső oldalon a dalárda helyezkedett el, balfelől a piros lobogókat lengette a rügyfakasztó márciusi szellő. Mintegy tizenötezer ember szorongott a téren és környékén. Szivbemarkoló jelenet volt, mikor a dalárda első hangjainál mintegy varázsütésre mindenki leemelte fejéről a kalapot és az ezernyi tömeg hajadonfővel és kipirult arccal hallgatta a dalosok forró énekét. A szobor előtt. Körülbelül háromnegyed óráig tartott, amig a hatalmas tábor elhelyezkedett a szobor körül. Lélekemelő látvány volt a sok ezernyi tömeg, amely a piros kokárdákkal úgy nézett ki, mint egv vörösen hullámzó tenger. Az elhelyezkedés’után az Általános Munkás- d'dárda Novák Károly karnagy vezetésével az „Üdvözlünk munkás testvérek“ kezdetű dallal vezette be az ünnepséget, majd Porczió István elvtárs elszavalta Petőfi „A nép nevében“ cimü forradalmi versét. Bokányi elvtárs beszéde következett ezután. A nagy hatású, lendületes ünnepi beszédben körülbelül a következőket mondotta: Márciusi koszorúnkhoz márciusi gondolatokat füzünk. Márciusi gondolatot, mert márciusi időket élünk. Két világrész néz egymással szemben far- kasszámét. Az egyiké: a kard, a kereszt és a kiváltság; a másiké, a miénké: az ember, a munka és a szocializmus. Ök remegnek a jelenért és vágyakoznak a múltba; mi harcolunk a jelenben a jövőért. Ök féltik ami van; mi visszaakarjuk azt, ami a mienk: a munka gyümölcsét! Ők azt kiáltják: Hozsánna néked múlt, ki measzerzéd nekünk Kárpátoktól Adriáig a hazát; hozsánna néked, mert szabad az ember, mienk a Kanaán! Mi visszazugjuk: Hazug a hozsánna! Tőlünk elvették a hazát; hazug a hozsánna, mert nem szabad az ember, még a gondolata sem szabad és nincs itt a Kanaán! Nekik a múlt története „csak egy szomorú félreértés“, nekünk egy íönséges megnyilatkozás, mely történelmet csinált és egy nagy tanulság, mely a jövőt tárja biztatóan elénk. Megtanultuk belőle, hogy az emberiség történetében nincs megállás; sem kiváltság, sem erőszak nem állíthatja meg útjában azt, ami pusztulásra érett. Megtanultuk, hogy van egy legfelsőbb akarat, améiy fölötte áll a királyok akaratának s ezanépaka- rát, mely a tfónokon keresztül is érvényesíti a maga jogát. Megtanultuk, hogy az uralkodó osztályok önkéntesen sohasem mondanak le kiváltságaikról, de egyúttal megtanultuk azt is, hogy ha a kiváltságosok törvénytelensége összeütközik a népek jogával, úgy a népnek joga van a maga igazaiért még fegyvert is fogni s az ilyen ütközet szentté avatja a forradalmi vért. Megtanultuk cs megértettük a történelmet s ezért mi joggal nevezhetjük magunkat hálás utókornak, mert személyek bálványimádása helyeit a kornak nagy eszméit képviseljük és erős fogadalommal annak diadalra jutásáért dóig zunk. Néhány nap múlva megjelenik a hálátlan utókor, mely a harc egyes küzdőit haláluk után bőven kárpótolja sírok fölé emelt kőpiramisokkal és ércszobrokkal, de az eszmét cserbenhagyta már. Szerintük már nem a népakarat a legszentebb akarat, mert az „alkotmány rózsáiból csak a töviseit vetik a nép közé“. Fegyvert fogni ugyan szabad a népnek, de már nem önmagáért, hanem csak másokért. A forradalmi érzés, akkoriban hazafias erény, ma üldözött bűn. Pedig történelmünkben ez az egyetlen érzés, amelyre büszkeséggel utalhatunk, mert 1848-ban egyetlen egyszer forrott össze szivünk a kiváltságokat ostromló, zsarnokbuktató Nyugateurópával. Mily sötét kép tárul azóta elénk! 1848 után azt hirdették, hogy a megígért általános szabadság, egyenlőség és testvériséget azért nem valósíthatták meg számunkra, mert az osztrák önkény meggátolta békés fejlődésünket, meggátolta azt, hogy e hazában az egymásért dobogó emberi szivek egymásra találjanak. 1867-ben azzal áltattak bennünket, hogy nem érnek rá ölelkezni, mert az országnak belső gazdasági megerősödését kell kiépíteni s majd ha megerősödtünk, megtaláljuk egymást. Azóta az egész rendszer megbukott s az egész gazdasági megerősödésből nekünk csak a gazdasági és politikai elnyomás maradt meg. 1906-ban kivétel nélkül minden párt azt hirdette, hogy az alkotmány kereteit ki keli tágítani és a demokratikus követelményeknek megfelelő- leg kell a népjogot kiterjeszteni. És most, 1910-ben a múltnak ráeáfolására egész nyíltan kimondják, hogy a nemzet két részből ált, az egyik részen állnak a vagyonosok és okosak, a másik részen a vagyontalanok és tudatlanok. Aki vagyontalan, az. egyszersmind tudatlan, tehát nem hivatott arra, hogy az ország vezetésében részt vegyen, hanem csak arra hivatott, hogy mások uralkodjanak rajta, ő pedig csak dolgozzék. Ha most Petőfi Sándor ércszobra életre kelne, a március 19-én gyülekező hálátlan utókornak csak egyetlen kérdést vághatna arcába: Nagy arak, nem viszket a nyakatok ? 1 E sötét kép mind a múltak bűnéből fakad! A márciusi hagyományok hűtlen elhagyása, nagy eszmék cserbenhagyása teremtette a mai sötét, zavart politikai világot. A hirtelenében megerősödött reakció a szabadelvüség bűnéből fogauta- tott és növekszik naggyá. lm, lássátok, szól a tömegekhez, mit hozott nektek a szabadelvüség. Jertek alárn, a kereszt alá. A Tisza-iéle lorz- cézárizmus, a márciusi hagyományokból kormányra vergődött emberek bátortalansága nyomán fakadt nemzeti csalódásból élősködik.: A márciusi hagyomány emberei pedig a morzsákból élősködnek. A politikai gombolyag még jobban zavarodik, mert lehet ugyan élősködtii a múltak bűnéből, csalódásból, morzsalékokból, de kibontakozni csak az általános választói joggal lehet. Hogy üdvös-e az ország fejlődésére a nemzetnek és a népnek állandó csalódása, azt a jövő fogja eldönteni. Mi nem fogunk csalódni, mer1 nem a mások, hanem csak a magunk erejében bízunk és megértettük a költőt, hogy „mit tűr a szolgaságnak népe, miért nem kél föl, hogy láncát letépje, vagy azt várja tán, hogy a rozsda marja le kezéről“ és tudjuk, hogy „majdan minden rabszolga nép jármát megunva síkra lép, pirosló arccal és piros zászlókkal s a zászlókon eme szent jelszóval: világszabadság“, vívja meg harcát azzal az erővel, amelyet a költő úgy jellemzett, hogy a porszemet, amelyet magában elfujja a gyönge szellő és a lehelet, de ba a porszemek összeolvadnak, szűk- iává alakulnak, a förgeteg sem ingatja meg“, igen, ennek a förgeteggel dacoló erőnek dokumentálására helyezzük piros szalagu koszosunkat Petőfi Sándor szobrára. A beszédet követő tapsvihar lecsöndesülté- vel a dalárda a „Fél szocialisták !itö»kc^etü dalt énekelte e!, mély megilletődcst ébresztve az ünneplőkben. BucMngrer elvtárs tartott ezután rövid, nagy tetszéssel kisért beszédet. A debreceni munkásság bízott meg, — úgymond — hogy koszorúját helyezzem Petőfi Sándor szobrára. A debreceni munkásnép minden esztendőben koszorút helyezett a kollégium lépcsőházában levő Petőfi-szoborra. Ebben az esztendőben nem engedték be a költő szobrához. Ezért a debreceni elviársak, a burzsoázia részéről a szemétdombra valónak Ítélt koszorút ide küldte és mi kegyelc- tes érzéssel a szivünkben teszünk eleget e megbízásnak. Ez a virág szimbóluma lesz a burzsoázia gyávaságának, amely fél ésmegriad a 48-asmárcius hagyományából. Ez a 'viselkedés is ok nekünk arra, hogy e virágokat — a forradalom virágait — ha kell, öntözzük, akár a szivünk vérével is. Ezzel szerzünk becsületet ennek a széttaposott virágnak, mert mi törődünk azzal, hogy a burzsoázia fél s hogy nem akar részt adni a rongyosoknak a március ünnepléséből. A nagy tetszéssel fogadott beszéd után az ünnepséget a Marseillaise fejezte be, amelynek elhangzása után a szobor eiőtti ünnepség" magasztos hangulatban véget ért. HÍREK, Miért omlott be a menyezet? — A mérnök ur nyilatkozik, — A Népszava március hó 6-iki és 10-iki számaiban megírtuk, hogy Kőbányán, a Ligetes Indóház-utca sarkán folyó építkezésen köz- vetetlenül egymásután leszakadt ugyanaz a második emeleti menyezet. A katasztrófának mind a két esetben voltak áldozatai. Megírtuk, hogy a katasztrófát a profitéhes vállalkozók és a hatóságok bűnös hanyagsága idézték elő. Az esetet a polgári lapok is — úgy ahogy — megírták s egy-kel lap megírta a ' baleset igazi okát is. Azokra a közlésekre, amelyek a hatóságot hanyagsággal, nemtörődömséggel vádolták, dr. Holub fővárosi mérnök, akinek föladatai közé tartozik az is, hogy az ■ építési rendszabály betartását ellenőrizze, a „Kőbányai Újságé cimü hetilapban
