Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 14-es doboz
Második év. 61. szám. Sátoralj a-Ujhely, 1899. Szerda, augusztus 2. Megjelen minden szerdán és szombaton este Kéziratokat vi38za nem adunk. Szerkesztőség: Wekerle-tér 671. Felelős szerkesztő: Biró Pál. Főmunkatárs: Dr. Búza Barna. Előfizetési ár : egész évre 5 frt, félévre 2.50. negyedévre 1.25 Egyes szám ára 5 kr Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál, Wekerle-tér 502 Hirdetéseket a legjutényosabb árban közlünk. Petőfi emlékezete. Sátoralja-Ujhely, augusztus 1 Ünnep volt, méltó az ünnepelt dicső emlékéhez. Egy egész ország visszhangzott Petőfi nevétől. Gyönyörrel merengtünk el költészetének varázsában. Mintha rég eltemetett vágyak ébredtek volna bennünk, mintha lelkünk mélyéből friss rügyek fakadtak volna: amelynek táplálékot a szabadság, hazaszeretet és a szerelem adott. Felemelő, fenséges és szent ihlet ülte meg az igaz hazafiak minden nemes eszményért lelkesedni tudó lelkét. A fehéregyházi csatasikon végigömlött napsugár perzselő heve lángba borította az ország szivét. Ott futott össze azon a napon a magyar haza testének minden vércsatornája. Azután visszaömlött onnan a lelkesedés árja a pólusokba: egész országban zengett a hozsánna. Hozsánna, a melylyel halhatatlan költőnk dicső emlékének áldoztunk. Az ország nagyjai, a képviselőház, a kormány, a sajtó, törvény- hatóságok, városok, kaszinók, egyletek, a börze, az iparosvilág, munkások, gyermek és minden nemes szív, minden őszinte igaz hazafi ünnepelt. Együtt versenyeztek az ünneplés nagyszerűségében, kiki részt akart venni a koszorús költő magasztos szellemének dicsőítésében. Büszkén hirdettük, büszkén emlegettük az ő nevét, amely hazánkra, a külföld színe előtt dicsfényt sugárzott. Csodálja őt egy világ. Őt, á ki nekünk egy világot ajándékozott. Egy világot, a melyet ő gyújtott fel előttünk, világot, amelylyel irodalmunkat addig meg nem közelitett piedesz- tálra emelte. Mikor pedig mindezeket büszkén és áhítattal Írjuk le, meg kell mártani toliunkat a keserűség csep- jeiben is. Nem tennők ezt, nehogy a nemzeti kegyelet szentségét megrontsuk. De kénytelenek vagyunk, nehogy a krónikás valaha a tények meghamisitásával téves feljegyzést tegyen. Álljon itt örök emlékül a késő nemzedékek részére, hogy létezett széles e szép hazában egy dicső múltú vármegye és ebben a vármegyében egy szép múltú város, amelynek fővezetői és elöljárói egy szem virágot, egy szál embert sem küldtek le Petőfi sírjához. Olvassák e sorokat méltó érzéssel: mert itt ebben a városban közmüvelődésügyi bizottság is volt, a mely — politikai devalvációval — visszarettent Petőfi em lékezetének ünneplésétől. Pedig a város méltó módon akarta megünnepelni koszorús költőnk halálának 50-ik évfordulóját — igy irta a »Zemplén«. Hát méltó módon ünnepelt: azaz sehogy. Milyen különös játéka a sorsnak és milyen véletlen humora az eseményeknek, hogy éppen ebben a vármegyében ringatták II. Rá- kóczy Ferenc és Kossuth Lajos bölcsőjét. Petőfi ünnep Sátoraljaújhelyben. — Saját tudósítónktól. — Sátoralja-Ujhely, julius 31. Vasárnap délelőtt ragyogó napfényben ébredt Sátoralja-Ujhely városa. Ünnepi áhitat ült az arcokon, a középületeken nemzeti zászló lengett. Szinte idehangzott az országszerte felhangzó nyüzsgés, a melylyel minden kis faluban a kunyhótól a palotákig ünnepelni készült egy büszke nemzet az ő halhatatlan költőjét, dicső szabadságharcunk mártírját: Petőfi Sándort. Mintha minden női szemből az ő bűbájos szerelmi dalainak reflexe csillant volna elő, mintna minden piros leányajk az ő édes verseit mormolná, mintha tele volna a szív hazaszeretet és szabadság szépen zengő igéivel, olyan csodálatos láz szállta meg azon a napon minden magyar honfi és honleány szivét. Hiába próbált hidegséget árasztani erre az ünnepre a lakáj-opportuni- tás : ez nem sikerült. Vasárnap délután a »Bock« kerthe- Iyjségében olyan díszes és nagy közönség gyűlt egybe, amilyet Újhelyben még alig láttunk. A szakadó eső sem tudta visszatartani a lelkes közönséget, eljött az Iparosok Önképzó Egyleté nek Petőfi-ünnepélyére, hogy együtt ünnepeljük a magyar nemzet ragyogó csillagát. Egész napon át gyönyörű idő kedvezett, közel az ünnepély megkezdése előtt megeredt az eső, a mely beszorította a közönséget a kerti nagyterembe. Később az ünnepély folyamata alatt kiderült az ég, mintha onnan felülről mosolygott volna le a költő szelleme, hevével eloszlatva a hideg komor fellegeket. Pontban délután 5 órakor zsúfolásig megtelt a kerthelyiség, a nagyteremben alig lehetett mozdulni. Kevéssel azután rázendítette a dalárda a Hymnuszt, a morajló nyüzsgést hirtelen áhittatteljes csend váltotta fel. Csak akkőr zúgott fel az »éljen« amint Afatolai Etele a mély csendben szólani kezdett és a következő nagyhatású beszédet mondotta : Tisztelt ünneplő közönség! Egy félszázada —■ 50 éve lesz holnap, hogy hazánkat, nemzetünket kettős nagy csapás érte: a hatalmas ellenség megsemmisité Segesvárnál Erdélyi hadseregünket, — és ezen ütközetben vesztettük el Petőfit. Nem lehet ez alkalommal feladatom bővebben fejtegetnem, mily csapás volt Erdélyi hadseregünk szétveretése; elég röviden mondanom, hogy — nem számítva a szétszórtan működő apró csapatokat — három hadseregünk — a Dunai, Tiszai és az Erdélyi közül ez utóbbi volt, a mely legtöbbet szenvedett, legtöbb vért ontott, legtöbb csatát vívott, — és épen ez semmisült meg Segesvárnál. De miért van hát az, hogy azon napnak, melyen egy egész hadseregünk vészelt el, —• félszázados évfordulóján mégis csak egy embert ünnepelünk ? Igen — egy embert, de az — Petőfi Sándor volt! Ki ne tudná e díszes közönségben ki volt Petőfi? bizonyára mindannyian épen oly jól tudják mint én, — tudja az egész müveit világ — hogy ne tudná hát minden magyar?! Mit mondhatok tehát én róla a magyar közönség előtt. Igaz — hogy igen kevesen lehetnek Önök közt uraim, a kik látták TÁRÓ A. Hűség! A „Felsó'magyarországi Hírlap“ eredeti tárcája. Irta: Pásztor Aranka. Vigan vannak Peti gazda házában, Lakodalom folyik ottan javában, Messze szállott fejők fölül a ború Szép menyasszony mért is olyan szomorú.] Cigány fiuk vigan húzzák a nótát, El nem unják, napestig is hallgatják; Táncot járnak kiviiágos-virradtig, Szép mennyasszony miért is nem nyughatik.] Bús temető éjfélen át elhagyott, Szél sem veri, nem lengeti a lombot, T „U-:i ' ' Én kedvesem! sírba vitt a búbánat! Hű maradok, elmegyek én utánad. Jázminbokor virágzik a sir felett, Megöntözte forró könyü eleget, Jázmin illat olyan erős, kábító. Elszunnyadni örökre ott olyan jó. Búsan vannak Peti gazda házában, Szép halottat most siratnak javában, Belezúg a sötét éjjel vihara, Hű maradtál, boldog Eszel szép ara! Itáliai impressziók. Irta: Erényi Nándor. A VEZÚV. A Vezúv! Mindig és mindenütt, egész Nápoly és környéke felett ott lebeg a vén bűnös, a hatalmas füstölő óriás: a Vezúv! Este, még ágyamból is, melyből kiláttam a végtelen tengerre és a Vezuvra, mindig csak az örökké füstölő, lángoló hegyet bámultam és reggel első tekintetem szintén hozzája fordult, ha ugyan a derekától kezdve föl csúcsáig nem volt felhőtengerbe burkolva. A halvány, sárgásbarna füstfelhő szünet nélkül ott kavarog csúcsa fölött és hosszú kígyózó folyamban kerül le egészen ide, Nápoly felébe. Sohasem hittem, még csak nem is mertem reményem, mikor pedig már ott voltam a Iájánál, Portiéiban, hogy én valaha felkerülök a láva közelébe, vagy pláne a cráter pereméhez. Borzasztó és szörnyűséges még csak el is gondolni! És mégis megtörtént, sőt még csak nem is sok fáradtsággal. De annál több borzalom, kétség és szomorúság közepette. Buja, délövi, pazar növényzet között vezet a három órai kocsi-ut fel a Vezuvra. Szelid emelkedéssel hagyjuk el egymásután Portiéit és Resinát, melynek nyüzsgő, eleven és bűzös piaca alatt nyugszik mélyen a föld alatt egy egész eltemetett város: Herculaneum. Súlyosan megrakott gyümölcsfák, narancsok és citromok között húzódnak a sötét szőlő-gerezdek, melyeken terem a Vezúv tüzbora: a »Lachrimae Christi.« Úgy éreztem magam órák hosszáig, mintha egy istenáldotta ligetben járnék. Aztán egyszerre, hirtelen, minden átmenet nélkül változik a kép. A kocsi gyors fordulattal elhagyja a zöld és sárga tájat és — a láván vagyunk. Kocsisunk mosolyogva hátrafordul és figyelmeztet: »Signor, il lava!« Sötét, piszkos, barna, majdnem fekete területen járunk. Körülöttünk, előttünk, mögöttünk, valóságos kis hegyekben tornyosul a megsziklásodott lávafolyam. Szinte látni az áramot, a mint nyugodt, csendes folyással hömpölygőd alá egykoron vastag patakokban az eleven cseppfolyós tűz és úgy tetszik, mintha egyszerre, pillanat alatt keményedett volna sziklaszilárddá. Es rövid percek múlva, bármerre is tekintünk, nem látunk egyebet, mint sötét barna lávatömeget. Az ut, melyen haladunk fölfelé, a lávába van bevájva, ott tornyosul közvetlen mellettünk, előttünk és alattunk a borzasztó elem, melyhez fogható nincs sehol a világon. Csendes szomorúság és félelem ülte meg a lelkemet. Órák hosszáig kocogott kocsink a megkövesedett láván, mindenütt meredeken fölfelé, lehetetlen volt a szorongó érzésektől szabadulni. Pedig csak egy tekintetet kellett hátrafelé vetnem és megnyílt előttem a világ legszebb panorámája : Nápoly, félkör alakban övezve a tengeröblöt. Mint egy összezsugorodott óriás, olyannak tetszik fentről a város ; a tenger, mint egy leteritett ezüst lepel, nyugodtnak, csendesnek látszik innen felülről. Mélységes csend teszi a hangulatot még szomorúbbá, sehol emberi hang nem hallatszik, csak a lovak patkói kopognak a lávauton . . . Végre messze fölöttünk kibontakozik a felhőkből egy piciny házikó : a nagy Vezuv-hőtel. Á csúcsot és a krátert cseppet sem látni. Athatlan, sürü köd és felhőbe van burkolva minden, a mi ott, a hőtel fölött még következik. A lávatenger pedig hűségesen kisér bennünket nyomon. Már elhagytuk kocsinkat is és hegyes, rögös, sziklás utón kapaszkodunk gyalog föl, föl a felhőkig. Nápoly és a tenger mindig kisebb és kisebb lesz, már szinte szédület rá visz- szatekinteni. Egyszerre csak megcsapja arcunkat egy fagyos lehellet. Ruhánkra mindjobban rakódnak le a tűhegyü vizes, jeges cseppek és összeborzongunk. A »Funiculi* állomásán vagyunk. Mindössze talán tiz méternyi távolságba láthatunk Lapunk -4- oldal.
