Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 14-es doboz
Hassa, IS39. XXVSII. év#., 173. szám. Vasárnap, julius 30. Előfizetési árak : Egész évre io ft. —kr Fél évre 5 ft. - kr. Negyedévre a ft. 50 kr. Egy hóra 1 ft — kr. Egyes szám 4 kr Hirdetések a legolcsóbb díjszabás szerint felvétetnek a kiadóhivatalban : ífj. Nauer Henrik könyvnyomdájában Kassán Kossuth Lajos - utcz? 16. szám alatt. Hirdetések elvetetnek: Bpesten: » Italános Tudósító«, Eckstein B. Goldber- t;ej A. V., Blockner J. Fischer J. D. — Bécs. Den: Mosse Rudolf. Haasenstein & Vog- v r, Schalek Henrik, Oppelik A., Danne- berg J., Dukes M. — Frankfurt: Daube G; L. & Co. — Ham- ourgban: Károly, & Liebmahn. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztőség, hová a kéziratok és levelek intézendők, Kassán Kossuth Lajos-utcza 16. szám alatt. Főszerkésfctő LEKLY GYULA. Felelős szerkesztő : MIKLÓS GYULA. Kiadóhivatal, a hová a hirdetések és előfizetési pénzek küldendők, Kassán Kossuth Lajos-utcza 16. íí Ih Kassa, 1899. in’ itis^HO. . ki igaz magyar, annak szivét magasztos érzelem uralja ma. Az arczokon nemzeti büszkeség ül. anriakrä’!- dicsőségnek tudatában, melyet egy magyar meteor az egész müveit világ előtt a magyar névnek szerzett. A házakról lengő trikolorok hirdetik, hogy a magyar nemzetnek ünnepe van; magasztos, szép ünnepe, melyet a sziveinkben lángoló hazaszeretet rendez a szabadságot, a hazafiságot hirdető apostolnak hálás emlékezetére. Holnap lesz ötven éve, hogy a segesvári csatatéren kozák paripák patái alatt kilehelte lelkét a legnagyobb magyar költő: Petőfi Sándor. Tetemei felett nem domborodik sirhalom. Jött mint a nyári zivatar, mely megtisztítja a fülledt levegőt s ha végig sepert fenséges erővel, elvonul, ki tudja merre, hová ? Petőfi is igy tűnt el, nyugvóhelyét nem jelöli sirdomb, hogy azt nemzete a kegyelet virágaival elhalmozhatná; ott van eltemetve a nemzet szerető szivében. Ott él ő örökkön, miről hogy fenséges tanúságot tegyen, az egész magyar nemzet megmozdult. Segesvár, a hol eltűnt szemeink elől; Budapest, a hol a legszebb „Nemzeti dalt“ irta, a „Talpra magyart11, melyet annyi meggyőző erővel ott szavalt el először, ezzel adva irányt nemzetének ; Mező-Berény, hol Magyarországon az utolsó éjszakát töltötte, mielőtt Erdélybe utolsó útjára indult: Kis-Kőrös, a hol született; Szatmdr, a hol kedves Júliájával megismerkedett; Kassa, a hol keresztül vonult s az ország annyi számtalan más helye mind ünnepet ülnek e napon s a nemzet hálás érzelemmel rakja le koszorúit a megdicsőült magyar költő emlékezete előtt. A Kárpátoktól le az Adriáig az egész haza minden hegyén, völgyén keresztül valamennyi magyar lelkét, szivét mélyen érintőleg egy költő szelleme suhan át. A legdicsőbb magyar költő szelleme, a ki ötven évvel ezelőtt villámló s mennydörgő zivatarként rázta fel a magyar közélet elposhadt renyhe levegőjét s a ki végül maga is fenségesen viharzott el a szabadságért vívott utolsó csaták mennydördő förgetegében. És a segesvári szörnyű csatatéren, hol ötven évvel ezelőtt megriadt, száguldó paripák nyerítése, ropogó puskák golyóinak sivitása s az ágyuk bömbölése között a magára hagyott magyar a hatalmas orosz sereggel vitéz elszántsággal mérte össze fegyverét, s a hol, daczára a magyar hősi elszántságának, a túlnyomó nyers erő az elviharzott csata után bús temetőt alkotott, — ott ma a magyar Hymnus magasztos hangjai egy hazafias ünnepélyt nyitnak meg, hogy az egész magyar nemzet nüoolacát mutassa be annak a nagy 5 hatalmas géniusznak, a kinek költészete a világ minden pontján a magyar szellem erejét, fényét, dicsőségét hirdeti. A nagy nemzeti ünnepen ott van a képviselőház, a magyar kormány, mely eddig a daliás időkre emlékeztető minden ilyen ünnepélyről hiányzott, de most, mintha Petőfi hatalmas szelleme járná át minden magyar lelkét, a jog, igazság és törvény uralmának jegyében elfoglalja a nemzeti érzelem által kijelölt helyét. Ott van az Akadémia, a Kis- faludy-Társaság, a Nemzeti-Szövetség, az ünnepélyt rendező Petőfi-Társaság s annyi más egyesület küldöttsége, a megyék, városok képviselői, a székelység, a magyar nép, szóval az egész nemzet, s mig hangzik a magasztos dal: „Megbünhődte már e nép a múltat s jövendőt“, mig a szivekig hat az elhangzó gyújtó beszéd, lelki szemeink előtt feltűnik Petőfi nemes alakja. Petőfi végtelenül szerette a magyar hazát; szerette a szegények és elnyomottak millióit, a kiket szabadoknak akart látni. Azért élt, azért dalolt és azért halt meg, hogy az egész magyar haza nagygyá, boldoggá lehessen, hogy a századokon át lenyűgözött Magyarország küzdve, harczolva s azután mintegy újjászületve felemelkedjék a szabad és büszke európai nemzetek sorába, a mint ez a történelem örök igazsága szerint az annyit szenvedett, hősileg küzdött magyart teljes joggal megillette. Szerette, imádta nemzetét, melyért mindenét kész volt feláldozni. Szabadnak akarta látni nemzetét, de még a magyar nemzet szabadsága sem volt elég az ő izzó, lobogó lelkének. Az volt vágyainak netovábbja, hogy a világszabadság harsonái zúgjanak fülébe, mint az utolsó Ítélet képzelt harsonái, melyeknek nyomában eltűnjék minden zsarnokság a remegő föld színéről. Költő volt a szó legnemesebb értelmében, a ki mig lelkesítette nemzetét, végtelenül rajongott a szabadságért, mert csak ezt találta illőnek az ember méltóságához. Költő volt, a ki géniuszának csodálatos gazdagságával ékesítette fel a magyar lírát, magában egyesítve fajának minden erényét, minden szenvedélyét. Haragjának, gyűlöletének igazi egetrázó kitörései voltak a magyar dicső szabadságharcz tragédiájának lezajlása közben, de az a rettenetes tűz, a mi ebből a hatalmas vulkánból fölcsapott, a lángoló hazaszeretet tüze volt, és ezt a tüzet a csata hevében bekövetkezett magasztos halál örökké égő szentséges oltártüzzé változtatta át. Ennél a megszentelt oltárnál jelenik meg ma a magyar nemzet, hogy a legnagyobb magyar költő iránt, kinek nevét, emlékét ragyogó fény övedzi s szellemét a halhatatlanság örök glóriája dicsőíti; ki ötven évvel ezelőtt a hazaszeretet és szabadság zengő dalával ajakán tűnt el a harcz vérzivatarában, — lerójja kegyeletét s a lángész emléke előtt a hivatalos és nem hivatalos Magyarország egyképpen meghódoljon. Az ünnepségek nem emlékét kívánják feléleszteni, hiszen arra nincs szükség, mert Petőfinek régen meghódolt a halhatatlanság s hogy emléke el ne homályosuljon, az gondot sem a kegyeletnek, sem a szeretetnek nem okoz már; mert a ki minden idők legnagyobb lirikusa s a magyar hazaszeretetnek olyan glóriás alakja volt, mint Petőfi Sándor, ki hazájáért meg is tudott halni ott a csatatéren, hol a magyar szabadságáért, alkotmányáért folyt az egyenetlen harcz, önmaga biztosította már emlékének a halhatatlanságot. Az ő lángszavu dalai a nemzet közkincsévé váltak s a hazaszeretetnek mindenkor kiapadhatlan forrásai lesznek. S igazán találóan hangzott el a magyar képviselöházban Bátkay képviselő beszédében: Ha sorsát nézi az ember, majdnem arra a tudatra jut, hogy a teremtő szinte gondolkodott, hogy e nagy kincset mely nemzetnek adja és arra jött rá, hogy nem adhatja másnak, mint a magyarnak; mert egy nemzetnek sincs szüksége a hazaszeretet nagy érzésére annyira, mint ennek a társtalanul s magányosan álló nemzetnek, a melynek mintegy hivatása, hogy a szabadságnak örökkön küzdő, örökkön vérző martirja legyen! Igen, büszkén valljuk, hogy nemzetünk vére a szabadságért folytatott küzdelmekben sokszor omlott s hogy a százados harczok el nem emésztették, hogy „Él magyar, áll Buda még“, azt annak a lángoló hazaszeretetnek köszönhetjük, mely lelkűnkben kiolthatatlanul ég s melyet a nemzet apostolai; a Petőfik még magasabbra fokoztak. Ebben rejlik a mi erőnk; ez a lángoló hazaszeretet ül ma is ünnepet s a glóriás alak előtt hódolva imádkozza minden magyar: Áldott legyen az ő dicső emléke! (L.Gy.)
