Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 14-es doboz
II. évfolyam. 31. szám. Szckely-üd várhelyit, 1899. július. 30. SZÉPIRODAÜJVII, TÁpSADALíJVÍI, KÖZGAZDASÁGI HETILaAP. Előfizetési árak: Egész évre 4 írt, fél évre 2 frt, negyed évre 1 forint. Egy szám ára 8 kr. — Községek-, körjegyzők- és tanítóknak egész évre 3 frt. — Megjelen hetenként egyszer, vasárnap. Felelős szerkesztő: Cs. Kálmán. Szerkesztő és laptulajdonos : Becsek Aladár. Hirdetések a legolcsóbban számíttatnak. A bélyeg dij külön minden beiktatásnál 30 kr. Nyilttér sora 25 kr. A hirdetés és nyilttér dija előre fizetendő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Becsek D. Fia könyvnyomda Petőfi emlékezete. (—n.) A test halandó — örökre az eszme él csupán. Századok rombolón vonulnak végig emberiség felett s eltemeti az egyént és ismét újat teremt. Pályafutásunk a földszinén a végzet rövidre szabja s enyészetünk rohamosan közéig. Porladó lesz a test, de az eszme él! Kitőr a sötét sir öléből, szárnyai halál után mintha még nőnének s a bámuló világ leborul a nagyság előtt és imába kezd. Egy sok vihart s megpróbáltatást átélt uemzet borul le e szent napon legnagyobbja előtt. A nemzet sir egy liánt felett, melyben névtelen vörös sipkás honvédek között nyugszik a világirodalom egyik legnagyobb alakja. A test a földben szétporladott, a tomboló csata megölte az embert, de a költő feltámadt s újra él. Feltámadott. A nemzet gyászünnepélye öröm ünnepbe foly, bogy a nagy lélek e földön született s e földön balt bajnoki halált az eszményért, a szabadságért. Küzködő, háborgó lelke lecsendesült a néma sir ölén, de feltámadt szelleme, itt van miközöttünk, itt lebeg a nagy mindeuségben. Keni balljuk-é milliók imáját, a mikor egy sirbaut felett egy egész uemzet leborul, hogy áldást kérjen arra, ki oly hamar, oly fiatalon tért a hideg földbe vissza. Egyszerre tűnt fel egész hatalmas erejével hazánknak szomorú egén, a sötétségbe napsugárt hozott s mikor eloszlott a homály, eltűnt ismét, mint a nagy alföldről a délibáb. Láttuk ragyogását s nem értettük, honnan jön ez a csodás fél fi s mikor eltűnt, kerestük a bérczen, völgyön, édes otthonába, de többé nem talált reá a magyar. Édes bus ének szállt niindenünVizió. Ott, hol a Küküllő kígyózó futása mellett a mező kiszélesedik s dombok elsimulnak s a messzi- ségbe révedezhet szemünk s a láthatárt íelhőtoszlá- n\ok szegélyezik a magas kopárhegyektől körülvett síkon táborozott a honvéd sereg. A sok gyaloglás, a nehéz küzdelmek kimentették embereink. A vörös sipkás honvédek édes nyugalomra hajtották fejők. A fegyverek összerakva hevertek a tábor mellett s a honvédek az éj sötétjében tábori tüzet gyújtottak, a melyen vacsorát melegítettek. Elnyultan, uyugo- ualmasau heverésztek a derékig érő fűben, mert se előttük, se mögöttük ellen nem állott. Julius 30-ika este ily nyugodalmasan kezdődött. A táborban csend, az égről ezer csillag ragyog le az éjszakába. Honvédeink néha-néha egy-egy méla kurueznótába kezdenek s az ének végig cseng a hosszú síkon s az erdők titkos csendje viszhaugozza. Aztán elcsendesül ez is. A tábori zenészek lágy zenéje csendül meg. Nem valami víg nótát játszik, hanem szomorút, olyan édes bus magyar nótát, melyben több a könny, mint a mosoly. A táborkari sátornál hangzik a zene, ez a szomorú dal s visszafojtott lélegzettel figyel minden honvéd a csendes éjszakába. Majd édes álom borul szemökre és álmodnak szabadságról, otthonmaradtakról, családról, hitvesről, apró gyermekekről. Mindenik azt hiszi, hogy a másik alszik. Egyik megszólal: Mit nézel bajtárs azon a csillagon ? — Azt, hogy váljon nem látom-e meg benne mi történik otthon. neu a kereső, a bujdosó felé s az ő szellemének hittük ezt. A hontalan messzi földön is, a bujdosás végteleu utjain hallotta dalát, mely szebben szólt mint a bánfa, mely erősebb volt, mint a tárogató és idegenből megtért a vándor, mert e dal arra tanította: szeresd a hazát. Segesvár halottja — Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulója a mai nap. Imára gyűljetek, nemzetem édes gyermekei. A szabadság lánglelkü dalnoka felett hadd szóljon a bálaadó ének nagy szelleme, mely nyugtalan volt itt a föld felett, odalent most csendesen pihen s most is hazájáról álmodik. Talán azt látja, hogy idegen zsoldosok száguldanak végig az édes anyaföldön, melyet annyi honfi vér öntözött, talán azt hiszi nagy lelke, hogy a rabláncz nem törött ketté s a nemzet még most is rabigába görnyed; édes anyanyelvűnk zengzetes szólama helyett idegen nyelven fejezzük ki gondolataink. Szálljon az ének, mert ha megérez- heti ünnepi dalunk, mikor Istenét imádja egy nemzet, megtudja, hogy megtestesült miudaz, a miről á modott. Álma valóra vált, a szabadság fényes napja ragyog mi,yánk és nyelvünk becsülettel őrizzük, melyen oly szépen először csak ő tudott beszélni A vándor lantos nevét, kinek dalán az érzelmek milliói játszódtak keresztül, ma imába foglaltan hallja meg a bámuló világ. És a vén Európa részt követel az ünnepből, mert a világtörténet jegyzi fel e nagy ember életét. A magyar Byron, ez a tüneményes lángész a szabadság, szerelem, az anyaföld, a délibábnak lantosa ma itt van újra miközöttünk, emléke feltámadott, hogy örökre éljen. A múlandóság sötét leple nem diadalmaskodik az A honvédtárs hallgat aztán lassan megszólal: — Hát te is az otthon maradtakról álmodd ?.. váljon e vaksötétségre mikor jön virradat, szegény hazánk mikor lesz szabad ? . . . A másik nem szól semmit csak reá bámul arra a nagyon fényes csillagra, némán . . . szótlanul. . . Fenn a táborkari sátor előtt még halkan játszik a czigány . . . most már altatóra, fuvalomszerüen csendül a méla akord végig a végtelen rónán ... Az egész tábor halotti csendben pihen. Egyszerre a táborkari sátor előtt két férfi jelenik meg. A hamvadó tűz utolsó lobbanása reájok veti fényét. A hold sápadt fénye is kibontakozik a felhők közül s megvilágítja a két alakot. Az egyik törpe, zömök termetű férfi, szakála meg haja már ősz, de arezélei erősek és bátorságot árulnak el. Apró, szürke szemei mereven tekintenek bele a sötét éjszakába. Mellette a másik magas, nyúlánk alak, arcza hosszú, szemei élénkek, bajusza portól lepett s úgy néz ki, mintha valami nyugtalan szellem tért volna a földre a titkos homály között . . . Egyik se szól . . . némaság mindenütt. Az őr tiszteleg s a két alak tovább halad. Végre megszólal az idős férfi. — Azt hiszem nyomunkban az orosz, ma rósz hírek érkeztek a tábori postával . . . — Hadd jöjjön — szólt az ifjú s szeme különös fényben égett — nem hátrál a magyar, a szabadság fényes napja fog reánk virradni; — én látom felkelni a napot. Az öreg ur szomorúan rázta fejét. — A költő álma ez — de más lesz a való. A túlnyomó erő elnyomja a magyar hazát s a magyar saját hazájában hontalanná lesz . .. eszme, a gondolat felett. Petőfi Sándor az ember balt meg csupáu, de Petőfi Sándor a költő feltámadott. És most, amikor félszázada, hogy elesett a nagy szellemóriás, egy nemzet gyűl össze egy kis hant körül, hogy mutassa meg a nagyvilágnak, hogy nagyjait megtudja becsülni. Feltámassza a rideg sírból a költő emlékét s a szabadság lantosa emlékezetének épit egy templomot, egy magyar Pantbeont. A székely kivándorlás ellen. Érdekes füzet jelent meg „Száműzetésem ideje, vagy miért hagytam ott Oláhországot“ czimen Tornyai Ferencz tordai róm. kath. lelkész tollából, a „Székely Lapok“ külön lenyomatában. A füzet az Emke Marostorda vármegyei marosvásárhelyi választmánya adta ki azzal a czélzattal, hogy általa sikerüljön végre fölnyitni a székely nép szemeit és a Romániába kivándorolt magyarok nyomorának leírása által visszarettentse a tömegesen átvándorló székely munkásokat a hazaelhagyástól Megdöbbentő az a kép, melyet a több évig Romániában élt magyar pap tapasztalatai leírásával elénk tár. A nyomornak, a piszoknak, az elzüllésnek sivár, borzangatc képe s ha valami, úgy ez a sárga, füzet bizonyára meggyőzhetné az elvakult székely- séget arról, hogy nem mese az, a mit a romániai borzalmakról már évek óta beszél a fejébe a józanság és elfogulatlanság. Száműzetésnek mondja a füzet szerzője romániai tartózkodását, mert saját vérei közt is a sivár érzéketlenség, a vigasztalan nyomor közepette, úgy érezte magát, mint egy végtelen sivatagban. Missziót teljesíteni ment az idegenbe, nemes küldetése tudtában lelkes terveket szőtt véreinek fölsegéléséről, támogatásáról, de annyi rideg közönynyel találkozott, hogy lelkesedésének heve alábbszállott. Lelki szárazságot, — Ne mondj ily szomorú jövendőt szegény hazámnak nagy férfiú — hiszen szabadság nekünk uj életerőt teremt, a szolgaságban elvesz nemzetünk. Erőszakkal, bármint küzdünk is, meg kell hogy nemzetem érje az uj idő hajnalát és lesz szabadsága, mert kell hogy legyen. — Tekints végig a tábor felett — szólt az idősebb férfiú — a hány ember annyi álmodozó, ki szabadságról álmodik, de fáradt már, erejűk megtörött a hosszú harcz alatt. Fáradt sergünkkel nagy munkát nem végezhetünk. A fiatal szemébe köny szökött és felszólalt: — Hasztalan beszélsz ily sötét hangon, az én lelkem nem hiszi ezt s nem fogja hinni soha. A magyar kard addig vissza nem kerül hüvelyébe, mig meg nem lesz e kiváut jogunk. Mig egy magyar él a földön, az az egy is küzdeni fog örökké. Halld, az éjszaka is mily különöset álmodtam, elmondom neked, ügy éreztem, mintha már aludnék, de mégis ébren voltam, inkább vizio volt az, mely játszódott velem, de jövendőt mondott nekem s fellebbentette a fátyolt jövőnkről. Küzdöttünk az ellennel egy rideg szorosba, a melyből jéghideg szél sivitett felénk s embereink a vágtató lovassággal szembe szuronyszegezve haladtak előre. Szólott a kürt a rohanásra s az ellen sora megbomlott. Ezek csúnya, nehéz fegyverzetű, idegen kinézésű emberek hosszú lándsákkal a lovakra mélyen lelapulva, ismét rohamra készültek. És ekkor az ég egyszerre elsötétült, villámok szelték át a sötét égboltot és embereink ijedten bomladozni kezdtek. Az ellen javára felkeltek az ördögök és segítségre jöttek. Halálkiáltás czikázott végig a háborgó
