Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 14-es doboz
Második év. 60. szám. Sátoralja-Ujhely, 1899. Szombat, julius 29. Megjelen minden szerdán és szombaton este Kéziratokat vissza nem adunk. Szerkesztőség: Wekerle-tór 671. Felelős szerkesztő Biró Pál. Főmunkatárs: Dr. Búza Barna. Előfizetési ár: egész évre 5 frt, félévre 2.50. negyedévre 1.25 Egyes szám ára 5 kr Kiadóhivatal : Landesmann Miksa és Társánál, Wekerle-tér 502. Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk. Petőfi. Irta: Busa Barna. Tolcsva, julius 28 Kossuth Lajos után senkinek se köszönhet többet a magyar, mint Petőfinek. A hogy Kossuth ujjá- teremtette a mi külső világunkat, úgy varázsolta át a belső világunkat Petőfi újjá, szebbé, magyarabbá. Azt irta ő Mednyánszky Bertához : Megteremtőd lelkem uj világát! Ezt mondhatja el most Ő neki a magyar nemzet. Uj világot teremtett ő a mi lelkűnknek, csodás, varázsos, fényes uj világot. Minden szép, a mi benne van és minden benne van, a mi szép. A mi nagyot, dicsőségeset egy ezredév alatt a magyar lélek érezett, ami fájdalmasat, retteneteset szenvedett, ami szépet, gyönyörűségeset álmodott, az mind ott ragyog, ott sir, ott mosolyog az ő verseiben. Mintha ezredévig némán érzett, némán lelkesedett, némán szenvedett volna a magyar föld, hogy ezer év múlva az ő ajkaival mondja el fenségesen, gyönyörűen az érzelmeit, a fájdalmait. Mintha ezredévig szálankint gyűjtötte volna a természet a magyar földről a poé- zis aranysugarait, hogy egyszerre rápazarolja az ő lelkére, hogy azokkal a gondos fáradozással gyűjtött sugarakkal tündöklő nappá tegye az ő lelkét, amely a költészet varázsos fényét ragyogja a magyar földre és a magyar népre mindörökké. A magyar nemzet lelkének ő a szebbik fele. Az övéhez fogható varázsa csak egy névnek van még mi nálunk: a Jókaiénak. Egy egész világ az ő neve. A magyar nép egész érzelem-világa ott van az ő könyvében. Nincs hangulatunk, nincs gondolatunk, a melynek legszebb kifejezést nem az ő költeményei közt találnék. Élő szobor voltunk ő előtte: nem tudtunk hangot adni érzelmeinknek, vágyainknak. Ő mondta el azokat először és ő elmondott mindent. Ott beszél, ott sir, ott rajong a mi lelkünk az ő verseiben. Dalba öntötte a szivrepesztő kíntól a csendes mélabúig a fájdalom minden árnyalatát, dalba öntötte a szerelem vágyait, keserveit, s olyan szépnek, olyan gyönyörűnek dalolta a szerelem boldogságát, hogy megirigyelhették a menyország üdvözültjei. Megénekelte a természetet, — és dalaiban — ha lehet, még szebb a természet, mint a valóságban. Dalba öntötte fiúi szeretetét, olyan szépen, hogy a magyar ifjú az ő verseiből tanulja meg a szülőket szeretni, nem a tízparancsolatból. Dalba öntötte az elmúlás fájdalmát, poézisét, dalba öntötte az emberi ész kinos vergődését az ismeretlennel szemben. S ott zengett mindig a lantján a haza szeretete, ott sirt az elnyomott, elgyötört nemzet panasza, ott zúgott az ébredés morajjá, ott menydörgött a forradalom vihara, ott villámlott a zsarnok gyűlölete, —• ott buzdított a hazáért való lelkesedés minden foka, a honfiútól egész a halálba rohanó honvéd mámoros extázisáig. Istenkisértés az ő verseit magyarázni, szépségeiket fejtegetni. Olyan, mintha a napba nézne az ember, s elemezni, szálankint szétszedni akarná a sugarait. Nem arra valók azok. Olvassuk, hogy meg- ittasuljon a lelkünk a gyönyörűségtől, hogy megtisztuljon és felemelkedjék a magasba, a csillagokig, az istenhez, hogy magába szívja a szépet, a jót, az igazat! Olvassuk mindig, olvassa mindenki, az legyen a mindennapi imádsága ninden magyarnak’ Huszonhat éves volt, mikor meghalt! Más ember ilyenkor kezdi a pályáját, — ő akkor már befejezte a legszebb, a legdicsőségesebb pályát, a mit valaha ember megfutott. Más ember ilyenkor kezd férfi lenni, — ő már istenné lett akkor! Szalmagunyhóban született, mint az istenek szokták és eltűnt nyom nélkül, megtalálhatlanul, csudálatosán, mint az istenek szokták. Szegény volt, nélkülözött mig élt, — s most egy nemzet borul le az emléke előtt. Büszkén tekint a magyar a világköltészet hatalmas égboltozatára. Csillagai közt ott ragyog Ő, a mi vérünk is, — és egyik csillag se nagyobb nála, egyik se ragyogja túl az ő fényét. Nekünk sokkal több Ő, mint a mennyi Homer a görögnek, Shaks- pere az angolnak, Schiller a németnek. Nekünk több ő, mint a legnagyobb költőnk, — mert szabadsághőseink ragyogó sorában is a legelsők között áll, mert Rákó- czy és Kossuth után az ő nevét irta fel a legfényesebb betűkkel a magyar szabadságküzdelmek géniusza. Mert neki köszönhetjük történelmünk legfényesebb napját, — március tizenötödikét, ő volt a lelke, vezére ennek a napnak és ha talpra állt ezen a napon a magyar, az ő szavára tette azt és ha nagy és dicső volt ezen a napon a nemzet, az ő szavára lett nagy- gyá és dicsővé. Petőfi neve nemcsak a költészet, nemcsak a szép legfenségesebb megnyilatkozását jelenti a magyarnak, — hanem jelenti azt a szent, nagy eszmét is, a miért ő élt, s amiért meghalt: a szabad, a független Magyarországot. Ezért ünnepeljük őt kétszeres tisztelettel, kétszeres rajongással. Minden magyar ember keblében oltár legyen az ő számára, minden magyar ember lelke az ő szellemétől nemesüljön meg. Mert csak addig lesz ez a nemzet magyar, a mig Petőfit olvasni és imádni fogja. Részlet a Petőfihez irt levélből. Irta: Id. Bajuss József. Feltűntél mint egy meteor, Fényt gyújtva hazánk egén, Mint a lebkő nem maradtál Az ég’ forgó tengelyén. Tüzsávot hagyott futásod Égen földön mindenütt . . . Ezt a tüzet keressük mi Dtupn éve e helviltt! . . . Kell^ időben gyujva fényt, Idejében tűnve el, Jól kiszámitád a percet Meddig neked élni kell. Mert ha túléled a csatát, Mi lett volna — mond — veled ? Ott állna vértanúink közt —- Ott is dicsők közt — neved! Nem jobb-e igy ? mintha letör A rabság, a kegyelem?! . . Lehullott volna a nymbus, A mely most körül vészén. Megértük volna-------óh! Isten! — Ez eszme kétségbe ejt! Hogy mint Horváthot, Szemerét, Önnemzeted elfelejt! . . . Kossuthnak és Petőfinek Nem teremhet kegyelem ! . . . A test élhet, de a lélek Nem tengődhet ilyenen. Csak egy eset képzelhető: Ha ott még áthatolva, Bemmel, Kossuthtal menekülsz — Sorsod’ egybe csatolva, Akkor távol a hazádtól Hogy szólt volna az a lant ?! Elképzelem ! de hát itt benn Nem láthatva a magyart, Véreidet, kikért éltél, Kikért élted áldozád 1 , . . Minden percen az a tudat, Hogy neked nincsen hazád ! Megölt volna — idő előtt — Megölt volna a honvágy! . . . Nézd Telekyt és másokat, Hogy a honvágy mit csinált ?! A magyar csak addig magyar, Mig e honban ennek él, — A hazán túl már csak ember, Aki magyarul beszél. Petőfi-ünnep, Sátoralja-Ujhely, julius 28. Az ország tele van a készülődés zajával. Holnap ünnepli Petőfi halálának 50-ik évfordulóját az egész ország. Jól esik ünnepelnünk, mert hiszen önönmagunkat, a magyar faj diadalmas géniuszát ünnepeljük benne. A segesvári mezőre elzarándokol az országgyűlés küldöttsége, a kormány képviselője, elzarándokol a Petőfi társaság, vármegyék és városok képviseletei. A budapesti tőzsde hazafias kegyelettel kiván áldozni a nagy költő szellemének. A nép ezrei gyűlnek egybe a fejéregyházi csatasikon, hogy halhatatlan költőjük emlékezetét minél fényesebben ünnepeljék. Csak éppen a kishitűség, az alattomoskodás és a képmutatás parazitái zárkózhatnak el Petőfi ünneplésétől. A ki szívben és lélekben magyar, aki igazán szereti hazáját, annak ünnepelni kell a hazaszeretet és világszabadság lánglelkü apostolát. Sátoralja-Uhclyben egyedül az Iparosok Önképző Egylete rendez ünnepet. Ez a derék egyesület számtalanszor adta tanujelét hazafias érzületének: most is szinte megmentette a várme- reve és a város jó hírnevét, becsületét. Hatalmas, nemzeti szinü keretesHaí-" ragaszokkal hirdeti, hogy Petőfi ünnepet rendez, mely iránt városszerte óriási érdeklődés mutatkozik. Úgy ígérkezik, hogy a Bock kerthelyisége vasárnap délután díszes hölgy és nagyszámú férfi közönséggel lesz tele, a kik eljönnek ünnepelni hazánk legnagyobb poétáját, aki a magyarnak a külföldön oly szép nevet szerzett, aki a szerelem, a haza- szeretet, a szabadság, a jóság és hűség, a becsületesség és a dicsőség szép igéire tanította a magyar népet és az egész világot. A falragasz igy szól: Polgártársak! Ez év julius havának 31-ik napján hétfői napon 50 esztendeje lesz annak, hogy Petőfi Sándort, hazánk legnagyobb poétáját, a szabadság és magyar haza- szeretet dicső apostolát elvesztettük. Vasárnapon osztatlan fénynyel fog ragyogni a halhatatlan nemzeti költő emlékezete napja Segesvárit, a mint előreveti sugarait, összhangzó részvétével képviselőháznak, kormánynak, törvényhatóságoknak, városoknak s valamennyi tudományos irodalmi, közművelődési és társadalmi intézetünknek. Ezen a napon a nép ezrei gyűlnek egybe Segesváron, hogy Petőfi Sándor drága szellemét ünneppel magasztalják. Minden igaz magyar hazafi szeretni, tisztelni tartozik a nemzet dicső nagyjait. Járuljunk mi is a Segesváron elhangzó nemzeti ünnephez. Küldjük el mi is szeretetünk és tiszteletünk őszinte sóhaját Petőfi Sándorhoz, aki a mi büszkeségünk, a ki e hazában és a külföldön a magyar névnek fényt és ragyogást adott.
