Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 14-es doboz
XXII. évfolyam. Jiagy-Korös, 1899. augusztus 13. 33-ik szám. Ipar, kereskedelmi, gazdasági és társadalmi hetilap. Szerkesztőség és kiadóhivatal • Nagy-Kőrösön, Gondi-féle ház, hova a lap szellemi és anyagi részét illető minden közlemény czimzeruiő. Bémientetleu leveleket nem joyadunk el. '^'3 Kéziratvisteza nem adatnak. ISlöfiaatssi díj} Egész évre . 5 írt. I Negyedévre lfrt 25 kr; Félévre 2 frt50kr. | Egves szám 10 kr. Egyes számok kaphatók : Geszner Jenő könykereskedé- sében és Rothbaum Sándor hiilapelárusitó üzletében. Weólelen min ién vasárnap - Í9 ET ird-etésels: Árszabály szerint igen jutányos ár m számittatnak. Ti.bb szőri hirdetéseknél lényeges árkedvezmény adatik. — Elő fizetők rendkívüli kedvezményben részesülnek. Hivatalo. hirdetések külön árszabály szerint. Nyílt-tér sora 30 kr 1 Mii>'lan helkta'ár irtán 30 kr fizeteinl'i. Petőfi. — Emlkébeszéd, melyet Nagy-Kői’ös városa nemzeti Petőfi-ünnepén 1899 év Julius hó 30-án tartott EÖTVÖS KÁROLY. Ötven éve halálának. Csatatéren, harcz közben halt meg, a hogy végzete, hős jelleme s költő-ábrándja parancsolta. Ellenség támadta meg a magyart. Hazáját, szabadságát s jövendőjét akarta eltiporni. A magyar megvédte kincseit s minden kincse közt a legfönségesebbet: fajának becsületét. Becsületéből él nemzeti önérzete, önérzetéből nagysága s jövőjének örökkévalósága. A csatatérről, a hol a nemzet becsületéért omlott a honfivér, Petőfi el nem maradhatott. S ha már ott volt: az elsők között kellett lennie. Az elsők között, a halottak között. Csatatéri halála ép úgy nem hiányozhatott életéből, mint a kereszthalál nem hiányozhat az üdvözítő életéből. A cticsbü és megváltók végkete az : meghalni azért, a miért éltek, éreztek, lelkesültek és munkáltak. Kerestem sírját. Bolyongtam azon a földön, mely érezte lábának utolsó dobbanását s magához vette omló vérét, hideg tetemét. Átvizsgáltam a segesvári csatanak egész mezejét, az erdős bérczeket, a lejtős szántóföldeket, a buja fűtermő folyamvölgyet, melynek közepén kanyarog a Küküllő vize szomorú füzek és rezgő levelű nyárfák között, melyek lehajtják fejüket s melyek lombjai valamit zugnak, susognak a szélben, a mit mi meg nem értünk. Egy rég elhalt nemes barátom, gróf Haller Ferencz kisért bolyongásaim közt. Annak a földnek ő volt az ura és gazdája. Megmutatta azt a téglaégető telepet, melynek egyik omladékfalához könyökölve nézte Petőfi a csata napján déli tizenkét óra tájban az ellenséges orosz seregek mozdulatait. Az az omladékfal megvolt még ez előtt huszonöt évvel, a mikor én ott jártam. Oda mentem. Kerestem lába nyomát. Zöld pázsit, széki fü, három giliczebokor, a mit ott találtató Hova lesz a repülő sasnak nyoma a levegőben, hova lesz a költő lábanyoma az eleven pázsiton? Csak lantjának édes szerelmi dala és csak hősi dalainak harsogása maradt meg örökké. Én is oda támaszkodtam ahhoz az om- ladékfalhoz. Én is elnéztem onnan arra napnyugat felé. a honnan az orosz seregek előre nyomultak. Én mást láttam, nem azt, a mit a költő látott. Én Segesvár tornyait láttam, melyek közt idegennek tekintik fajunk édes nyelvét. Én a fejéregyházi magyarok istenházának romjait láttam.' a hol százötven év előtt magyar nyelven szállt a fohá5 az egekbe, de a honnan hitvallása miatt el kellett bujdosni a magyarnak Moldvába, Havasalföldére. hogy helyét, ősi fészkét idegennek engedje át. Ő maga elenyésszék, imádkozó hajléka romba dőljön. Én az orosz tábornok síremlékét láttam ott az országút mentén, melyet díszes pompával emelt a minden oroszok czárja az ő vitéz katonájának, de nem láttam síremléket, még egy darab -követ se, melyet a magyarok királya emelt volna nemzetünk első dalnokának. En a költőt láttam szürke nyári felöltőjében. a mint őrnagyi fővegét hátra vágja, halkezét kardjára nyugtatja s éles. merész szemével a tomboló ellenségre néz s elboruló lelke felháborodik azon a kérdésen: teremt-e Isten több magvart, mig a világ, mig napja tart, ha mink is elfogyunk? Nei.i. A Főitekéin .\*kel látta. ÉL kis lélek vagyok, a ki aggódik, ő nagy lélek volt. a ki csak a dicső jövendőt látta. A hajdankor mese gyanánt hagyta ránk. hogy a mikor elpusztult a. világ, miként lett a holt kőből eleven ember. A költő látta már, hogy lantjának énekéből, lángleikének melegén, miként lett a haldokló népből élő nemzet. Ő nem ismerte az aggodalmat. Vesztett csata, veszendő hadsereg őt meg nem rémitette. Annak a pornak ködében, melyet a rohanó kozák lova vert föl. saját halálát látta közelegni. Őt ez se rémitette, ő ezzel se törődött. Messze-messze bérczeken és völgyeken túl ifjú hitvese várta rajongó szerelemmel és csecsemő fia várta mosolygó ajakkal. Ő ezeket se látta, ezekre se gondolt. Mert szive tele volt a hazával, a mely dicső leend: — a szabadsággal, a mely legyőz minden zsarnokot s tele volt magyar nemzetével, a mely élni és uralkodni fog örökké. Beteges, sápadt, éhező és ruhátlan fiú volt akkor, a mikor őtvenhét év előtt a kálvinisták pápai főiskolájába belépett, hogy szomjas lelkét annak tudományával töltse meg. Vagyontalan, szegény, iparos család gyermeke. Kóbor, bujdosó élete sok keserű szüksége, szüleinek sok szomorúsága fekete felhőként bonthatta lelkét. De abban a lélekben ott égett már az a világosság, mely, a mikor szétáradt mindenfelé, nemzeti, önérzetünket ismertük fel benne. És abban a lélekben ott izzott és ott feszült az az erő, mely cselekvésre birt és dicsővé tett egész korszakot, egész nemzedéket. Költészetének istenereje volt az. Látott néposztályt, mely dolgozik és szenved, de jogot és szabadságot nem ismer s mely gyűjt, izzad és keres, de nem önmagának. hanem urainak. És látott néposztályt. mely parancsol, törvényt alkot, vi- szálvkodik. szónokol és dőzsöl, de a jogot és szabadságot csak saját ősi kiváltságaként becsüli meg. Amazt szerette, emezt nem gyűlölte» mert mindakettőben a magyart látta. Látott egv országot, melynek uralkodója idegen, társadalma zilált, tudománya hazug, költészete bágyadt, közszelleme aluszékony, világi tourai és egyházi fejedelmei nem éreznek a nemzettel. Látta a múltban azt az országot dicsőnek és hatalmasnak, de a mely most haldoklik s minden mozdulata csak a végvonaglás mozdulata. Uj vér, uj szellem., uj erő kell ennek a népnek, ennek az országnak. De uj erőt nem adhat az ősi dicsőség emlékezete. A mi elmúlt az a maga erejéből nem jő többé "issza. Voltak lánglel kék, gondviselésnek fölkent biztosai. magyar léleknek csodatevő tolmácsai, kiket Berzsenyi. Kistaludy. Kölcsey, és Vörösmarty néven ismert már egy nemzedék s kiknek lantján fényes hullámokban ringatódzott el hozzánk az elmúlt századok dicsőségének minden édes hagyománya. — Hajh de ez a hagyomány is csak a nemzet búbánatát növelte. Egy nagy íelsóhajtas volt rá a felelet : mért nem éltünk akkor? Miért kellett ama századoknak elmulniok ? De hát örökre el kellett-e mulniok? Petőfi költő-lelke úgy rivalt bele ebbe a mélabús hangulatba, mintha az utoDő ítélet tárogatója harsant volna meg. Menydörgés az orgonaszó bús énekének közepébe. Megkérdezte a végzettől megvan-e még ősereje a magyar nép szellemének? Elment a szegény ember viskójába s kinyomozta és meghalgatta: mit érez és mit gondol a szegény ember ? Fölkereste a csárdák lakóit, a tűzhely nélkül való földönfutót, az üldözöttet, a szegény legényt s megkérdezte tőle bünüs vagy-e vagy csak te szerencsétlen ? Kiment a pusztára napsütötte délibáböntözte alföldi rónára s megnézte a napot és az éjszakát: az a nap süt-e még, az a csillag ragvog-e még az égen, a mely az Árpádok, a Hunyadyak, a Rákóczyak napfénye és csillagragyogása volt ? Megkérdezte a robotos jobbágyot: igaz magyar vagy-e? Szercted-e hazádat, a melynek csak szolgá'sz, mint a hogy szereti urad a ki csak élvezi azt ? S fölkereste a magyar ifjút s a szűz hajadon magyar lánykát s kileste tőlük:
