Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 12-es doboz
2- oi aal vérével festi a földet, halálával szentelé a tájat, a haza és világ szabadság védelmében. Elment megszentelt porát fölkeresni a nemzet. Ott volt aki tehette. Sok nem mehetett el, az otthon ünnepelt szent áhítattal, szent lelkesedései telve el dicső emlékezete iránt. A világ legnagyobb nemzetei se ültek dicsőbb ünnepet nagyjok halló pora fölött, mint a magyar tette Petőfi sirjánál. íme az ünnep képe. Ott volt a kormány. Az országgyűlés, az ország, vármegyék, (A mienk nem volt ott, mert ebből nem lehet politikai tőkét csinálni.) minden hazafias város, egyesület. Ott volt egész Erdély. Ünnepre, kegyelet lerovásra — Kossuth halálát kivéve, annyi nép még nem volt együtt mint, most Segesvárnak Petőfi vérével megszentelt téréin. A Petőfi társaság elnöke Bartók Lajos költőnk beszédje nyitotta meg a magasztos ünnepet. A beszédet egész terjedelmében adjuk. Isten, a te nagy és szent neveddel kezdjük el, mert imádkozni jöttünk a harczmezőre. Hálaimát zengeni neked, győzelmi éneket, mint Deborah próíétanő, ki a diadal atyja vagy! Mert a segesvári csata mind folyik ötven év óta. A hegyek még haragosan echóznak vissza az ágyudörgésrc, félszázados morgással ... A felhőkre vetik árnyékukat a lengő zászlók, vil- lámlanak a fegyverek és hangzik a vezénylet: «Előre magyar! . . . Nem mondom én, előre székely! ...» Csak ma dőlt el a harcz ! Győzött a szabadság! Mert az emberek megváltói először leveret- nek; megleszitik az emberek. Eltemetik, eltűnnek — s csak aztán ismerik istenségüket föl, mikor föltámadnak, harmadnap vagy félszázad múlva. És ő föltámadt, halhatatlanul, diadalmasan. S Magyarország fiai és leányai végtelen diadalmenettel hozzák a koszorút a győzelmes hősök homlokára. De azok nem hajthatják oda homlokukat. Ők már porrá lettek, egy porrá ellenségeikkel. Csak szellemök harcza tartott itt szünet nélkül de az leírhatatlan, azé lesz, azé lett a szellemcsatán a győzelem örökké 1 A szabadság, egyenlőség, testvériség após tola volt ő. Hát kimeri azt hirlelni, hogy őt legyőzték, hogy 6 meghalt ? A sir üres — feltámadott ! Eltűnt, mert felszállt a magasba. Most száll vissza szemünkbe egy napsugárban, keblünkbe egy szabad leheletben, szivünkbe azon megfejthetlen édes és fájdalmas érzésben, fakaszt egy pillanatban s egy szédületes gasztaltság miatt egymást átölelni „Alexander non est mortuus, séd, vivit super astra 1" „Sándor nem halt meg, hanem él a csillagok fölött!“ Ezt Írták fölé egy vértanú sírjának a kata- kombákbart, hol föld alatt bujdosva imádták istent a lélekszabadság hívei s ott éltek, a hol temetkeztek, siri városukban. A gladiátorok s fenevadak elé dobott jámbor igazak csontjait lopva gyűjtötték oda, a czirkuszból a katakombákba. S végül a zsarnoki, önző, bálványimádó Róma összeomlott, a romlott Caesarok vérben vesztek el, — ámde ezredévek múltán is büszkén kiált az égre a sírbolt jelszava miként a mi diadalénekünk. »Sándor nem halt meg, hanem él a csillagok fölött !« Ne hangozzék most más név Magyarországon csak Petőfi. Mert a magyar szellem örök harczán, ez uj korban, mely 48 márcziusával kezdődik, nincs oly parancsoló vezéri hatalma semmi névnek, mint Petőfi , , . Lehetne még egy, utolsó bajnoka a költők decemvirátusának, melyet Petőfi tizeinek neveztek. Az, kinek neve élte alkonyán is megtartotta oly csillagfényes ragyogását, minő legifjabb bajtársának, Petőfinek korán lehullott hajnalcsillaga. Ki a költészet égboltján osztozik vele s ketten együtt átragyognak az óvilágból az újba. De ő maga is, lelke lévén azon irodalmi csapatnak, mely hűséget esküdt Petőfi zá zlajára és gárdája lön az igazi hősköltőnek, miután az elvérzett: ő maga is, Jókai, ezt hangoztatja csak: Petőfi ! E névnek jöttünk dicsőségére a szent sirhoz mi az ő hitvallói, egyszerűek, de meg van érdemünk? a hit e névben, apostoli rendithetlen hűség a Mesterhez, kit se meg nem tagadtunk, sem el nem árultunk soha. Nem valásszerü tiszteletben részesül, nemzeti hitvallás az. Nő és férfi, gyermek és agg, nagyur és szegény ember belőle imádkozik és énekel. Élete egy szenté: mint isten fia, csodákat mível, gyógyítja, feltámasztja beteg népét lantjával. Oltára a nép szive. Örök Vesztaláng ég azon s nem mesterségesen óvni, táplálni kell, de mesterségesen eloltani sem lehet, Élete költészete. Merész, mint szilárd; lángoló, mint ki nem alvó: önzetlen, jogkövetelő; természetes, mint rendkívüli ; egyszerű, mint művészi, népies, mint főlséges ; nemzeti, mint világirodalmi. Csak egy nincs benne : erkölcstelenség. És a legfőbb vonása : az önfeláldozás eszményképekért. Az idealizmus rajongásával viláa ki látja, mig ő az esthomályban kincsekről átgondolkozva jár, a mit hazájára fog hagyni, — és ime, félszázad múlva hangzik el ismétlése az ő szavainak hazája első kulturférfijának ajakáról, hogy: Petőfi mérhetetlen kincseket hagyott hazájára. S ő, a kinél többet senki nem áldozhatott, semmit se kért hazájától. Ma is kevéssel beéri- Meghalni is azért jött ide. hogy porai magyarrá tegyenek itt minden porszemet. Érczalakja mint egy tőr áll beékelve a rút nemzetiségi viszály közepette, de ajka ug} anakkor a tesvériséget és a szaoadságot hirdeti mendenkinek ! Mindenkinek, — mindenki jöjjön és áldozzon a nagy költőnek. Jöjjön a gyűlölet is, nem félve, hogy szeretetté fog változni A föld legelső polgársága, Észak-Amerika, állt véres harezban a Déllel. Düh, boszu s gyűlölet mindent vérbe mártott két éven át, mert ez a szabadsághős Egyesült Államok irtóháboru ja volt a rabszolgatartók ellen. E testvércsatán Abel tiporta Káint. Iszonyú volt a harcz és szünetet nem ismert. De volt egy nap, Shakespeare születésének háromszázados évnapja volt — és e napra a két tábor fegyverszünetet kötött, szünetelt az öldöklés, testvérekké lettek az áldozásban, hogy a katonák együtt ünnepeljék, együtt olvassák nagy angol költőjüket, kinek neve fel van Írva egy szomszéd csillagba Petőfié mellett , , , Maga a szabadság nemzője, midőn már minden magasztos nagy nevet a harcz raéhébe dobott: utoljára az övét ragadta mog. S hogy Petőfi a Segesvári csatamezőn elvérzett, csak Világos lehet hátra. A szabadság lantja után lehullt a szabadság kardja is. Mily művészettel halmozta el Klió a hősdráma bevégzéséül a vértanúi oltárra a legtisz táhb és legdrágább áldozatot. Egy hóban esik el ágyuöntő Gábor Áron, ölik még szózatos ajkú Vasváryt s tiporják le a nemzeti hősköltőt, Petőfit. Óh ez a leglélekrázóbb, de legmagasztosabb jelenet : midőn a tigrisnek eléje siet a martyr, a állati erővel szembe rohan az eszményiség, midőn a kar már letört, a szív tartja már magát a hazának sz^nt halálcsapás elé. Már már lejár a félszázados óra, egyezerre csak érezzük, hogy el kell válnunk a szabadságharcznak még emlékeitől is . . . És azért zarándokol a szent sirhoz mind az ország, hogy vala- menyi nagy és dicső emlék érzését még egyszer felköltse a leggyászosabb, de legdicsőbb emlék. mely lángot és könyet felmagot teremt s képes puszta mellével nekirontani egy világ ellenségének. így átélte az igazi életet; a sors keserű gúnyaitól a legmagassabb dicsösékényszerit.—gig. Tudja a kopott költő, hogy tolvajnak nézi TÁR CZ A. Petőfi Sándor. Kossuth és Petőfi arcképe ott van minden magyar ember házában. A legegyszerűbb házban is, hol költőkkel, irodalommal nem foglalkoznak az emberek: apa, anya legendákat mesél Petőfi életéről és regeszerü haláláról. A gyermek el merengve, bámulva, lelkesülve hallgatja a beszédeket. Álmokat fűz még zsenge korában a láng- lelkű költőről, a magyar költő királyról. Életén végig jártatva lelkét, vele szenved, vele örül, vele lelkesül, vele lángol a hazaszeretetben és sovárogva les mindé» szót, mely a csoda, isteni lényről esik. Hogy is volt hát, — kérdi a gyermek lelke sülő apját, s az igy folytatja: Ott, hol a délibáb enyelgve üz tündérjátékokat, ott a kis kunsági róna közepén született egy gyermek, kezében könyvvel leste egész napon át a gólya fiukat s azután mikor estére szállt a nyugovó nap; nádparipára ült, fűzfa sípot fújva vágtatott tova, messze s fáradtan dőlt a dajka ölére s az álmát édesitvén, dalolt fölötte »Cserebogár, sárga cserebogár« ! így nőtt föl, a messze rónaságot, a délibáb tündér játékát csodálva, a szelid gólyát szeretve, Szabadságért rajongva a gyermek. S még ki sem lépett az ábrándos, a boldog gyermekvilág határából, már lantot ragad. S veri az isteni lantot s bámulatra ragadja a Világot. Csak verjed, verjed az isteni lantot dicső Petőfi, Eljönnek az évek századai és ezredei Mindenre a sárga halált lehelik, Csak a te fejed marad örökzöld ! Igen, te örökkön örökké való vagy. Az istenségtől csak annyiban különböző, hogy neked kezdeted van. Születtél, de nem halsz meg soha, örökké élsz a haza dicsőségért. A mi házunknál is úgy volt az, mint minden jó magyar háznál, hogy kis gyermek koromtól kezdve sok szó esik ebédnél s vacsoránál is a nagy költőről, Még mikor csak mesés életét mint regét bámultam, de látja felséges, isteni voltáról Ítélni nem tudtam, apám ítélete után hittem, hogy ő a legnagyobb magyar költő. Bár gyermek vagyok még, nagyon gyermek, koromnál fogva: szabad-e úgy mondanom, hogy ma már nem csak hiszem, de vallom is, hogy a legnagyobb magyar költő. Ismerem, szavallom majdnem minden költeményét. Csoda szép dalainak ismerem minden sorát, mint a jó pap a bibliát. Kis diák voltam, második harmadik osztály beli. Tőlem hiába hirdették tanáraim Arany nagyságát. Szép versek azok, formások nagyon ; de Vörösmartit mindig jobban szerettem, Tompát lelkemben hordozom, De hát ők mindcsak nekünk magyaroknak nagyok. Petőfi a világköltők között foglal első sorban helyet. i boldogok lehetünk, hogy őt mienknek mondhatjuk. Hát persze, hogy az a költő, ki hazát, szabadságot énekelt örökön örökké és egyik kezében a lant, másik kezében a kard, mikor hazájáért elesik, a mi házunknál már azért is rajongva imádott lény dicső emlékezetéhpn így növődtünk az apai háznál, s az én kis húgom, a Juliska még csak 9 éves vo*; mikor házunknál a magyar költőkről lévén szó, Burián Lajos Szentesnek akkori polgármestere volt nálunk és édes apám kérdezte a IV-ik osztályból hazatérő húgomat, melyik a legnagyobb magyar költő kis lányom ? Juliska húgom bátran szólt oda, hogy: Petőfi. — Hát Vörösmarti? kérdi Burián bácsi. — Az is nagy költő, felelt rögtön az én húgom és azt mondá, de mig Vörösmarti igy énekelt: »Á legelső magyar ember a király«, Petőfi azt mondta hogy: »Akasszátok föl a királyokat« ! Égy kilencz éves leány a két nagy költő kpzött, villámló lélekkel, egy pillanat alatt igy jelöli meg a két végső pontot, melyet össge huzni soha nem lehet. Soha nem feledem el ezt a feleletet. Bámult házunknál rajta mindenki. Édes apám megcsókolta húgomat és azt mondá neki, hogy a jó királyokat szeretni kelj. Petőfi soha nem szeretett volna egyet se, mert neki a haza, a magyar nemzet, a világszabadság volt lelke végső álma. De ő nem csak költő volt: de próféta is. Évekkel előre látta a szabadságharezot, a nemzet pusztulását s még alig volt költői hírneve, már megirta anyjának hogy: , , , Takarjon bár a szemfödél Dicső neve költő fiadnak Anyám : soká örökkön él! I