Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz
1219 AP PONY I ALBERT GRÓF - SZÉKFOGLALÓ | A . 1220 sabb, melynek egyoldalúságban rejlő vad erőre szükség van, hogy megcsontosodott visszaéléseket és hozzáférhetlen makacsságokat ösz- sz$ lehessen törni: ez a politika szubjektiv művészeinek, ez a- radikálisoknak órája. De éppen csak óra a történelem századai közt. A dolgok rendes menetében, a nyugodt fejlődés idejében a radikálizmus, mely saját szenvedélyeit akarja a nemzeti közszükségeknek helyébe tenni, vagy egyáltalán nem érvényesülhet, vagy ha a körülmények sajátszerü alakulása folytán döntő tényezővé válik, belát— hajdan zavarokat idéz elő. ■A deszpotizmusnak ismét kétféle esetét kell megkülönböztetni. Az egyik az, midőn egy nemzet saját szükségei, sőt tulajdon érzelmei iránt sincs tisztában és igy a szabadság formái közt sem czéljait, sem eszközeit megállapítani nem tudja. Nagy katasztrófák, forradalmak vagy háborúk után nem ritkán áll elő a nemzeti öntudatosságnak ilyen szünetelése. Ekkor nagy hivatás nyilik annak az államférfiunak, a kit a körülmények diktatúrával ruháznak föl, ha ő a nemzetet jobban tudja megérteni, mint a nemzet önönmagát, ha látja meggyógyülásának eszközeit, szervezkedésének formáit, szóval azt, a mire a nemzetnek szüksége van és ezt erős kézzel meg is alkotja. De az ilyen despotizmus tulajdonképpen csak formáiban az, lényegében pedig a nemzetnek politikája, nem az uralkodó egyéné; előbb-utóbb vissza is vezet a szabadsághoz. Az az államférfiu, a ki ilyen szerepet teljesít, nem a szubjektiv, hanem az objektiv művész fantáziájával, és szivével lát és érez: mert csak mint erőt használhatja saját egyéniségét, más elzsibbadt erők pótlására, de nem akarja a maga kedvencz eszméit a nemzetre reádiktálni: ellenkezőleg ő csak a nemzeti élet tartalmának fölfedezője és érvényesítő karja. Ez tehát csak látszólagos de átmeneti — csak formai deszpotizmus. A valódi deszpotizmus — mely néha a szabadság formáival is tud takarózni és félre- iijmerhetlen lelki rokonságban áll a radikáliz- niussal — a valódi deszpotizmus éppen egy hatalmas, vagy a körülmények kedvezése által hatalomra vergődött egyéniség énjének érvényesülése a nemzeti egyéniség elnyomásával, annak helyébe és annak rovására. Legenyhébb és legrokonszenvesebb válfaja az, midőn egy nagytehetségü államférfiú, gyakran az elkápráztatott nemzetek lelkes hozzájárulásával és gyakran a legjobb szándéktól vezéreltetve, olyan intézményeket, olyan politikai rendszert alkot, mely kitünően működik, sőt fényt is áraszt nemzetére addig, mig ő él, de ő vele együtt ki is múlik és összeroskadásukban romjai alá temet sok mást is. A nemzetek története tele van ilyen fényes, de szokatlan szomorú végű epizódokkal, a kivételes személyes tulajdonságokra alapított politikának tragédiáival. Itt is a szubjektiv művész uralkodik a politika hősében: nem teljesen, de mégis túlságosan. O látja a világot, látja a nemzetet a maga valóságában: de mellette önönmagát is látja és a saját én-jc nélküli világot nem tudja képzelni. »Világ — én — nemzet velem«: ez a kép él benne; pedig ez az »én« múlandó tényező; a világnak, a nemzetnek nélküle is kell boldogulnia. Anglia története megkapó egymásutánban mutatja nekünk egy szubjektiv és objektiv államférfiunak különböző sikereit. Mind a kettő a lcgnagyobbakból való: Cromwell és III. Vilmos. Cronwell mig élt, virágzóvá és nagygyá tette Angliát; de mivel ez a ragyogó eredmény az ő személyes tulajdonságaihoz volt kötve, halálát disszoluezió és megalázás követte. Viszont III. Vilmos, a ki az objektiv állam-művésznek valódi mintaképe, a ki any- nyira bele tudta magát élni idegen eszmekörbe és idegen érzelmi világba, hogy a protestantizmus megvédésére alakult ligának megnyerte Ausztriát, Spanyolországot, sőt még a római pápa jóakaratát is: ez a III. Vilmos hollandi létére az angol nemzeti alkotmánynak, a par- lamentárizmusnak tulajdonképpeni megalkotójává lett és az európai politikának egy olyan egészséges alapra fektetett rendszerét hozta létre, hogy az halála után is és gyenge uralkodók alatt még évtizedeken át biztosította a hatalmak egyensúlyát. A franczia történelemnek egyik óriása, I. Napóleon, mind a két iránynak példáját mutatja. Az a belső szervezet, melyet ő Francziaországnak adott, az objektiv állam-művészetnek egyik legbámulatosabb remeke; ez oly tökéletesen megfelel a franczia nemzet géniuszának, hogy alapjai még most is érintetlenek; e szervezet szilárdsága biztosította Francziaország számára annyi forradalom és alkotmányválság közt az igazi nemzeti életnek — a milliók életének — nyugalmát és a fejlődésnek folytonosságát. Ellenben I. Napóleonnak külpolitikája annyira szubjektiv volt, annyira a féktelen egyéni uralomvágynak kifejezője és annyira nélkülözte idegen lélektani tényezőknek mérlegelését, hogy neki magának kellett meglátni és túlélni e politika roskadását. Mindezek a példák azt a tételt igazolják, hogy az államférfiúnak az objektiv művész lelki tulajdonságaival kell bírnia. A mit ezeknek segítségével alkot, az bírja az állandóságnak
