Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz

fog támadni a románok napija is! A románokra pagy jövő vár. Minden tekintetben jogosult az a vágya, hogy az összbirodalom alkotmánya úgy építtessék ki, hogy abban, minden más néptörzstől függetlenül, nemzeti, ethikai, intellektuális és gazdasági szükségleteit kielégíthesse.

A magyarországi szerbek leginkább a Duna és Tisza közén és Horvátországban laknak s igy nem bírnak zárt nyelvterülettel, mely körülmény a birodalom újabbi alakulásánál, azaz a nyelvterületek megállapításánál, bizonyos nehézségekkel fog járni. A szerbeknek egy része szintén régibb lakója a magyar földterületnek, mint a magyarok s ép oly üldöztetéseknek voltak kitéve, mint a többi nemzetiségek. Császári és birodalmi hűségűket leginkább 1848-ban mutatták ki, midőn a magyar forradalom leküzdésére mindent elkövettek.

1849. év novemberében hűségük jutalmául a szerbek az úgynevezett Vajvodinát nyerték, tnely Bácsmegyére s az úgynevezett Bánátra s a horvátországi Szerémségre terjedt ki. E kiszakított terület szerb tartományi jelleggel birt, de alig tíz évi fennállása után az 1859. évi szerencsétlen olasz háború után, midőn a magyarokkal való alkudozás kezdetét vette, megszüntet- tetett, minélfogva a szerbek épúgy, mint a többi nemzetiségek, a magyaroknak dobattak oda, mint a kiengesztelés martalékai.

Az utolsó időben Becs teljesen megfeledkezett hű szerbjeiről s azért itt az utolsó óra, hogy visszanyerjük őket a császárnak és az egységes birodalomnak, melyért a múltban annyi vért áldoztak.

Horvátország a XII. század óta, — úgy mondják a nagyosztrákok, — Magyarország uszályhordozója s ez állapotában, az 1848—

1850. időközt kivéve, Horvátország mindig annak maradt. Horvátország soha sem jutott abba a helyzetbe, hogy önálló politikát csinálhasson» irodalmi téren is a XVIII. századig a kis szabad Ragusa állam mögött volt. A legújabb időben kifejtett irodalmi és művészeti tevékenysége, valamint a kebeléből való Teszla Miklós természettudós élő bizonyságot szolgáltatnak ama nagy kulturális erejéről, mely századokon át benne szunnyadt. Harci téren Horvátország mindig nagy volt. Jurisits, Zrínyi, Jelasich, a régi határőrvidék mind hirdeti katonai nagyságát.

Magyarországnak évszázadokon át az volt egyik legfőbb törekvése, hogy Horvátországot magyarosítsa. Már 1791-ben, az akkori horvát lvceumon magyar tanszéket állíttatott s 1848 ban már nyíltan hirdették Horvátország eltör1906. március 11., vasárnap.

vagytok, széthasítjuk a fejeteket. Brünn egész lázadásban állt. A dwolásaios sajtó felbújtotta a békés morvákat. Itt, Olmützben végre Schnee- burg kanonok boisátctt az én királyi fenségem részére egy igen kényelmes, hat szobás lakosztályt. A császári család a Rezidenciában lakik. Itt van Windisch graetz es a modenai herceg. Mikor a bástyákkal körülvett városba, a felvonó hídon át berobogott kocsink, olyan nyugalom szállt mpg, aminőt nem ereztem a márciusi napok óta.

Speth báróné is búslakodik Würzburgban. -1848. nov. 11-iki kelettel Írja, mennyire megváltoztak egy év alatt a dolgok. A nemesség ime nulla. Semmise maradt, csak a puszta név, minden előjogok nélkül: „adja Isten, hogy Magyarországon is mielőbb helyreálljon a rend; hogy a magyarok is kialudjak a szabadság mámorát, ami őket megrészegítette. Mialatt levelemet irom, hozzák a hirt a magyarok egy újabb vereségéről, igy! hát remélhető a mielőbbi teljes megadás. Hála istennek! Weiden, akit most neveztek ki bécsi kormányzóvá, szintén az az ember, aki a császárvárosban rendet csinál . . . A párizsi ruháidat, kedves Évám, ma postára tettem. Csak meg ne rémítsen a rettenetes vám . .

Milyen tarka össze-visszaság. Egy nemzet leigázásáról, meg a párizsi rongyokról egy füst alatt ír az osztrák születésű bajor báróné. Felületesen, asszonyosan. Mint az olyan saját akarat nélküli lény, akit rendesen külbefolyások, áramlatok, rokonok, környezet inspirálnak. Ferenc főherceg trónralépéséről december 5-iki kelettel, túláradó örömmel ád hírt Scharnhorst Sophie:

„-------mily boldogság! A legszebb, legg

yönyörteljesebb napját éltem át életemnek; a

PESTI HÍRLAP

lését, illetőleg a horvát megyéknek a magyar megyékhez hasonló igazgatását. Hogy a magyaroknak ez a merénylete nem maradhatott megtorlás nélkül, csak természetes valami. S midőn Jelasich 1848. év szeptember 10-én fölhívta a horvátokat, hogy fegyverhez nyúljanak, kiáltványában a többi között azt mondotta: „Mi egy egységes, szabad, hatalmas Ausztriát akarunk, amelyben majd egyenlő elbánásban részesül minden néptörzs.“ A horvát nép megértette vezérének szavát s mint egy ember a császár mellé állt.

De nagy csalódásra ébredt Horvátország is. A horvát arisztokraták a magyarokkal egyetértőén mindent elkövettek, hogy a horvát nép kérvénye, melyet 1849. év végén a császár elé akartak juttatni, soha az uralkodó elé ne jusson. Ezt a méltatlan bánásmódot, amelyben a horvátok a többi nemzetiségekkel együtt részesültek, a horvátok nem tudták elfelejteni. így történt, hogy midőn 1861. évben a horvát tar- tománygyülés egybehivatott, — ez a tartomány- gyűlés már nem akart Ausztriáról semmit sem tudni. Igaz, hogy e tartománygyülés nem volt a horvát nép igazi tolmácsolója, mert hiszen abban a horvát és szlavón magyarbarát nemesség és főrendek voltak képviselve, de hatása mégis megvolt, hozzájárult a Schmerling-féle alkotmány megbuktatásához.

1867. évben Horvátországot népének minden tiltakozása és ellenállása dacára rákény- szerítették a magyar kiegyezéshez hozzájárulásra. Mit jelentett ez a kiegyezés Horvátországra nézve, az ma már nem titok. Horvátország megunta a magyar jármot s mi. nagyosztrákok, szívből örvendünk, hogy a horvátok hosszú szenvedés és sok megaláztatás után, nemzeti öntudatuktól ösztönöztétve, — új életre ébredtek.

Nemzeti küzdelmünk 1860—61-Tt)en.

Ausztria politikáját végzetes botlások és szörnyű tévedések jellemzik. Különösen a múlt század első felétől kezdve olyan rövidlátó államférfiak intézték a birodalom sorsát, hogy nagyhatalmi állását, erejét éh tekintélyét tökéletesen aláásták s közel van az idő, amikor Ausztriáról ezt írhatjuk: Fűit! A Metternichek, a Bachok, a Schmerlingek uralma nem volt egyéb, mint az önkényuralomnak mesterségesen való életbentartása s bár a megalázások hosszú láncolatával volt kapcsolatban, Ausztria nem tanult, nem okult s csak akkor nyílik majd föl a

napot, mikor a tündöklő, ifjú csillag először ragifogott Európa egén.“

Ez a „tündöklő ifjú csillag“ I. Ferenc Józsefi, akinek javára a „jóságos, gyöngédszivü önkii, Ferdinánd császár, lemondott.“ Scharnhorst bárónő természetesen nem említi, micsoda intriguái a kamarillának előzték meg ezt az önkéntes lemondást, nem azt, mennyire puhította az energikus Zsófia főhercegnő szegény gyámoltalan sógorát, s hányszor tálaltatta elébe a kirschenstrudél-1 meg a speckknédlit, kedvenc eledeleit . . .

„Nyolc órakor történt az összejövetel, — Írja Sophie bár óné. — Senki sem tudta, mi következik. Mikor a lemondási okmányt felolvasták, az egész udvar rendkívül meglepődött. Mindent leírnak az újságok, én csak arról tudósítalak, amit éreztem, mikor Ferdinánd megáldotta, megölelte térdelő unokaöcscsét, s lelkére kötötte, uralkodjék dicsőén, igazságosan apái trónusán. Sirt Ferdinánd császár, Ferenc főherceg is, de mi mindnyájan zokogtunk. A tanácsháziból heroldok hirdették ki I. Ferenc József trónralépését. Az őrség fegyverbe állt. A dobokat megpörgették. Ezek után a fiatal császár valamennyi főhercegtől, Windischgraetz hercegtől, Jellassichtól, a mi hősünktől követve, a népbymnus hangzatai mellett vonult ki a kastélyból. Zsófia főhercegnő nyitott kocsin, örömtől ragyogó arccal követte kedvencét, mellette Erzsébet főhercegné ült. Az én királyi fenségem kocsijának is igen jó hely jutott, úgy, hogy teljesen láthattam a menetet. Még az idő is kedvezett ennek a világtörténeti eseménynek. A téli nap pazarul szórta sugarait s fény volt kint és bent a lelkekben . .

Erre a fényre ugyan sötéten borult az a kis magyar árnyék, amelyet még akkor Olmützben nem akartak meglátni.

szeme, amikor összeomlott hatalma romjain zokoghat, mint Marius Karthago romjain.

A legszerencsétlenebb államférfiak egyike, herceg Metternich, még csúfos bukása után se akarta belátni, hogy romlásba döntötte hazáját. Amikor a szintén Angliába szökött Guizot- val találkozott, a bukott kényúr elbizakodottságával így szólt:

— Megelégedéssel mondhatom Önnek, hogy én sohase tévedtem.

A bukott Guizot azonban így felelt reá:

— Kedves herceg! Fin sokkal szerencsésebb vagyok, mert belátom, hogy tévedtem.

Szóval Ausztria politikusai sohase akarták belátni, hogy tévedtek. Nem látták ezt be Solferino után se, pedig akkor alapjaiban rendült meg Ausztria,.

Az önkényuralom tovább szőtte a hálót a magyar nemzet szabadságának megfojtására s csak Königgrátz után látta be, hogy ezzel a hálóval a saját nagyhatalmi állását fojtotta meg.

Bach idejében az önkényuralom farizeus és álszenteskedő képet öltött, de senkit se téveszthetett meg s a nagy Széchenyi „Blick auf den Riickblick“njében lesújtó logikával vágta oda Bach Sándornak: „Exoellenciád bizonyára gyakran volt már kivégzésnél. Akkor észlelhette, hogy a publikum egy igazi rablót, aki magát másnak soha ki nem adta, ha nem is becsül, de nem is iszonyodik attól. De ha egy szenteskedő álszentet akasztanak föl, homéri kacaj tör ki, midőn az efféle specialitás ég felé emelkedik ... Az önkény még meg is nyerheti aa embereket, de midőn az annyi vér és kimondhatatlan kegyetlenség mellett még színleléssel és álszenteskedéssel kevertetik, az fellázasztja a becsületes ember vérének minden cseppjét, pedig negyven millió ember ereiben sok vér- csöpp van.“

Ausztriának azonban mindig véres leckére volt szüksége, hogy az önkényuralom sűrű ködéből a szabadság sugarát kicsillanni engedje. Ilyen véres lecke volt az 59-iki háború is, amely után egy kissé szabadabban lélekzett föl a nemzet is, mert remélte, hogy e megalázás észretériti a bécsi köröket s vissza kapja elkobzott alkotmányát. Hanem Becsben az volt a jelszó, hogy „addig nyúzd, míg lehet“ s ha tettek is némi engedményeket, azokat csak kóstolóul adták, hogy meg ne feküdje a gyomrát.

Hanem a hatvanas évek ifjúsága megelégelte már az elnyomatást s lelkesedéstől dobogó szívéből akart vérharmatos koszorút fonni a honvédvilág dicsőségére. Zajos és meg____________________83

Á

tallom leírni, hogy lelkesedik tovább az osztrák udvari dáma, hogy írja le a hálaadó istenitiszteletet, amelynél Zsófia főhercegnő oly átszellemült arccal térdelt: „mint egy angyal, aki föladatát teljesítette.“ Megemlékezik még az udvar elutazásáról. „Külön udvari vonat vitte Ferdinándot Prágáiba. A pályaudvar zsúfolásig megtelt, ezer és ezer torok éltette a távozó császárt. Mindenfelől kendők lobogtak.“ ír még a kivilágításról, az első küldöttségekről, amelyeket az ifjú uralkodó fogadott, aztán a díszelőadásról, amelyet „— I. Ferenc József trónralé- pésének örömére, az olmützi városi színházban tartottak. Mártha dalmű került színre. Zsófia főhercegnő szinte tündöklőit az örömtől s a gyémántoktól.“

Speth Orescence bárónő is ujjong a „forradalom leveretésén“, s dühösen kel ki a „Rebellhund“-ok ellen. „-------Haynau rendet csin

ált végre. De azért sokan megmenekültek; dieser Kossuth, dieses Scheusal von einem Menschen!“ Azért panaszkodik, hogy mindet miért nem akasztották föl, s hogy „milyen ko- miszság Angliától, úgy ünnepelni a szürke fiskálist“ — Kossuthot. — Érdekes itt, amit! Auffenberg Norbertról ir, akiről kitűnő írónk, Eötvös Károly, egyik régi novellájában olyan

szépen emlékezik: „-------Talán emlékezel még

a romantikus kis poétára, báró Auffenbergre? Sch. Sophienak tetszett egy kissé valamikor. Ö is elég romantikus. Nos, ez az Auffenberg teljesen revolutionárius lett. Carlsruhéból egyenesen Magyarországba ment, s ott az insurgen- sekkel verekedett. Azt mondják, elfogták, fölakasztották. Tényleg a romantikus kis Auffenberg lenne az, aki Münchenben olyan őrületes rajongással szeretett egy érdekes szőke asz- szonyt ... Te már tudod kit. A szőke asszony még megvan. De valószínűleg elfelejtette a kis