Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz

172 MAGYAR SZEMLE 15. szám. Fiatal-illat. Irta: Krúdy Gyula. I. ARTHA a nyomdában könyvelő-kis­asszony volt. Ebben a nyomdában jelent meg a Morkó nr lapja. Morkó ur kövér volt. Az urak, — igy csúfolták a kis napilap munkatársait, — ketten voltak és átjártak a szerkesztőségből a kiadóhiva­talba, a mit csak egy ajtó választott el, ndvarolgatni Mártimnak. A vidéki zsurna­liszta csupa ifjú legény. Fiatalság, bolondság; a hogy kezdenek vénülni tisztes, polgári foglalkozás után néznek. Morkó ur, a szerkesztő sohasem udvarolt; felséges vén urnák tartotta magát, ezért rendesen igy szólt: — Ej, tán még megbolondulnak ! Valóban, ezt gondolni lehetett. Márt ha bájos hölgy volt, oly bájos, hogy Kelemen ur, a ki csepp, görbe vén gyerek volt, vastag, tánezoló bajuszszal és gyorsan tiptopogó léptekkel és még egy pálczával is, a minek fekete csont volt a végén és akkora volt, mint az egész fiú, mondom, Kelemen egy­szerre sokat kezdett foglalkozni a szivével, szivbéli ügyeivel. Különösen szivének bil­lentyűivel. Ez akkor történt, a mikor Martha a kiadóhivatalban nyert állomást; fizetése harminezöt forint, a czime: könyvelőkis­asszony. II. Györgyi igy szólt egy napon Mártimhoz, mikor délután, lapzárta felé bement udva­rolni : — Martba, én szeretem magát. De ám nagyon. Mártha a stradzával bajlódott. így felelt: — Hagyjon békét, Györgyi ur. (De nem gorombán.) — Jól van, magára hagyom most. De este hat órakor várni fogom. Haza kisérem, vala­mit mondani akarok. Megengedi ? — Nem ergedem meg, felelt Mártha és gyorsan rakta a számokat egymásmellé. Györgyi nevetett és köszönt. Hosszú, so­vány gyerek volt, de nem épen csúnya arezu. Kedves szemei voltak, értett a sóhajtáshoz, néha tárczát irt a lapba és a színházi mű­vésznőket kritizálgatta. Egyébként ő segéd- szerkesztőnek titulázgatta önmagát, de ri­porter volt. Mert sokfelé megfordult, csinos óralánezot akasztott a mellényére, ennek a végén egy nehéz lakat volt a zsebébe rejtve. Este a nyomda előtt a járdán várta Márthát. Már ősz volt ekkor, október eleje és hűvös szelek futottak végig a kis utczán. Fázott, felgyttrte a gallérját. Szerette volna tudni, vájjon messze van-e még hat óra. Az órájára gondolt és könnyen sóhajtott. — Oh, mily bohó valék ... Igen, igen, igy. Az órát felemésztette valami virágcsokor, a mit a kis újságíró Clo-clo ő nagyságának küldött, a ki a czirkuszban tánczolt kötélen és lovon. Máriha lépett ki az ajtón. — Jóestét, mondta a fin. Persze kedve­sen. Barna szeme mosolygott. Mártha az első pillanatban arra gondolt, hogy elküldi a gyereket. De aztán mégis megindultak egymásmelleit. — Nos, mit akar mondani ? — Azt, a mit délután mondtam, hogy szeretem, szólt epedő hangon az ujság- iró . . . — Ne komádiázzon velem, Györgyi, mondta Mártha. Hisz maga szerelmes mindenkibe. Olyan, mint valami macska. Nem furdalja a lelkiismeret Clo-clo kisasszony mián ? A gyerek kedves gesztust tett most. A gesztus a szív felől indult ki. — Clo-clo? szólt megvetőleg, nem érde­mes vele foglalkozni. 0 a hadseregért rajong. Tudjam Mártha, én csak újságírói kötelesség­ből járok a czirkuszba. Vájjon nem történik valami szerencsétlenség ? A publikum bolond és az ilyesmit szereti. A főutezára értek. Itt temérdek ur és hölgy sétál. Györgyi sokat köszöntget. Jobbra is, balra is. Riporter és sok az ismerőse. III. Aztán Györgyi minden este hazakisérte Márthát. Elhagyott kis utczákon mentek haza. Györgyinek nem volt keztyüje és Mártha meleg bársonymantillája alá vonta az egyik kezét és úgy melengette azt, kicsi fehér tenyerei közé szorítva. Temérdeket ábrándoztak akkoriban. A fiú csak a katona­ságtól félt. Egy hosszú esztendeig szolgálni ! Ugyan mit csinál ezalatt Mártha ? És mikor veheti még el ? Még csak mikor ? A fizetés kicsi; vájjon meg lehet élni oly kevésből! Talán a fővárosba kellene menni, de ott nehéz állást kapni. És hozzá, messze lenne Mártijától! Időközben Morkó ur szerfelett hízásnak indult, Kelemennek meg szünet nélkül tánczolt a bajusza. — Ez mégis szamárság! Ennyire bolond­nak lenni. így szólt Kelemen Morkó úrhoz. — Pont igy vélekedem, felelt Morkó ur és ezzel elment ebédelni egy kis korcsmába, a hol jó halpaprikás szokott lenni. IV. Olyan volt, mint egy gyönyörűséges álom. A kis Mártha nagyon szerette azt a hosszú, sovány fiút, a kit egyébként kinevettek a nők, mert oly ábrándos volt és oly fiatal! Miről tudtak oly sokat, oly igen sokat beszélni, mikor néha vasárnap délutánonkint nekiindultak a szélesen heverő nagy al­földi városnak? Ismeretlen zeg-zug utczákat fedeztek fel, honnan senki sem takarítja el a leesett havat. Vékony ösvény van taposva itt s igy nagyon közel, egymás karjába fogózva mehettek csak. És tán nem is be­szélgettek. Csak egymást nézték. És- miért mosolyogtak mindig, mindig csak egymásra ? Meg tudná kegyed ezt mondani ? Hogyan írjam meg tovább az ifjúság ro- mánczát, a Mártha regényét ? Szeretnék valami különös, szokatlan befejezést adni e történetnek, de szabad-e hazudni ? így csak megírom, hogy Györgyi úgy tavasz felé elkezdett köhögni. Meghűlt, vygy mert sokat éjszakázott. Nagyon megijedtek erre mindaketten. Györgyi vidámságot mu­tatott. — Eh, végre is csak nem halok meg ! Két napig feküdt egyszer. Mártha meg­akarta látogatni, de a fiú irta, hogy ne- merje ezt tenni. Aztán csak járt-járt. A szerelmes kézszo- ritások, epedő pillantások csaknem egészen helyrehozták. Majdnem egészéges lett. ... De én érzem most e kicsi románczoL És azt hiszem, nagyon naiv volt e himnusza az ifjúságnak. Olyan kicsi szamárka história,, a mit igazán szégyenkezve irtain meg a. liosszu, sovány fiúról, az ábrándos legény- kéről, a ki most tavaszról és ifjú virágok­ról álmodik egy elhagyott kis vidéki teme­tőben. A sírjára akáczok hajolnak. A mik májusi napon fehér virágot virítanak. Hát ilyenforma volt a két gyerek szerel­mes meséje. Márthát azóta bizonyára férjhez, adta az édesanyja, a ki okos, jó asszony. A komédiás paraszt. irta: Kincs István. EM hiába, hogy komédiásnak ké­szült, hanem a művészeti hajlamok korán is jelentkeztek nála. Tiz fa­luban se találkozott, ki fölvehette volna vele- a mászásban, hengerbóczban, meg a czigány- kerekezésben. Ha az apja véletlenül paraszt­nak nem szánja, hát hiresneves ember vál- hatik belőle s bizonyára becsületet hoz tulaj­don hazájára, hol úgyis csupa cseh monopo­lizálja a czirkuszok porondját. Pedig szegény csehek lovat csak pingálva. láttak még gyerekkorukban, nem úgy, mint Fényes Muki, ki tizenkét esztendős korában már a legbolondabb táltost szőrén is meg­ülte. Mi lehetett volna abból a gyerekből ! Az apja tekerte ki nyakát a gyerek sze­rencséjének. Ivét-három hónapon keresztül minden nap megkérdezte fiától: — No Muki, hadd hallóin, mit faragjak belőled ? — Komédiást, volt a rendes válasz. — Istennyilát, nem komédiást! mordult rá olyankor az öreg Fényes Imre s a dolog ab­ban maradt. Pár hónap múlva az öreg élőiről kezdte- ismét a firtatást s Muki abból a magavá­lasztotta mesterségből még mindig nem en­gedett, hát nap-nap után szépen fölpofozta- tott. És Fényes Imre azokkal a fölképelé- sekkel vitte is annyira, hogy Muki urfi, mi­kor úgy a különböző mesterségekhez való­hajlandóságot tudakolták azontúl, nem emle­gette már azt a komédiásságot, hanem iszonyú keseredett arezot vágott és hallgatott, mint a töltetlen mozsár-ágyu. Az apja azt hitte, most már minden jól' vagyon : észretéritette azt a bolond kölyket. Pedig dehogy is. Muki hallgatása hasonli- tott ahhoz a némasághoz, mely úgy vihar előtt a tikkadt földre ül s mely után annál!

Next

/
Oldalképek
Tartalom