Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz

BUDAPEST 1898. október 16. Előfizetési ürnk : Egész évre . . 6 írt — kr = 12 kor. Félévre . . . 3 frt — kr = 6 kor. Negyedévre . . 1 frt 50 kr = 3 kor. MesJeIeu minden vasárnap. Laptulajdonos és kiadó: Kaczvinszky Lajos. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Budapest, VI., Uj-utoza 14. sz. Egyes s%ám ára 15 kr — yo fillér. X. ÉV. 42. szám. Hangulatköltészet. 0LD0GULT Reviczky Gyula, a ki esztétikai dolgozataiban épen oly arisztokrata mliiz- lést árul el, mint költemé­nyeiben, egyik újabb köl­tőnkről irt birálatában he­vesen kikéi azok ellen, a kik még a dalban is eszmét, gondolatot keresnek. — Mire való egy kicsiny, lehelletszerti dalban a gondolat? Vagy ha már némelyik­ben meg van : mért kívánjuk meg minden daltól az eszmét? Hiszen 8—10 sorban úgyis csak a legkiválóbb költőknek sikerül egy gondolatnak vagy eszmének a maga teljes­ségében, kerekdedségében és plaszticzitásá- ban való kifejezése. Az eszmei tartalom fö­lösleges a dalban; juttassa azt érvényre más műfaj. Elég, ha a dal hangulatos, ha hangu­lat járja át, mert a hangulat a dal tar­talma. Ilyeténképen fogalmazta meg Reviczky Gyula a dal elméletét, meglehetős felületes­séggel, a mi egyébiránt szokatlan nála. El­méletén meglátszik, hogy se Petőfi, se Vörös­marty, se Heine, se Burns, se más „régibb“ poéta dalainak tanulmányozásából nem csí­rázott ki, mert hiszen az említettek közül mindegyiknél búsásan terem a gondoLt, sőt Heine, a kinek pedig legnagyobb, ha nem is legttdvösebb hatása volt az európai iroda­lomra, a legtöbb esetben ki is élezi gondolatát a maga csattanó elmésségével. Reviczky Gyula theóriája Poé Edgárnak, ennek az amerikai különcznek sajátos köl­teményeiben és még sajátosabb esztétikai dolgozataiban gyökerezik, a kiről franczia fordítója : Beaudlaire azt mondja, hogy „ha a költészettant a költemények alapján al­kották meg, Poé az a költő, ki megkí­vánja, hogy költeményeire költészettant al­kossanak.“ Poé Edgar Beaudlairere, Beaudlaire pedig nemcsak az újabb franczia dekadensekre és misztikusokra volt nagy hatással, de az angol Rossettin, az olasz Stecchettin is érez­hetők pokoli varázsának nyomai. Poé költe­ményei, melyek Ferenczy Zoltán rettentő fordításában a mi Olcsó könyvtárunknak örök szégyenét kepezik (hogy mért szabadul rá egy teljesen prózai, a verselésről fogalommal se biró ember épen a legmüvészibb formájú költőre s hogy a szigorú Gyulai Pál hogy vehette be e ferdítést a gyűjteménybe, az örök talány marad mindenki előtt, a ki a há­romszázötvenötödik számú füzetért harmincz krt kidob), a „Holló“ írójának költeményei ködszertiségük és határozatlanságuk által válnak ki egyéb költemények közül. Versei árnyversek s valóban úgy látszik, hogy nincs eszmei tartalmuk, csak hangulatuk. Nála a „borvitézi“ ködösség, a romantikus elvont­ság s a tárgytalan bánat a manfrédi és ham­leti melankóliának valamely bizonytalan, légies, sejtelmes álomszerttségével a legszé­dületesebb túlzásokba csap. Eszmétlennek tetsző melódiái mesteri csengésükkel és má- moritó összhangjukkal mint valami olasz operai finálé zengzetes áriái hatnak. A jel­zőknek Poénál feltalálható csodálatos gaz­dagságát, a fényes rímeket, az alliterácziók mérték nélküli ontását s egyáltalán a nyelv finomságát, zeneiségét, szinességét hogyne vitte volna bele Beaudlaire a „Fleurs du Mal“-ba s a Beaudlairet követő szimbolisták legnagyobb része hogyne használta volna fel e kápráztató nyelvet, melynek többek közt meg van az az előnye is, hogy az üres­séget elpalástolja ? Valóban, ba e csengő­bongó verseket olvassuk, szinte igazat adunk Reviczky Gyulának abban, hogy a dal nél­külözheti a gondolatot. Mint Poé Edgár, úgy az újabb francziák legnagyobb része, — köztük Sully Prudhomme, Heredia, — nem fejez ki határozott eszmét vagy érzést, csak . . . „hangulatot.“ L'e e hangulatot a választékos szavak harmóniája oly zenévé bűvöli, hogy szinte meg lehetne mondani, hogy melyik durbau, vagy mollban van megírva a költemény. Hallgassuk meg Ri- chepin „Szeptember“ czimü versét, mely daczára, hogy fordítása messze marad az ere­detitől, az ősz bús költőiségének oly hti rajza. Langy ősz. Pirosas ég. Borulat mossa szét Sárgálló bíborát. Omló redőzetén A nap, mint rozsdafény Vöröslőn villog át. Violaszinü hab ; Lágy tajtékpatyolat; Csipkézett, bodros ár . . . A halvány táj fölött Libegő lilaköd ; Borongó láthatár. Hamvas partoldalak. Indás gyalogutak. Nagy tarlók szerteszét. Egy keréknyom, mocsár, • Nyugatnak gyér sugár, Sötétes rézszin’ ég. A róna hangtalan. Vitorla nem suhan. Zengő madár sehol. A messze, táj kihalt, Lelkemnek enyhe dalt Csupán a szin dalol. Csend, béke, nyugalom. Az esti fuvalom A zsongó vízre leng S ringatja dallamát . . . Alvó ég. Árnyvilág. Nyugalom. Béke. Csend. (Endrődi Sándor.) A költemény szaggatott, merengő akkord­jai azokra a gitárhangokra emlékeztetnek, melyeket mindnyájan hallottunk valamelyik méla őszi estvelen, valahonnan a távolból, valamikor régen. Az ősz tárgyainak leltár- szerű felsorolása egyhangúvá nem lesz, ettől megóvja a nyelv zenéje, a rithmus élénk­sége s a hangulatos befejezés. Az egész vers az ősz hangulatának rajza s Tompa lelke szólal meg benne Vörösmarty nyel­vén . . . Az újabb lírában, különösen a francziában, gyakoriak az ily hangulatos dalok. A fran- cziának minden nemzet közt tán legkevesebb jutott a mély érzésből és meleg kedélyből s ezért nincs a francziáknak igazi nagy líri­kusuk. Nekik többnyire csak hangulataik és nem érzéseik vannak s jellemző, hogy leg­fogékonyabb, legmélyebb érzésű poétájuk, Moliére, nem mint lírikus, hanem mint szati­rikus tárta fel szive sebeit. Ezekbe a „hangulatos“ dalokba a költő nem viszi bele a maga gondolatát és érzé­sét, mely, mondjuk, az ősz láttára elfogja ; mintegy fotografálja csak a természetet, vagy legjobb esetben „tájképfesti“ azt. Nem szub­jektív, hanem objektiv ; de nem is ér el oly

Next

/
Oldalképek
Tartalom