Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz

uJ£ itít t VOiIlcx, xlu^j u.. . -u — »nagy státustitkok őrzőit, különösen, a mikor voltaképpen nem is volt mit őrizniök. Mihelyt a koaliczió vezéreiből miniszterek lettek, alig hogy beleültek a nyeregbe, azonnal megszólaltak. Szives-örömest árulták el, hogy esik az ülés az uj és szokatlan nyeregben és készséggel engedtek a riporterek unszolásának, hogy a maguk szájával is hirdessék a kibontakozás körül szerzett érdemeiket.

Fejérváry Géza báró volt az egyetlen, a

folytán szemlátomást erősödött, — úgy hogy a régibb Kisfaludy-Társaság azóta rendszerint innen válogatja a tagjait s úgy tűnik fel a laikus előtt, mint a halhatatlanság előszobája.

Ez az esztendő gazdag eseményekben Jókaira nézve. Tavaszkor utat tett családjával Olaszországban, adatokat gyűjteni »Egy az isten« czimii regényéhez. Elment egész Rómáig s úti rajzait »Utazás a harangokkal« czimen az »Életképek«-ben közölte. Függetlenségi barátai rossz néven vették, hogy ebben az útjában nem látogatta meg Kossuthot, mire egy jó ötlettel vágta ki magát:

— Nem hagyhattam el a hegedűmet.

A mi czélzás volt arra a hírlapi hirre, hogy egy odatévedt czigánybandának, mely kihallgatást kért, azt izente volna Kossuth, hogy szívesen látja őket, de a hegedűiket ne hozzák el.*)

Jókai nagy tisztelője volt Kossuthnak, de konkolyhintő emberek elhitették vele, hogy Kossuth ellenszenvet érez iránta, ebből a balhitéből csak a Kossuth halála alkalmával szabadították meg szemtanuk, a kik Jókai müveit Kossuth könyvtárában látták jegyzetekkel ellátva, — a mi Jókainak nagy megnyugvást okozott s fokozta lelkének szárnyalását a nagy ember ravatalánál mondott beszédhez, i Az olaszországi ut jót tett neki, úgy hogy •*)

•*) Kossuth állítólag maga beszélte el ezt az adó- alá6 Herman Ottónak.

nem itn tseges. így iuu tav tuj jumuman ut-ie- menten' a dologba, meghajoltam a király óhaja előtt, de a mikor átvettem az ügyek vezetését, már nagyon jól tudtam, hogy majdnem lehetetlen feladat elé állítottak. Tudja mindenki, hogy nem vagyok politikus. Nem is arrogáltam soha, hogy értek a politikához. Éppen azért nevetségesnek tartom, a mit, nem tudom, olvastam-e vagy liallotmegint visszatérhetett a régi koszthoz és a jól fütött kazán jó kazán, a fokozott munkához is. Csak az imént fejezte be az »Élet komédiásai«-!, a Szép Mikhált s mintegy huszonöt- harmincz beszélyt szanaszét a négy lapjában s máris belekezdett az »Egy az isten«-be, melynek nagy részét a Svábhegyen irta, kedves zöld fái és virágai között s bizony kicsiny híja, hogy már az »Egy az isten« czimlapjára nem igy került a neve »irta : báró Jókai Mór«.

A király ugyanis a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki s ekkor még a bárói rang járt e kereszttel (ha kívánta a rend tulajdonosa), egy darabig oda is biggyesztették a lapok jóakaratu előlegül a »b« betűt neve elé, sőt a Milton előadásakor a színpadra felhozott koszom »báró Jókai Mórnak« szólt, de Jókai nem kérte a báróságot, a mi furcsa is lett volna.

E rendjel alapjában jelentéktelen ahhoz a poziczióhoz képest, melyet Jókai Magyar- országon elfoglalt, egy-egy főispán szokta megkapni tíz évi csibukozásért a megyeházán, de a királynak más metódusa van az emberi tulajdonságok és foglalkozások megítélésében és jelzésében (itt Shakespeare is, képviselő sem lévén, csak a Ferencz József-rend kiskereszt- jét kaphatná). Ebből a szempontból ítélve a dolgot, e kitüntetés bizonyos előnyomulását jelentette az irói foglalkozás jelentőségének arról a helyről, a hol a tollak közül azt a kakptoUat tartják a legtöbbre, mely a genetörtént volna. Sok fáradságtól, sok lótás- futástól lettem volna megkímélve.

— De végre mégis megszabadult exczel- lencziád — vetettem közbe. — Ám hogyan történt, hogy a kibontakozás oly váratlanul, szinte meglepetésszerűen jött létre ?

Fejérváry elgondolkodott kissé, majd igy szólt:

— Akár hiszi, akár nem, de erről bizony

rálisok kalapján van, annál inkább jelentette ezt, mert Arany János szintén ezt a rendet kapta, és ezt fogja megkapni, ha egy kicsit jobban megöregszik, a Jókai kritikusa, Gyulai Pál is.

A Svábhegyen Jókai sokkal korábban kelt, mint a városban. Ha szép idő volt, már reggel négy órakor künn sétált hálóköntösben, nagy szalmakalapjában, kampós botjával a szőlő lugasában, melyre a szeszélyesen kúszó indákat maga kötözte fel. Ha a járkálást megunta, miközben nyesegetett, gyomlált, megpihent a lugas közepén lévő gyeppadon s elinditá álmait az ünnepies reggeli csöndességben. Minden fa súgott neki valamit. A kukaczok, pondrók, gyikok, hernyók, muslinczák mind szóltak ő hozzá : a varangyos békáról eszébe ötlött egy csúf öreg banya, a keringőző lepkéről, hogy volt annak egy szép leánya, a csigáról, hogy elment azt megkéretni egy ezüst pánczélruhás királyfi, a mint megy-mendegel, találkozik egy óriással (már mint ő vele), a kinek olyan kampós bot vala a kezében, hogy egy egész napi ut elejétől végéig, s igy keverednek mesékké szemében falevelek virágszirmokkal, összeboruló ágak, csuszó-mászó állatok a röpülőkkel.

Legjobban a körtefáit szerette, ezeket többször nézegette végig naponkint, diófái is voltak, mint Kisfaludy Sándornak Badacsonyban. Kiválasztott kedvencze mégis a gránátalma volt a piros virágaival, ezt órákig