Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz
1213 APPONYI ALBFRT GRÓF SZÉKFOGLALÓJA 1211 A művész a létezőn át jut az igazhoz, az államférfit! az azon át a létezőhöz. Az államférfiúnak művészi tulajdonságai azonban még közelebbi meghatározást igényelnek. A művészi egyéniségek ugyanis igen különbözők és többféle szempontból osztályozhatók ; és ezen osztályozásoknak egyike a mi tárgyunkat is érinti. Láttuk, hogy a művészi igazság a típus hűségéből és életteljes egyéni vonásokból van összealkotva. A tipus hűsége az a kellék, melynek minden művész alkotásaiban meg kell találtatni és melynek fokozatai állapítják meg a művésznek rangsorozatát. De az egyéni vonásokat, melyekbe öltöztetve jelennek meg ama tipikus tulajdonok, két forrásból lehet venni; és a szerint, a mint főleg az egyikből vagy a másikból merítenek, két osztályba sorozhatok a művészek. Vannak, a kik alkotásaik egyéni vonásaiban is visszatükrözik a világnak végtelen változatosságát, a kik ezerféle jellemet, ezerféle embernek gondolatvilágát, benyomásait és hangulatait tudják magukba fölvenni és lefesteni, úgy hogy az ő saját én-jük alkotásaikban szinte eltűnik. Vannak ismét olyanok, a kik alkotásaikban — hogy így mondjam — mindig személyesen jelen vannak, a kik minden egyéni vonást többé-kevésbbé önönmagukból vesznek és különböző nevekhez csatolva, mindig saját fájdalmaikat, saját lelkesedéseiket, saját nézeteiket tárják élénkbe. Az első kategóriához tartozókat objektiv — a második osztálybelieket szubjektív művészeknek nevezhetjük. Mindkét iránynak túlzása, mondhatnám, elfajulása, képviselve van a fin de siécle művészetében. A szubjektív irány a modern dekadensek költészetében és az impresszionisták lestményeiben elpárolog egy beteg idegrendszer halluczináczióiba; az objektiv irány pedig az úgynevezett naturalizmusban elsülyed a részletek azon szétmállásába, mely már nem bonczolás, hanem rothadás. E két túlzás, a művészi alkotásnak központjától, a tipikus igazságtól, két ellenkező irányba távozva, természetszerűen újra találkozik a körfutamnak legtávolabbi pontján, a rútnak kultuszában. Ölelkezésükben a legújabb olasz »verismo« szolgáltatja a méltó zenekiséretet. De magában véve és mindaddig, mig a tipus igazságában megegyez, mind a két irány aeszthetikailag jogosult; mind a kettő a művészet legnagyobbjai közt bir képviselőkkel. Hogy csak a költészetnek körében maradjak, az angoloknál Shakespeare és Byron, a németeknél Goethe és Schiller, nálunk magyaroknál Arany és Petőfi legtipikusabb képviselői az objektiv és szubjektív művészi léleknek. Hát minden hosszú bizonyítás nélkül világos, hogy az államférfiúnak az objektív művész tulajdonaival kell bírnia. A művész tudniillik képzeleti lényeget alkot, melyekben a tipikus és az egyéni vonásoknak igazaknak kell lenniök; de az azután mindegy, hogy az egyéni vonásokat önnönmagától kölcsönzi-e vagy másoktól. Bizonyára gazdagabb és változatosabb lesz azon művész alkotásainak ösz- szege, a ki az egyéni vonások sokféleségében a világnak tükre; és tagadhatatlan az, hogy a nagyon is szubjektív művészek összes művei egy bizonyos monotoniának benyomását idézik elő. De viszont talán elragadóbb hévvel, gyuj- tóbb tűzzel szólnak ők leikeinkhez, a kiket egyfajta gondolatok, egyfajta érzések töltenek el és több közvetlen hatást érnek el, ha csak némileg rokonérzést találnak bennünk — egye- sekben vagy korszakokban. Nehéz volna tehát a művészek e két kategóriája közt az egyiknek fölényét hirdetni. De egészen másképpen áll a dolog, mikor az államférfiú művészi tulajdonságairól van szó. Ne feledjük el, hogy ezek ő nála csak segédkező szerepet játszanak; hivatásuk az, hogy a tényleg létezőről birt adatok hiányait az igaznak látásával és átélésével egészítsék ki és hogy a létesitendőhöz vezető útnak azt a részét, melyet tapasztalás és okoskodás el nem ér, ugyancsak az igaznak anyagából építsék ki. Szóval, az államférfiú egy létezőből indul ki egy másik létező felé és útja részben a művészi, az igaznak országán vezet keresztül. De az a létező, mely működésének két végpontját képezi, az a jelenlegi állapot és az a létesítendő állapot egy egész nemzetnek mint egésznek és számtalan egyes embernek állapota. A művészi igaznak is tehát csak azon fajtáját használhatja, mely áz igaz egyéni vonásoknak végtelen változatosságát képes visszatükrözni: a tömegek lélektanához, egy nemzet megértéséhez, egy nemzet jövőjének felfogásához csupán ez nyitja meg az utat, maradandó alkotásokra csupán ez képesít. Az a politikus, a kiben a művészi tulajdonságok szubjektív természetűek, a ki tehát mindent csak saját énjének szemüvegén át néz és a ki ennek folytán saját érzelmi világát, saját egyéniségének törvényeit akarja ráerőszakolni egy egész nemzetre,a történelemben kétféle alakot mutat: a radikálizmusnak és a deszpotizmusnak alakját. Mindkettőnek a nemzetek fejlődésében megvannak gondviselésszerüleg megjelölt órái. Vannak korszakok, midőn egy embernek szubjektív érzelmi iránya összeesik a nemzetnek uralkodó érzelmével, azzal az érzelemmel, mely akkor valóban minden egyébnél fonto-
