Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 8-as doboz
gyűlölte az arisztokráciát, hogy lázadó szelleme még a társadalmi szokások ellen is fordult. De mi ez, ha nem magának Petőfi Sándornak szelleme női, azaz kezdetlegesebb, mozgékonyabb és fegyelmezetlenebb kiadásban? Hogy a visszhang harsányabb volt a kiáltásnál, a tükörkép perzselőbb a napsugárnál, hogy Júlia politikai kérdésekben is szenvedélyesebb volt a Talpra magyar költőjénél, hogy végül már a tanítvány buzdította mesterét, azon senki sem fog csodálkozni, aki ismeri a női lélek fölszívó és alkalmazkodó képességét és csodálatos termékenységét. Petőfi mindig különc modorú ember volt, ami egyebek közt abban is megnyilatkozott, hogy kedvelte a föltűnő ruházkodást. Az asszony ebben is követte példáját, ebben is túltett rajta. Jókai tanú rá, hogy egyszer piros frigiai sapkával ment színházba és hogy Petőfi el volt általa ragadtatva. Júlia politikai szereplése is hízel- gett a költőnek. Kedélyed gyermek, szíved asszony és A lelked férfi, te csodás mesés Teremtmény! Itt tartott az asszony, amidőn váratlanul bekövetkezett a vég. A költő rettenetesen komolyan vette önmagát és végszavát elnyelte a trombita hangja, az ágyúdörej. És az asszony? Egyedül áll a szédítő magasságban, ahová egy.hatalmas szellem fölemelte. Petőfi lobbanékony és szenvedélyes vére, nyugtalan és szerfölött öntudatos szelleme még forrong benne, de hiányzik belőle a költő kristálytiszta és acélkemény erkölcsi ereje. Egyszerre elveszti belső támaszát és tartalmát. Hajóvá lesz, amely iránytű nélkül jár. Egy ideig szilaj fájdalommal siratja urát, aztán egyszerre, amikor kiapad az idegen energia, amely ereit duzzasztotta, beleomlik az élet zavaros hullámaiba. Petőfi meg tudta volna gyászolni Júliáját; Júlia nem tudta meggyászolni Petőfit. Az erős embert megtisztítja a fájdalom, a gyöngét megzavarja. Az erős ember megküzd a fájdalmával, a gyönge menekül előle. A gyönge, ha elveszti lelki egyensúlyát, minden áron feledni és vigasz- takídni akar és olykor narkotikumokhoz folyamodik. A sírva vigadó ember, a férfi, akit korhellyé tesz a bánat, nemzeti jelenség. Úgy látszik, hogy Júlia, akit az édesapjával folytatott küzdelme, a nagy költő részéről tapasztalt bálványoztatása és a forradalmi társadalomban játszott szerepe elbizakodottá tett és valósággal föléje emelt saját bírálatának, úgy látszik, hogy Júlia a nagy összeomlás pillanatában az élet nyers és mérges kábítószerei után nyúlt. Ez szó szerint is veendő, amennyiben hallottuk, hogy abban az időben mákony és erős borok segítségével akart felejteni. Eddig csak erkölcsbírák ítéltek fölötte. Talán jó volna, ha hozzászólna a kérdéshez az idegorvos is. Lehet, az orvos azt találná, hogy éppen a rettenetes rázkódás, amelyen akkor keresztülment, nyitotta meg az emberi lélekben lappangó mélységek egyikét. Hogy Júlia lelkében voltak ilyen mélységek, azt már leánykorában maga is sejtette. Szerelmi vergődései közepett egy ízben (1847 jan. 12.) így ír Térey Marihoz: „De most, édes Marim, komolyan meggyónom lelkem keletkező baját: félek, hogy könnyelműség fogja követni a lelki harcot, mely bennem most oly kiméletlenül dúl; mert lelkemnek máris oly könnyelmű gondolatai vannak sokszor, hogy aztán, mikor eszmélek, irtózom e gondolattól : ha alkalmam lehetne ily könnyelműnek lenni, nem csak képzetben, de tettben.“ Amitől leánykorában irtózott, az bekövetkezett özvegy korában nemcsak képzetben, de tettben. Egy eszes asszony, Dékániné, kimondta az igazságot, midőn így szólt: „Mikor a költő elesett, vele meghalt az ő Juliskája is.“ Szendrey Júlia második házasságáról, amely mindennél jobban elkeserítette a közvéleményt, alig van mit mondani. Ez tulajdonképpen mentő-akció volt. Úgy tudjuk, a császári rendőrség fölszólította akkor a mindenkitől, a családjától leginkább elhagyott asszonyt, hogy mutassa ki, miből él, különben el fogják távolítani a fővárosból. Morvát Árpád elejét vette Petőfi Sándor özvegye további megaláztatásának és nőül vette. Talán nem vétek a tisztelet ellen, mellyel Horvát emlékének tartozom, ha megállapítom, hogy ehhez a házasságkötéshez eleinte több köze volt egyrészről az önzetlen részvétnek és másrészről az önfentartási ösztönnek, mint a szerelemnek. Petőfi Sándor életének napja lemerült az örök éjszaka tengerében. Dicsőségének csillaga azonban nap- ról-napra csodásabb fényben ég. Egy szelíd, szomorú sugara ráesik a sírra, amelyben az egykor oly forrón szeretett hitves ma pihen. Fényénél lassankint föl fogjuk ismerni Júlia életének egész igazságát. Ez az asz- szony a szerelmi boldogság rózsakoszorúját fonta a nemzet bálványozott költőjének korán őszülő fejére. Hű társa volt Petőfinek, amikor az fölhaladt a tündöklő csúcsra. Ezért hála illeti. Ő maga nem volt elég erős arra, hogy támasz nélkül megálljon a magasságban. Ezért sajnálat illeti. Az a sajnálat, amelyet a tévelygő embernek nem szabad megtagadnia embertársától, aki gyöngeségből vét, legkevésbbé attól az asszonytól, akitől igy búcsúzott el Petőfi Sándor: Alig virradt, már újra alkonyul, Alig jövék, s megint elmégyek, el, Még csak alig hogy üdvezeltelek, . És már búcsúzni, már elválni kell. Isten veled, szép ifjú hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! Idegen pusztákba Messze innen, messze, idegen pusztákba Varázsos erővel visszahúz a lelkem, Ezüstös folyóvíz, nyárfáknak ligetje, Mintha integetne, hívogatna engem. Nem is a folyóvíz, nem is az ezüstje, Nem az egész liget, csak egy-két nyírfája, Ahova mi ketten holdas estvelenkint Boldogan, álmodon leültünk alája. Messze innen, messze, idegen nyiresbe’ Barna idegen lány mintha integetne .. . Nem is ő hívogat, hej csak egy-egy emlék, Eltűnt álom reám mintha sugárt vetne. Mintha látnám újra csillagos két szemét, Fürtös fejét amint vállamra lehajtja. Édes szép szavának idegen zenéje Álmodó lelkemet újra átalhatja. Messze estem most már idegen nyírfáktól, Az idegen lány is oly messze azóta, Talán meg sem értett, hogy is értett volna, Bölcsőinknek dalát sohasem hallotta ... Mégis minő bűbáj, nem is tudom én mi, Úgy integet felém, úgy csalogat engem, Ezüstös folyóhoz, idegen pusztákba Varázsos erővel visszahúz a lelkem. Mészáros Gyula 434
