Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 8-as doboz
- hU/HS) í. megtanította a sörivás etikájára, azonkívül megkérte a kezét és el akarta vinni Rómába nászúira? — Ö az, — felelte Zerlina. De hirtelen elhallgatott, mert váratlan dolog történt. A söröző müncheni úr addig nézett felénk apró, hunyorgató szemével, amelyet rövidlátók módjára ösz- szehúzott, míg egyszerre csak fölkapta nagy kőkorsóját és egyenesen az asztalunk felé tartott. Zerlina elé lépett és leírhatatlan müncheni kedélyességgel kiáltotta, valósággal harsogta: — Aber Sie sind es . . . Fräulein! — Igen, igen ... én vagyok, — mosolygott Zerlina és mivel a vendéglőben a hangos szó miatt mindenki ránk figyelt, gyorsan maga mellé ültette. — Ilyen szerencse! — kiabálta a müncheni. — Tudja-e, hogy már köröztetni akartam a müncheni rendőrséggel? Hová tűnt el olyan hamar? Rossz kis leány! . . . Tudja-e, hogy szerelmes vagyok magába és el fogom feleségül venni, kost was kost! Kitől kérjem meg gyorsan a kezét? Anna asszony felé fordult és hangosan bemutatkozott : — Nagyságos asszonyom! ... a nevem Huberbauer. Érezte azonban, hogy más magyarázattal is tartozik és ezért hangos, kikiáltó modorán hozzáfűzte: — A kedves nővérével Münchenben ismerkedtem meg a kabaretben. Aranyos egy teremtés! És milyen bátor! Zerlina elpirult, Anna asszony pedig mosolygással akarta leplezni a zavarát, mert a vendéglő összes férfivendégei már csak bennünket bámultak, sőt egy sebfor- radásos arcú úr egyenesen a színházi messzelátóját vette elő és felénk irányította. Ekkor vettem észre, hogy a müncheninek hosszú, apostolszerü fekete haja van és ez keltette a feltűnést a teremben. •—• Meyer úr! hogy kerül maga ide, — csodálkozott a müncheni és hevesen megrázta Duclos kezét. Rólam azonban egyáltalán nem vett tudomást, pedig Zerlina másik oldalán ültem. Erre áthajoltam Ducloshoz, aki velem szemben ült és a fülébe súgtam: — Kérem, mutasson be engem ennek a furcsa modorú urnák. Folytatjuk Virághullás Barna zománcos, csontos szál legények, Rónás-kalászos hajdúsági föld Vett el tőlük még minden elmúlt évet. Karjuk izom, markuk sarlóra tört. Állnak komoran, nagy csapatba verve Messzefutó, acélsínek között. Valamennyinek ott bolyong a lelke, Hol nyáron át kévéket kötözött. Tarlós rónáról alkonyati szellő, Rezgő nyárfákon dübörgést hoz át. Az égaljon torlódó barna felhő . . . . . . Október este bontja fátyolát . . . Üzent a császár . . . hullnak a virágok! Bronzarcukon egv könny végigszalad. S fölcsendül búsan búcsúzó nótájok A sínmenti ezüst nyárfák alatt. Lengyel Béla Szendrey Júlia és a közvélemény Irta Hebczeg Febenc Elértem, amit ember érhet el: Boldogsággal csordultig e kebel! Ölemben kedves ifjú feleség-.. Minek nevezzelek, Boldogságomnak édes anyja, Egy égbe rontott képzelet Tündérleánya, Legvakmerőbb reményimet Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedüli, De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifjú hitvesem, Minek nevezzelek? Kedélyed gyermek, szíved asszony és A lelked férfi, te csodás mesés Teremtmény! s én valóban nem tudom. Mi több: szerelmem, vagy csodálatom ? Es egy személyben te Vagy mindenem nekem: Lyányom, anyám, húgom, Szeretőm, hitvesem! Petőfi Mire újból kizöldelt a nyárfa az ablak előtt, ő már eldobta az özvegyi fátyolt. A közvélemény ebben rút árulást látott.' A szabadság vérpiros búcsúórájában egyébként is minden jog és igazság a halottak részén volt. És tulajdonképpen mindenki gyanús volt, aki élt. Petőfi esetében különösen érzékeny volt a közvélemény. Az ifjú költő élete és halála oly egész, igaz, tiszta és antik módon szép volt, hogy özvegyének viselkedése nemcsak erkölcsi, de esztétikai okokból is megbocsáthatatlannak tetszett, mivel a hétköznapi élet kicsinyes és önző köve- telődzéseivel zavarta meg a hősies halál felséges harmóniáját. A közérzés szerint Júliának a költő halála után egész egyéniségével föl kellett volna olvadnia az egyetlen érzésben, amelyhez még joga volt: a gyászban. Ha ezt kellő önmegtagadással és Ízléssel meg tudja tenni, akkor a Petőfi-kultusz főpapnőjévé és a nemzet egyik nagyasszonyává avatják. Persze, még jobb lett volna reá nézve, ha el tud hamvadni első fájdalmának füzében, mint a hindu özvegy a máglyán. Akkor ma ő volna minden női erény magyar patronája. Az ő ingatag és mohó ifjúsága azonban nagyon is hamar hátat fordított a siri világnak és az életet kereste. Pedig az élet, amely az ő romba dőlt világa fölött még zöldelni és rügyezni tudott, élősdi dudva lehetett csak. Különös, hogy a közvélemény nem esett gondolkozóba a rikító és tátongó ellentmondáson, mely Júlia hitvesi és özvegyi élete közt volt, nem is akadt fönn azon, hogy az elismerten éleselméjü nő mindennel, amit Petőfi halála után tett, csak saját magának szerzett keserűséget és megalázást, hanem pálcát tört fölötte. A népítélet úgy szólt, hogy Szendrey Júlia méltatlan volt Petőfi szerelmére és nevére. Bizonyos fokig elmarasztalták ebben a szomorú pörben magát Petőfit is, rábizonyítván, hogy életének ragyogó boldogságát magahiszékenységére építette föl. Ä nagylelkű bocsánatot pedig, melyet a csodálatos sejtőképességü költő Júliának fölajánlott (,,. . . Ki téged még akkor is, ott is, örökre szeret!“) költői szóvirággá fokozták le. Akik újabban megemlékeztek Júliáról, azok többé- kevésbbé mind a népítélet nyomása alatt állottak. Többen a Petőfi-kultusz tisztaságának érdekében helyénvalónak látták, hogy a feledés fátyolát vessék Júlia özvegységének idejére. Mintha el lehetne takarni csak egy
