Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 8-as doboz

ban. A filozófus húga nem tud e képre nézni a nélkül, hogy Petőfi idézett költeménye ne jutna eszébe.

A Nietzsche ház ma még nincs átadva a nyilvánosság számára. Hagyatéka már jóformán mind együtt van. Kéziratai és levelei csaknem mind össze vannak gyűjtve. Könyviára és családi képei mind ott találhatók a ház szobáiban. Egész könyvtárat tesz ki ez, amit Nietzsche müveirlő írtak. Bámulva látjuk, hogy mig más filozófusok müvei évek múlva is csak szűk körben ismerete sek : Nietzsche ragyogó stílusa rövid idő alatt elvitte ezeket a müveket a világ minden zugába.

A kéziratok időrendi sorozatban vannak elhelyezve egy üvegszekrényben. E sorozatot a Petőfi kompozíciók nyitják meg, mint első neve- zetés alkotásai az ifjú Nietzschenek. Valóban érdekes, hogy a mi nagy költőnk volt az ő első szellemi tápláléka. Már húsz éves korában észrevette Petőfi költeményeinek filozófiai mélységét s oly mohón olvasta azokat, hogy a verskötetet állandóan zsebében hordozza. A külföld ügyet sem vetett e hatásra, mert véletlenül magyar költőről van szó. Pedig ha föl akarjuk tüntetni, hogyan bontakozott ki az ifjú lelke, hogyan fordult a filozófia felé: nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Nietzsche előbb ismerte Petőfi filozófiai költeményeit, mint Schopenhauert, kit első mesterének mondanak.

A Nietzsche-házban lakik a filozófus húga,

Förster-Nietzsche asszony, kinek kiváló egyénisége újból felélesztette az irodalmi életet Weimar- ban. Ez a nő méltó testvére a nagy filozófusnak, bár egyéniségükben semmi rokonvonás nincs. Megható, hogy milyen csodálatos önfeláldozást mutatott, mikor a filozófus életében bekövetkezett a katasztrófa, mely után munkaképtelenné s ugy- szólva élőhalottá vált. Évekig tartott Nietzsche szenvedéseinek ezen korszaka s Förster-Nietzsche asszony éjjel-nappal mellette volt. Ez idő alatt volt ideje még megmenteni hagyatékát, kiadatlan müveit, levelezéseit s megírni bátyja életét egy igen érdekes háromkötetes életrajzban. Bátyja halála után sajtó alá rendezte összes müveit és levelezéseit, melyekből az utolsó kötet ép az idén jelent meg.

Azért ne képzeljük, hogy Förster-Nietzsche asszony a tudós nő típusa. Ennek nyoma nincs rajta. O igazi példányképe a nőiességnek, a gyöngéd, érzelmes asszonynak, kivel beszélgetve, csak a jó testvért látjuk magunk előtt s egy percig sem jut eszünkbe arra az irodalmi munkásságra gondolni, amelyben oly fáradhatlan. Láthatatlan ez az energia benne, mely elvesz a nőiesség varázsa mellett. Társalgása kellemes, lebilincselő és mindig közvetlen. Mindig örömmel gondolok azokra az órákra, melyeket körében töltöttem.

Ez órák egyikéből jegyzem fel az alábbi jelenetet. Nietzsche húga bevezetett abba a szobába, hol bátyja utolsó napjait töltötte. Kinéztem

az ablakon s egy roskatag tornyot pillantottam meg a hegy oldalán.

— Miféle torony az ott ? — kérdeztem.

Az asszony szeme könybe lábadt s mikor megkérdeztem az okát, igy szólt:

— Épen ezt kérdezte felejthetetlen bátyám is utolsó óráiban. Sokszor látta ő azt azelőtt is, de az utolsó időben alig voltak világos pillanatai. Egyszer felült ágyában, mert szerette a nap lementét nézni. Merően tekintett ki az ablakon, azután megszólalt:

— Miféle torony az ott?

— Nem torony az, hanem egy régi szélmalom.

— De töröttek a szárnyai.. .. szólt ő elhaló hangon, szeméből nehéz könnycsepp gördült végig arcán és visszahanyatlott ágyára.

Mélyen meghatott ez a kép. Sokáig néztem elgondolkozva a régi szélmalom irányában, mely körül lombos fák között apró nillák fehérlenek, a hegy láhánál a nyugalmas város terül el s a háttérben a türingiai erdők zöld vonala látszik. A mi halhatatlan Petőfinkre gondoltam, ki első szellemi táplálékát szolgáltatta ennek a nagy szellemóriásnak. Arra gondoltam : vájjon mi lett volna a mi Petőfinkkel, ha túléli a szabadságharcot? Hála az égnek, hogy olyan halált adott neki, a minőt óhajtott és előre jósolt magának látnoki képzeletében.